honvedelem.hu
A vereség küszöbén
A szövetségesek döntő offenzívája

Az 1918. szeptember végi hatalmas erejű szövetséges támadás nyugaton, illetve az ezzel egyidejűleg a Balkánon bekövetkezett bolgár összeomlás nem hagyott kétséget afelől, hogy a központi hatalmak az első világháborús vereség közvetlen küszöbére érkeztek.

v1.jpgAz ország hadba lépése után görög csapatok csatlakoztak a Szaloniki térségében állomásozó antanterőkhöz.

A nyugati hadszíntéren kialakult patthelyzet felszámolásával összefüggésben már 1915 elején szóba került a brit és a francia katonai vezetésben a Balkán-félszigeten indítandó offenzíva ötlete. Ugyanakkor már maga a felvetés is heves vitát gerjesztett. Egyesek szerint a délkelet-európai szerepvállalás az antanthoz történő csatlakozásra ösztökélheti a térségbeli országokat, erre válaszul a németek kénytelenek lesznek csapatokat átirányítani a Balkánra nyugatról, ami az utóbbi hadszíntéren végre meghozhatja az áhított áttörést. Mások viszont csak az erők felesleges megosztását látták a félszigeten végrehajtandó vállalkozásban.

A vitából végül a hadművelet támogatói kerültek ki győztesen, így 1915 októberében a görögországi Szaloniki kikötőjéből megindult a támadás. Az offenzíva fő indoka ekkor már Szerbia megsegítése volt, de ezzel addigra már elkésett az antant. Mindazonáltal a kiépített hídfőállást nem adták fel; azt a központi hatalmak oldalán hadba lépő Bulgária elleni műveletekhez használták fel. A Balkán vitathatatlanul mellékhadszíntérnek minősült, és a szemben álló felek ennek megfelelően is kezelték. Az antant és a központi hatalmak is leginkább azért tartották fontosnak a délkelet-európai jelenlétüket, hogy ezzel bizonyos számú ellenséges hadosztályt távol tartsanak a fontosabb hadszínterektől, mindenekelőtt a nyugatitól.

v2.jpgEgy amerikai katonát részesítenek elsősegélyben a franciaországi Varennes-en-Argonne településének térségében, 1918. szeptember 26-án.

Az idő előrehaladtával ugyanakkor az antant egyre nagyobb erőket összpontosított Szaloniki térségében: francia és brit egységek mellett a szerb hadsereg maradványait, továbbá olasz, román és görög csapatokat. Az utóbbiakat azután, hogy ellenfelei 1917 júniusában eltávolították a hatalomból a németbarát I. Konstantin királyt. A németek mindeközben éppen ellenkezőleg cselekedtek: fokozatosan kivonták katonáikat a hadszíntérről, így szinte kizárólag a bolgár haderő feladata lett az antant lekötése. 1918 szeptemberéig ez sikerült is.

Bolgár búcsú

Mint ahogy a Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc szerzőpáros „A régi Magyarország utolsó háborúja” című könyvében fogalmaz, 1918-ban sem a nagypolitika helyezte a régiót az érdeklődés középpontjába, hanem néhány ambiciózus és bizonyítási vágytól hajtott hadvezér. A támadás ötlete a görög–szerb határ közelében fekvő Dobropoljénál valószínűleg egy szerb vezérkari megbeszélés során született, még 1916 novemberében. Zivko Pavlovic ezredes ismerte fel elsőként, hogy az a terület kifejezetten alkalmas lenne egy áttörés végrehajtására, persze csak akkor, ha nagyobb erőt sikerül oda összpontosítani. Az elgondolás azonban sem a következő évben, sem 1918 első felében nem jutott közelebb a megvalósuláshoz, mígnem egy francia jelentés újra megerősítette a szóban forgó frontszakasz alkalmasságát arra, hogy ott komolyabb vállalkozásra kerüljön sor, olyanra, amely akár az egész macedóniai front sorsát is lényegesen befolyásolhatja. 1918 júliusában aztán a frissen kinevezett balkáni főparancsnok, a francia Franchet d’Espérey tábornok magáévá tette a támadás ötletét.

v3.jpgEgy templom romjai nyújtanak menedéket az amerikai hadsereg sebesült katonáinak.

A bolgárok tudtak a küszöbönálló offenzíváról, illetve arról, hogy az antant figyelmét a dobropoljei állások keltették fel leginkább, ám hiába ismerték a szemben álló fél szándékait, képtelen voltak megakadályozni azok megvalósítását. Szövetségeseikre sem számíthattak: 1918 őszén sem Németország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem tudott hathatós segítséget nyújtani a macedón front megerősítéséhez.

A balkáni antanterő 20 hadosztályból, 350 ezer főből állt. Velük szemben a központi hatalmak védelmét szinte kizárólag a kimerült és ellátási problémákkal küzdő bolgár sereg alkotta, amely szintén mintegy 350 ezer katonát számlált. Az áttörés zónájában viszont a támadók komoly túlerőben voltak.

v4.jpgA nyugati hadszíntéren a szövetséges erők semmiben nem szenvedtek hiányt, tüzérségi lőszerből is volt elegendő.

Az antant tüzérségi előkészítése 1918. szeptember 14-én reggel vette kezdetét. Több mint 500 löveg ágyúzta a Dojrani- és a Preszpa-tó közti mintegy 150 kilométer szélességű vonalon az ellenséges állásokat, másnap hajnalban pedig hat szerb és két francia hadosztály indult rohamra. A bolgárok ekkor még igen szívósan küzdöttek, ennek ellenére a nap végére mindhárom kulcsfontosságú magaslat (Veternik, Piramis, Sokal) a támadók kezére került. Szeptember 16-án ugyanerre a sorsra jutott a Dobropoljétól északra magasodó 1550 méteres csúcs, a Kozjak is, ami pedig a második védelmi vonal sorsát pecsételte meg. A bolgárok rendezetlen visszavonulásba kezdtek: az antant gyakorlatilag három nap alatt döntésre vitte az összecsapást. A bolgár hadvezetés ismét szövetségeseihez fordult segítségért, de a gyorsan odairányított német és osztrák–magyar hadosztályok már nem érkeztek meg időben. Bulgária kormánya szeptember 25-én fegyverszünetet kért; az erről szóló dokumentumot végül 29-én írták alá Szalonikiben, s a következő napon lépett életbe. A balkáni antanthadsereg előtt ezzel szabaddá vált az út észak felé, a Monarchia határaihoz, továbbá Bulgárián át Romániába.

A bolgár kapituláció nyomán gyakorlatilag védhetetlenné vált a központi hatalmak macedóniai frontja, de azért a balkáni csapatokat október elején egy hadseregcsoportba szervezték, amelynek parancsnoki beosztását az osztrák–magyar haderő kipróbált hadvezérére, báró kövessházi Kövess Hermann tábornagyra bízták. A lehetetlen helyzetben az egyedüli célravezető módszernek a minél lassúbb visszavonulás tűnt, lehetőleg elkerülve az antanterőkkel való nyílt összeütközést, mivel az csak a csapatok további felmorzsolódását eredményezné. Október folyamán végül ez a stratégia érvényesült. Az antant nagyon óvatosan nyomult előre, mivel nem volt pontos információja a központi hatalmak még harcoló alakulatainak tényleges erejéről, s azt túlbecsülte. A hátráló csapatok a hónap végére érték el a Duna–Száva vonalát. A szerbiai területek kiürítésével párhuzamosan természetesen megkezdődött az Albániában állomásozó osztrák–magyar erők visszavonása is.

v5.jpgAz 1918. szeptember 26-án kezdődött Meuse–Argonne offenzívában meghatározó szerephez jutottak az amerikai alakulatok.

A végső csapás

A bolgár hadsereg szétzúzását a német főparancsnok, Erich Ludendorff tábornok később a háborús vereséghez vezető út egyik döntő tényezőjének nevezte. Mindazonáltal 1918 szeptemberében az ő csapatai sem álltak a helyzet magaslatán. A hónap végére erői visszaszorultak a Hindenburg-vonal mögé, feladva a tavasszal meghódított területeket. A francia Ferdinand Foch marsall vezetése alatt a szövetséges hadseregek ekkor nagyszabású támadást indítottak szinte a teljes arcvonalon.

A főparancsnok már július közepétől tervezte ezt az általános offenzívát, amellyel a német utánpótlást biztosító fő vasúti csomópontokra akart csapást mérni. Úgy vélte, ennek hatására az ellenségnek két választása marad: e területek védelmére rendezkedik be, és akkor az erői felmorzsolhatók, vagy mindent hátrahagyva a menekülésszámba menő visszavonulást választja.

v6.jpgA tankok alkalmazása jelentősen megkönnyítette a védelem áttörését.

A szövetségesek Franciaországban 220 hadosztállyal rendelkeztek, Foch ezek közül százhatvanat tervezett bevetni, hatvanat tartalékban hagyva. Három különálló, hatalmas, de szinte egyidejű csapást készített elő, lehetetlenné téve ezzel a német átcsoportosítást. A jobb szárnyon, a Reims és Verdun fölötti, illetve a két város közötti területről a 4. és az 5. francia, továbbá az 1. amerikai hadsereg lendül előre. Középen, Cambrai, St. Quentin és Laon térségéből az 1., a 3. és a 4. brit, valamint az 1. és a 10. francia hadsereg mér csapást. A bal szárnyon, Flandriában a 2. és az 5. brit, a 6. francia, illetve a belga hadsereg rohamoz, a flotta támogatásával. A szemben álló német haderő 197 hadosztályból állt – 113 a frontvonalban, 84 tartalékban –, ám ezek sem a létszám, sem a fegyverzet tekintetében nem érték el a szövetséges hadosztályok szintjét.

Szeptember 26–28. között mind a három támadás megkezdődött, amelynek végeredménye aligha lehetett kétséges. A németek hatékonyan lassították a szövetségesek előnyomulását, de ezt az offenzívát már nem tudták megállítani. A hónap végén a Verdun és a tengerpart közti terület szinte egyetlen hatalmas izzó csatatérré vált, s a támadók mindenütt áttörték a védelmet. A németek nagyszámú foglyot, sebesültet és fegyvert hátrahagyva megkezdték visszavonulásukat.

v7.jpgAz offenzíva megállíthatatlannak tűnt: miután a franciaországi Barastre városának határában lévő hidat az új-zélandi műszakiak rendbe hozták, folytatódhatott az előrenyomulás.

Más, mint a korábbiak

A küzdelem most egészen másként alakult, mint az állóháború éveiben. Az akkori feltételek a védekező félnek kedveztek, és a rohamozót állították szinte megoldhatatlan feladat elé. 1918 őszén ez épp fordítva volt. Mindenekelőtt a tankok tömeges bevetése jelentette a különbséget. Korábban az offenzívát hatalmas erejű és hosszú tüzérségi tűz vezette be, hiszen az ágyúzással zúzták szét a védelmet. Csakhogy ez elárulta a támadás helyét, ami lehetővé tette a tartalék erők helyszínre irányítását. Ennek eredményeként pedig hiába törtek keresztül a tüzérség által elpusztított állásokon a rohamozó csapatok, néhány kilométerrel hátrébb megállították őket. Most viszont a tankok – melyeket többnyire repülők is támogattak – komolyabb tüzérségi tűz nélkül is utat törhettek a gyalogság számára. Így a támadás meglepetésszerű volt, és még az ellenséges tartalék erők bevetése előtt megvalósult az áttörés. Az állóháború ideje tehát lejárt.

v8.jpgEgy halott német géppuskás a Hargicourt település melletti lövészárokban.

A németek hiába voltak mesterei a védekező hadviselésnek, ez kevésnek bizonyult. A Hindenburg-vonal elveszítése után Ludendorff kijelentette: Németországra elkerülhetetlen és döntő vereség vár. Mégis mozgósítani akarta az egész német nemzetet egy totális háborúhoz, hogy tárgyalóasztal mellé kényszerítse a szövetségeseket, de kudarcot vallott. Az igénybevétel ráadásul nagyon kimerítette a tábornokot, s 1918. október 26-án II. Vilmos császár le is váltotta őt a főparancsnoki posztról. Miközben Németország sodródott a háborús vereség és a forradalom felé, Ludendorff Svédországba menekült.

1918. október végére a szövetségesek feltartóztathatatlan előrenyomulása jelezte, hogy ez az offenzíva különbözik a korábbiaktól. A támadóknak nemcsak a lövészárokháború taktikai problémáit sikerült leküzdeniük, de a módszerek fejlesztésével és az erőforrások hatékony beosztásával arra is képesek voltak, hogy a németek ellenállását legyűrve a front teljes szélességében folyamatosan előrenyomuljanak. Egymás után küzdötték le az ellenséges védelmi vonalakat, ez pedig megtörte a német katonák harci szellemét, gyengült ellenállásuk, az alakulatok a felbomlás szélére sodródtak, a folyamatot pedig csak tovább erősítette a szövetségesek egyre nyilvánvalóbb fölénye. A négyesztendős küzdelem a végső fázisához érkezett.

v9.jpgTemető a kelet-franciaországi Saint-Jean-sur-Tourbe közelében: a szövetségesek 1918. őszi általános támadása hatalmas veszteségekkel járt.

Fotó: archív



Forrás: Magyar Honvéd 2018. szeptember (honvedelem.hu)
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat