honvedelem.hu
Hadsereg és forradalom
A nép fiai vagyunk

A honvédség – akkori nevén Magyar Néphadsereg – szerepének megítélése az 1956-os eseményekben a mai napig ellentmondásos. Egy dologban viszont egyetértenek a különböző álláspontok képviselői: az októberben történtekre az ország, a belbiztonsági szervek és a hadsereg vezetése sem volt felkészülve.



A Magyar Kommunista Párt 1947-es hatalomra jutásával a honvédségben jelentős átszervezési folyamat indult el, amely még 1956-ra sem fejeződött be. A szovjetbarát kormányok erőltetett hadifejlesztésekbe kezdtek, a folyamatos átszervezések, a létszámcsökkentések, az átállás a szovjet típusú struktúrára nem adott lehetőséget egy egységes, erős hadsereg rugalmas működtetésére. Az 1955-ben létrejött Varsói Szerződés újabb feladatokat rótt az akkor már négy esztendeje Magyar Néphadsereg néven működő szervezetre. A forradalom kitörésének időszakában éppen újabb 15 000 fővel tervezték csökkenteni a létszámot, új parancsnokságot hoztak volna létre, s elkezdődött a tiszti iskolák összeolvasztása is. A forradalom azonban minden tervet felülírt. Október 23-a úgy érte a Magyar Néphadsereg és az ország vezetését, mint derült égből a villámcsapás. Az állami vezetés kezdeti zavarodottsága a hadsereggel szembeni bizalmatlansággal párosult. Mint azt az események igazolták, erre a bizalmatlanságra meg is volt az okuk.

„Velünk van a hadsereg!”

Senki nem számított a düh, a gyűlölet és az elkeseredettség ilyen mértékű gátszakadására 1956 októberében. A hadsereg részéről először a katonai akadémiák kapcsolódtak be aktívan az eseményekbe. A Petőfi Sándor Katonai és Politikai Akadémia tisztjei október 23-án délelőtt már levélben biztosították szolidaritásukról az egyetemistákat. „A nép fiai vagyunk, eskünkben is a népre esküszünk. A néppel tűzön-vízen át harcolunk” – írták. A diákok körében azonnal megszületett a legendássá vált jelszó: „Velünk van a hadsereg!” A Zrínyi Akadémia – Márton András ezredes, parancsnok hathatós közreműködésével – is az egyetemisták mellé állt. Az akadémiák állománya már nemcsak elviekben, de tettekben is támogatta a hirtelen formálódó mozgalmat. Az október 23-án megtartott Bem téri gyűlés és Gerő Ernő hírhedt rádióbeszéde után részt vettek a Magyar Rádió ostromában, ahol heten közülük életüket is vesztették. Jellemző momentum, hogy az épület védelmére kivezényelt katonák zöme letépte a csillagos sapkajelvényt, és a tömeghez csatlakozott. Általánosságban kijelenthető: a forradalom első napjaiban a Magyar Néphadsereg tisztjeinek döntő többsége a forradalmárok céljaival azonosult. Mindehhez nagyban hozzájárult a hadsereg vezetőinek kezdeti tanácstalansága és irányítási képtelensége.


A békés tüntetőkkel együtt katonák is részt vettek a megmozdulásokban.


A forradalom kirobbanására figyelmeztető jeleket az átszervezés alatt álló Magyar Néphadsereg vezetése nem vette komolyan. Bár a pártvezetés által irányított Katonai Bizottság harckészültségbe helyezte a Magyar Néphadsereg alakulatait, és Budapest környékéről több egységet indítottak útnak a fővárosba, a fegyverhasználatot megtiltották nekik. A Budapesten szolgálatban álló több ezer katona jelentős hányada október 23-án egész egyszerűen nem avatkozott be a fellángoló fegyveres harcokba, vagy átállt a forradalmárokhoz, ahogyan a Magyar Rádió ostromakor is történt. Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára, Rákosi utódja a hatalomban, nem bízott a Magyar Néphadsereg tisztjeiben. Jól látta, hogy a magyar katonaságot nem lesz egyszerű bevetni a magyar nép ellen, s a várható parancsmegtagadást és morális következményeket is mérlegelve a szovjet vezetéstől kérte, hogy demonstratív és elrettentő jelleggel küldjenek csapatokat a főváros utcáira. A Magyar Néphadsereg előtt két választási lehetőség állt: vagy beavatkoznak, vagy passzívak maradnak. Jellemző volt a szervezet morális helyzetére, hogy a kérdést alakulattól függően döntötték el.

Halál a levegőből

A káosz szélére sodródott hadsereg alakulatainak zöme az október 24-től október 28-ig terjedő időszakban nem vett részt olyan akcióban, amely a forradalmi tömeg ellen irányult volna. Október 28-án reggel például a Corvin közbe vezényelt Maléter Pál ezredes és katonái megtagadták a felkelők elleni tűzparancsot. Passzív magatartásukkal gyakorlatilag a kormányellenes forradalmárokat támogatták, akik fel is morzsolták a helyszínre érkező szovjet erőket.



Voltak azonban olyan alakulatok (döntő többségben vidéken), amelyek parancsnokai tűzparancsot adtak ki a tüntetések és demonstrációk résztvevői ellen. A hozzávetőlegesen ötven településen végrehajtott szégyenletes akciók mintegy 300 áldozatot követeltek. Kevésbé közismert tény, hogy a Magyar Néphadsereg légiereje is részt vett – MiG–15-ös gépekkel – ezekben az akciókban. Emeljük ki a leghírhedtebb két epizódját a vadászgépek bevetésének. Október 27-én, aznap, amikor a frissen kinevezett honvédelmi miniszter, Janza Károly a fegyveres csoportok elleni harc folytatására adott parancsot, nagyjából kétezren gyűltek össze Tiszakécske főterén, hogy a beszolgáltatások eltörléséért tüntessenek. A beszámolók szerint a tömeg éppen a Himnuszt énekelte, amikor megjelent a néphadsereg vadászgépe, és gépágyútüzet zúdított az összegyűltekre. A csapást még kétszer megismételte, miközben a tömeg pánikszerűen próbált fedezéket keresni. A mészárlásnak 17 halottja és 110 sebesültje volt.

Előfordult azonban olyan eset is, amikor a MiG pilótája műszaki hibára hivatkozva visszafordult. Ugyanazon a napon Istenes Elemér főhadnagyot, a 62. vadászrepülő ezred pilótáját Csongrád fölé küldték azzal a paranccsal, hogy oszlassa fel a demonstráló tömeget. Istenes a lőparancsot nem volt hajlandó végrehajtani, ellenben úgynevezett hideg rácsapásba kezdett, azaz a lehető legalacsonyabban próbált elhúzni a tömeg fölött, így kényszerítve ki, hogy oszoljanak. A manőver közben azonban a gépe lezuhant; a főhadnagy azonnal meghalt.

Az incidensek után megtiltották a légierő alkalmazását civilek ellen. A gépek onnantól csak felderítő repüléseket végeztek, október 28-tól, az új kormány megalakulásától pedig a szovjet csapatmozgásokat figyelték. A megszállás után már lehetőségük sem volt feladataik ellátására: a szovjet harckocsik valamennyi repülőtér kifutópályáját elállták.


Egy katonatiszt tűzi fel zubbonyára a piros-fehér-zöld szalagot.


A kezdet

Október 28-án, Gerő és Hegedüs András miniszterelnök bukása után, a frissen megalakult Nagy Imre-kormány általános amnesztiát hirdetett a felkelés résztvevői számára, bejelentette az ÁVH felszámolását és a szovjet csapatok kivonását Budapestről, továbbá demokratikus mozgalomként értékelte a forradalmat. Ugyanezen a napon Janza miniszter megállapodást kötött a forradalmárokkal a fegyverek letételéről, egyben parancsot adott a Forradalmi Katonatanácsok megalakítására. Hivatalát nem tarthatta meg: november 2-án Maléter Pál lett a honvédelmi miniszter. A változás azonnali hatást váltott ki a Magyar Néphadseregben is. A fegyveres beavatkozást addig is ellenző és a forradalom eszméivel szimpatizáló parancsnokok igazolva látták álláspontjukat. A hadsereg addig passzív része hirtelen aktivizálta magát, hogy minél tevékenyebben részt tudjon venni az akkor még békésnek hitt újjáépítésben és a magyar haderő újjászervezésében. (Azok, akik viszont részt vettek a forradalmárok elleni harcokban, többnyire dezertáltak és a szovjet alakulatoknál kerestek menedéket, hogy november 4-én hozzájuk csatlakozva vegyenek részt az újabb támadásban.) Ezekben a napokban a katonaság fő feladata a szovjet csapatok felváltása (és tervezett kikísérése az ország területéről), valamint a forradalmár csoportok fegyvereinek begyűjtése lett volna.


MiG–15-ös vadászrepülőgép az ideiglenes felségjellel.


Október 31-én létrejött a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány, a hadsereg irányító csúcsszerve. Kiáltványában a Varsói Szerződés felmondását, és a szovjet csapatok távozását követelte Magyarország egész területéről, valamint azt, hogy a megszüntetett ÁVH tagjait ne vegyék fel a fegyveres szervezetekbe. Kezdetét vette a magyar haderő újjáépítése és teljes átalakítása. Ez nemcsak a belső, strukturális átalakításokban és az irányok újraszabásában mutatkozott meg, de a szó szerinti külsőségekben is. Már október 23-a után azonnali igény mutatkozott a szovjet mintára bevezetett hadi jelképek, az uniformis és annak kiegészítői lecserélésére. A harckocsikról és a repülőgépekről eltávolították a csillagot, helyükre a Kossuth-címer (amelyet a Nagy-kormány egyébként hivatalosan is visszaállított eredeti funkciójába) vagy piros-fehér-zöld felségjelzés került. A sapkákról letépték a rákosista jelvényeket, s azokat szintén a Kossuth-címerre vagy nemzetiszín szalagra cserélték. A szovjet stílusú sapkákat a régi Bocskai-sapkák váltották, a váll-lapok helyett pedig a gallér hajtókájára kerültek a rendfokozati csillagok. Bár ezek az újítások a forradalom vérbe fojtása miatt csak rövid ideig éltek, a bukás utáni szovjet bábkormány már nem rendszeresítette újra a szovjet típusú egyenruhát.



És a vég

November 3-án megkezdődtek a magyar–szovjet tárgyalások a csapatkivonásokról. Utóbbiaknak természetesen eszük ágában sem volt elhagyni az ország területét, hatalmon hagyni Nagy Imre kormányát. A kabinet és a hadsereg vezetése tudott az óriási csapatmozgásokról, de felkészülni már nem volt idejük. Egy nappal később a szovjetek megindították a Forgószél hadműveletet a forradalom leverésére. Több mint hatvanezer katona özönlött az országba. A megszállók kiemelt célpontként kezelték a Magyar Néphadsereg laktanyáit és helyőrségeit. Amelyik alakulat nem adta meg magát azonnal, arra tűzcsapást mértek. A legtöbb helyen a csapatok a megadást választották. A szovjetek elfoglalták az ország összes stratégiailag jelentős pontját. Hajnalban érték el a fővárost, ahol azonban jól szervezett ellenállásba ütköztek. Az egyik legerősebben védett hely a Budapest határában lévő Juta domb volt, ahol a Magyar Néphadsereg 51. légvédelmi tüzérosztályának ütegei foglalták el pozíciójukat. Ezt még Maléter Pál parancsára tették, aki Tökölön tárgyalt a szovjetekkel, s nem akarta, hogy az úton katonai forgalom legyen, amikor a delegáció arra halad. A sors fintora, hogy a szovjetek által letartóztatott Malétert éppen azon az úton kísérték katonai konvojjal Soroksár felé. A magyar katonák tüzet nyitottak a menetre, az összecsapásban tizenegy szovjet katona vesztette életét. Később parancsba adták: éppen ennyi magyar katonát kell felakasztani megtorlásként. A hadsereg hősies ellenállása azonban csak néhány helyen, például Kőbányán, Békéscsabán, Kaposváron, Szegeden, Dunaföldváron, Székesfehérvárott, Miskolcon, Szolnokon vagy Veszprémben folytatódott, máshol az alakulatok többsége azonnal letette a fegyvert.


A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia forradalmi katona tanácsa által Tóth Kálmán főhadnagy részére kiállított igazolvány.


A szovjet csapatok november végére befejezték küldetésüket. A forradalom alatt a Magyar Néphadseregből kétszázharminchárman haltak meg harci cselekmény következtében, százharmincheten megsebesültek. Az igazi megtorlás azonban csak ezután következett. 1956 novemberétől hét éven át ítélkeztek a katonai törvényszékek. A Magyar Néphadsereg állományából 4879 főt ítéltek el, több mint harminc embert kivégeztek.

A magyar hadsereg vezetését a forradalom bukása után a Magyar Szocialista Munkáspárt irányította vasököllel. Nem engedhettek meg maguknak még egy ’56-ot. Az újabb átalakulás a rendszerváltozással kezdődött meg, de nagyon sok idő telt el 1951-től 1990-ig, amikor a hazai haderő hivatalos neve újra Magyar Honvédség lett.

(Forrás: Remény és pokol – 1956. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2016)

Fotó: archív



Aktuális videók
2019. július 13. 15:54
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat