honvedelem.hu
170 éves a Magyar Honvédség
Tudom, mit tettél tizenhét éve

Mindenki emlékszik, hol volt és mit csinált abban a pillanatban, amikor meghallotta a hírt 2001. szeptember 11-én. Örökké az agyunkba égett az a perc. Nekem is, neked is. Azt is tudom, mit tettél tizenhét éve, ha éppen nem ültél egy tévé előtt. Kerestél egy tévét.



"Szerinted az a sok zombi a tévé előtt emlékszik még valamire?"
(Natural Born Killers)


2001. szeptember 11-én minden megváltozott. Új korszak kezdődött, az akkori események új irányt szabtak a történelemnek. Filmek, elemzések, tanulmányok, könyvek végeláthatatlan sora foglalkozik az aznap történtekkel. Az amerikai társadalom sokkja az egész világra kihatott. A trauma feldolgozása a mai napig tart, a történtek felelevenítése és újraelemzése nélkülözhetetlen az elfogadáshoz. Most, a tizenhetedik évfordulón nem a konkrét eseményeket ábrázolnám újra, hanem annak azonnal jelentkező hatását. Volt ugyanis annak a napnak egy másik, pszichológiai és médiatörténeti szempontból nagyon fontos hozadéka. Az egyik a flashbulb memory, azaz vakuemlék. A másik a televízió használata. A kettő szorosan és elválaszthatatlanul összetartozik.

Villanás az agyban

A flashbulb memory, a „vakuemlék” fogalmát Roger Brown és James Kulik pszichológusok alkották meg az 1970-es években. A megjelölés a sokkoló vagy váratlanul érkező hírek emléktárolására utal. Az ilyen jellegű hír befogadásának egyik legfőbb jellemzője az azt kiváltó érzelmi reakció és az idő- és térbeli környezet önkéntelen memorizálása. A „vakuemlék-elmélet” szerint memóriánkban nem is a hír maga raktározódik el kitörölhetetlenül, hanem annak a pillanatnak a részletei, amikor a hír eljutott hozzánk. Mintha egy később gondosan megőrzött fotót készítettünk volna magunkról a hír megismerésének másodpercében. Ezért emlékszünk pontosan arra, hogy hol és kivel voltunk, mit csináltunk, mire gondoltunk, mit viseltünk, mi volt az első reakciónk egy sokkoló hír hallatának pillanatában. Az internet napjainkban kiváló lehetőséget nyújt, hogy a kollektív vakuemlékeket egyénekre bontva egy csokorba gyűjthessük. Elég csak létrehozni egy „Mit csináltál, hol voltál, amikor…” jellegű oldalt, a felhasználók pedig százával, ezrével osztják meg élményeiket egy múltbéli esemény személyes vonatkozású részleteivel.



Vakuemlék személyes életünkben elég sok van. Kollektív vakuemlék már kevesebb. Ha kifejezetten magyar vonatkozásút keresünk, sokaknak eszébe jut 1993. december 12-e, még ha a dátumra nem is emlékszik pontosan. Ezen a napon délután a Magyar Televízió 1-es csatornája hirtelen megszakította adását, és gyászzenét kezdett sugározni. Nem sokkal ezután Boross Péter belügyminiszter bejelentette Antall József, a rendszerváltás utáni első szabadon választott kormányfő halálát. A bejelentés a televíziós program miatt vált generációs vakuemlékké. Azon a napon az MTV egyik legnézettebb adása, a Walt Disney bemutatja című műsor ment. Az általában három Disney-alkotásból álló adás egyik állandó blokkja a „Kacsamesék” rajzfilmsorozat epizódja volt. Ebből következik, hogy a tévék képernyői előtt elsősorban gyerekek ültek. És éppen ez az, ami a legnagyobb problémát okozta. Attól, hogy egy fiataloknak, gyerekeknek szóló műsort egy halálhírrel szakítottak meg, olyan negatív vakuemléket idéztek elő a Magyar Televízió akkori illetékesei, amely a mai napig kitörölhetetlen nyomot hagyott egy egész generációban. Ez a flashbulb memory a televízióhoz kapcsolódik, amely negatív csatornává vált, mert az eredeti üzenetet nem pusztán megváltoztatta, hanem darabokra zúzta azt. Hogy generációs vakuemlék lett belőle, az kizárólag a kommunikáció időzítésének köszönhető.



Keresd a dobozt!

Ennek az ellenkezője történt közel nyolc évvel később. A vakuemlék kapcsolódási eszköze ismét a televízió, de ezúttal teljesen más funkciót tölt be, mint a Kacsamesék-generáció esetében. A napon, amelyre mindenki emlékszik, valóságos tévévadászat vette kezdetét egy hír hallatán. 2001. szeptember 11-e globális vakuemlékké vált. Magyarországon és a világ minden pontján, ahol léteznek tömegkommunikációs eszközök, pontosan tudja mindenki, hogy hol volt, mit csinált éppen akkor, amikor hírét vette a terrortámadásnak. A hír önmagában azonban nem volt elég, ki kellett egészíteni vizuális információval.

Az amerikai társadalom első, a televízióhoz köthető vakuemléke talán a John F. Kennedy elleni merénylet volt 1963. november 22-én. Igaz, magát a merényletet nem láthatták, mivel a helyszínen nem volt stáb, amelyik rögzítette volna. Az amatőr Zapruder-film  a nyomozati anyag része volt, csak jóval később vetítették le először. Ennek ellenére az amerikaiak nagy része a CBS-t nézte, amely a gyilkosság képein kívül mindent eléjük tálalt, amit csak tudott. (Oliver Stone „JFK” című összeesküvés-elmélet filmjében is a televízió a kiemelt közvetítő eszköz. A szereplők nem a rádióból vagy az újságokból tájékozódnak, hanem mindig a tévéből. A Kevin Costner által alakított Jim Garrison ügyész onnan értesül a Kennedy-merényletről (ahogyan az elnök haláláról tudósító jelenetben egy kocsma közönsége is a CBS-t és Walter Cronkite döbbenetét bámulja), Oswald meggyilkolásáról, majd évekkel később Bobby Kennedy lelövését is a tévén nézi. „Gyertek, az ebédlőben van egy tévé” – mondja az egyik kollégája, mire az egész ügyészi iroda lerohan, hogy lássa a hírt, ne csak halljon róla. Egyszerűbb lett volna bekapcsolni egy rádiót, ami minden irodában volt, de a vizuális hírbefogadás kényszere már háttérbe szorította az akusztikusét.)



Válasszunk találomra a sok tucat „mit csináltál, amikor…”- jellegű internetes oldalból. Álljon itt néhány példa, kiemelve bennük azok a részek, amelyek a televízió nélkülözhetetlenségére utaltak szeptember 11-én.

„W.T.C: Én éppen parkolóhelyet kerestem, amikor az akkori barátnőm felhívott, és megkérdezte, hogy hallgatom-e a rádiót a kocsiban. Mondtam, hogy nem, a CD megy inkább. Csak azért, mondja Ő, mert éppen most dőltek le a W.T.C. ikertornyai. Erre mondtam neki, hogy sebaj, én már láttam őket, felőlem dőlhetnek. Annyira képtelenségnek hangzott, hogy biztos voltam benne, hogy ugrat. Azután kiszálltam a kocsiból, és megindultam az Oktogontól a Körút felé, ahol akkor még megvolt a Keravill. Ennek a kirakatában volt egy tévé, az MTV által átvett CNN Live ment rajta hang nélkül, és a járókelők (köztük én is) hirtelen megálltak a kirakat előtt, és földbegyökerezett lábbal bámulták a füstölgő tornyokat! Döbbenetes volt…”

„Csak a WTC-re emlékszem: én éppen dolgoztam a munkahelyemen, amikor a főnököm behívott az irodájába és mutatta a tévében, hogy ezt nézzem meg, mi történik!”

„…hirtelen berohant az osztályfőnökünk, és sápadt arccal közölte, hogy „ megtámadták Amerikát…” (…) Mindenki a telefonjához kapott, nyugtalanok lettünk. Mi is azt hittük, hogy itt a III. világháború. Végül is akkor nem volt kizárva… Alig vártam, hogy hazaérhessek, és otthon rögtön bekapcsoltam a tévét, ahol folyamatosan mentek a bejátszások a BBC-től, meg főként a CNN-től.”

„Görögországi utószezonos nyaralásból jöttünk haza busszal. Megálltunk Belgrád előtt egy lepukkant benzinkútnál pihenési és mosdólátogatási szándékkal. A közeli, étteremnek nevezett kocsmában az asztalok teljesen üresek voltak, viszont egy csomó ember tolongott a bárpultnál. Elég lassú lehet a kiszolgáló - gondoltuk, de feltűnt, hogy mindenki egy adott pontot bámul. (…) Egy „junoszt” formájú, kvázi zseb tévén láttuk, ahogy a WTC egyik tornyába becsapódik egy repülő, és mi szentül hittük, hogy ez valami új katasztrófa film, de mivel ugyanezt a képsort lenyomták replay-ben még vagy ötször, kezdett gyanús lenni…”

„Munkahelyemen voltam, a portán volt csak egy kisméretű tv készülék. A portás szólt fel, hogy "felrobbantották az ikertornyokat" - mindenki tódult le a tv elé, és csak döbbenten bámultuk...”

A kiragadott részletek ellenére sokan voltak, akik rádión vagy hírportálokon keresztül követték az eseményeket. Számuk azonban elenyészőnek tűnik a televízióhoz köthető beszámolók mellett. Az itt részletezett téma szempontjából sokkal érdekesebb, hogy a közvetlen vakuemlék kiegészítéseként ki mit csinált a hír befogadása után. Tévét keresett. Mindenki, aki éppen nem tévét nézett, azonnal egy készüléket keresett. A vakuemléket megosztók emlékeznek arra, hol volt a televízió, melyik szobában, irodában, melyik utca melyik üzletének kirakatában, még a készülék márkájára is. A tévé, mint készülék rögzült az emlékekben a vakuemlék szerves részeként.



Azon a napon volt még egy fontos jellege a televíziónak. A közösségépítő hatás. Önmagában nem volt elég a CNN nézése. Társak kellettek hozzá, akikkel együtt lehetett nézni. A tragédia jellegéből adódóan ebben az esetben még az sem volt különösebben lényeges, hogy ismerősök vagy ismeretlenek csoportosultak azért, hogy együtt próbálják feldolgozni a látottakat. Lakásokban és irodákban, utcai kirakatok előtt, fogorvosi rendelőkben és kocsmákban alakultak véletlenszerű társaságok, akik közösen tudták nézni, hogyan közvetíti a televízió élőben, amint emberek ugranak ki a WTC tornyainak ablakaiból. A sokk és a döbbenet közösséget kívánt, örülni és elborzadni társaságban „szeretünk”. Folyamatos visszaigazolást várunk és kérünk a mellettünk lévőtől, aki ugyanezt teszi velünk. („Láttad ezt? Te is láttad?”) Bár a válasz egyértelmű, mégis beszélünk az információk befogadása közben, kiegészítés-kényszerünk van, amelyet feleslegesnek tűnő, valójában nagyon is fontos műpárbeszédekkel töltünk meg. A látottak feletti közös borzongás, a társakkal együtt megélt döbbenet legalább annyira a televízióhoz köthető, mint a 2001-es vakuemlék kiinduló pillanata.



A méret a lényeg

Mekkora hatása volt a televíziónak? Facebook még nem létezett, a mobilforradalom pedig még nem érte el 2001-ben azt a szintet, hogy „zsebből kövessük figyelemmel” az eseményeket, de ez napjainkban sem jelentene megoldást. A lényeg a televízió, mint „nagy tárgy” közös figyelése volt. Ha egy mobil eszközön nézhető lett volna a CNN, azt nem tudták volna körülülni harmincan. Elmaradt volna az alkalmi közösség kialakulása, a csoportoké, amelyeket a néhány órás, szó szerint kollektív sokk hozott létre. A tévékészülék a WTC-támadás esetén éppen azzal a tulajdonságával győzött le minden más médiumot, amelyet hátrányaként szoktak emlegetni: a méretével. Kellett egy nagy, sok ember számára jól látható, nagyobb térben is elhelyezhető doboz, mert a vakuemlékhez csak így kapcsolódhatott hozzá a társaság fogalma, az egyes ember így köti a mai napig szeptember 11-ét más emberekhez, akik ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban ugyanazt csinálták, mint ő: tévét néztek. Ugyanazon a készüléken.



Fénybe fagyva

A cikk elején idézett kérdést a Robert Downey Jr. által alakított Wayne Gale újságíró-celeb teszi fel a Született gyilkosok című filmben. Gale és a mai televíziós média alapfilozófiájába tökéletesen illeszkedik, de néha igenis megáll az idő. Hírfogyasztó szokásainkat tekintve zombik vagyunk, igaz. Nem emlékszünk arra sem, hogy tegnap milyen hír hozott ki a sodrunkból rövid időre, akkora információ-vízesésből kell kimernünk a napi bosszantónkat. A tévéhez kötött vakuemlékek éppen ezért óriási jelentőségűek: rámutatnak, mi kell ahhoz, hogy kizökkenjünk műfelháborodott műélvezetünkből, mekkora jelentőségű dolognak kell történnie a kiabálós, bulvárrá vált hírfolyamban ahhoz, hogy még a popcorn íze is örök emlékké váljon szánkban, részeként a pillanatnak, amikor egyetlen hatalmas villanásba fagyott minden.



Fotó: internet



magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat