honvedelem.hu
Tíz híres művész, aki ott volt a világháborúban

Tíz olyan művészt válogattunk listánkra, akik személyesen élték át a háborút, s ez vagy inspirálóan hatott munkásságukra, vagy olyan legendás sztori köthető nevükhöz, amelyik éppen a két világégés valamelyikében történt velük. Listánk – mint mindig – szubjektív. Nem életrajzokat tartalmaz, csak az adott művész háborúval való kapcsolatát vázolja fel.

J. R. R. Tolkien

John Ronald Reuel Tolkien nevét minden fantasy-rajongó imába foglalja. A Gyűrűk Ura regénytrilógia írója kiváló nyelvész és irodalmár volt, de bombasztikus sikerét a hobbitok kalandjaival zsebelhette be. Hogy műveinek van-e közvetlen köze az első és a második világháborúhoz, mai napig vita tárgya, asszociációkat mindenesetre nem nehéz társítani a regényben leírtak és a történelmi valóság között. Tolkien behatóan tanulmányozta a régi nyelveket, a latin és ógörög mellett különösen nagy figyelmet szentelve az óskandináv és óangol változatoknak. Mesterséges nyelvek kidolgozásával is kísérletezett, így mire az első világháború kirobbant, volt egy szilárd alapokon nyugvó, a könyvből és a filmből jól ismert tündenyelv-rendszere. Első verseiben már felbukkannak orkok, tündék és különböző mitológiai alapok, amelyeket a későbbiekben beépített regényeibe.



Felsőfokú tanulmányait megszakítva beállt a brit hadseregbe, ahol egy kipróbált egységben szolgált. A legdurvább helyeken fordult meg a nyugati fronton, látta a halál ezernyi arcát, s miközben a lidérces lövészárkokban gubbasztott, agyában kezdtek életre kelni azok a történetek és szereplők, amelyek a világhírt hozták el számára. Részt vett 1916-ban a somme-i csatában, amelyet megúszott ugyan, de még ugyanabban az évben elkapta a főként tetvek útján terjedő „árokbetegséget” vagy „ároklázat”, amely miatt hosszú kórházi kezelés után végül leszerelték.

Mivel A Gyűrűk Ura erőteljes szimbólumokkal és képzettársításokkal telezsúfolt mű, a Tolkien-kutatók egy idő után ösztönösen az első és a második világháború hatásait kezdték el tanulmányozni a regényekben. Egyesek szerint ez hiábavaló próbálkozás, mivel Tolkien éppen a jelenből szeretett volna a fantázia birodalmába menekülni, így értelmetlen az összehasonlítás, mások azonban komoly tanulmányokat szenteltek annak, hogy a műben megjelenő helyszínekkel, karakterekkel és történésekkel valós történelmi párhuzamokat társítsanak. Maga Tolkien hevesen tagadta e párhuzamok létét, mint mondta, semmiféle átfedés nincs a két világégés és Frodo kalandozása között. Mindez sokakat nem győzött meg, s akadnak, akik a mai napig erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy Szauron valójában Hitler, Mordor pedig Berlin.

Robert Graves

Bár saját regényeit nem tartotta különösebben fontosnak (mindössze anyagi függetlenséget biztosító „kötelező” munkának), s verseivel szeretett volna világhírű lenni, prózai művei által ismerte meg a nagyközönség. Három bestsellert szokás emlegetni nevével kapcsolatban. Az Én, Claudius és a Claudius, az isten mellett az Isten hozzád, Anglia volt az, amivel Graves tarolt a könyvpiacokon. Listánkra is főleg e műve miatt került fel. Az angol író testközelből tapasztalta meg az első világháború poklát.

1895-ben született, így mindössze 19 éves volt, amikor ahelyett, hogy megkezdte volna oxfordi tanulmányait, bevonult a seregbe. Az 1915-16-os éveket a nyugati fronton töltötte a Királyi Walesi Tüzérség kötelékében. A csaták szünetében versírói képességeit csiszolgatta, s egészen a somme-i csatáig megúszta komolyabb sérülés nélkül. A Nagy Háború egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete azonban őt sem kímélte. Olyan súlyos sebesülést szerzett az 1916-ban lezajlott összecsapásban, hogy nem is térhetett vissza többé a frontra.



A világégés erősen rányomta hatását mind költészetére, mind prózájára. Még abban az évben megjelentette első regényét, majd 1929-ben az Isten hozzád, Anglia című művét, amellyel eléggé kicsapta a biztosítékot a kor heroizmushoz szokott, a nyers valóságot inkább szemérmesen elfüggönyözni vágyó közönségének egy szeleténél. Az önéletrajzi kötet őszinte ábrázolásmódjával és mítoszfosztó egyszerűséggel, fekete humorral ábrázolja a fiatal, de lélekben megőszült veteránok lelkivilágát, világhoz való viszonyuk eltorzulását.

„Probert közlegény Angleseybe való volt, és még békeidőben állt be a különleges tartalékba, egészségügyi okokból. Szeptemberben az egész zászlóalj önként jelentkezett tengerentúli szolgálatra, kivéve Probertet. Megkötötte magát, és nem hajlott sem rábeszélésre, se rákényszerítésre. Végül az ezredes elé került, akit őszintén zavarba ejtett a makacsságával. – Nem ítélek én, ezredes úr – magyarázta Probert. – De nem akarom, hogy lődözzenek rám. Nekem feleségem meg disznóim vannak odahaza. (…) Így aztán októberben leszerelték, mint orvosilag alkalmatlant: »Alacsony intelligenciája miatt aligha lehet szolgálatára őfelsége fegyveres erőinek«, ő meg boldogan hazament a feleségéhez meg a disznóihoz. A csúfolódók közül az a néhány, aki májusban Festubertet még túlélte, Loosnál esett el, szeptemberben alig néhányan maradtak életben.”

(Részlet a regényből)


Glenn Miller

Miller a múlt század első felének egyik legismertebb és legelismertebb zeneszerzője, zenekarvezetője volt. Ha azt mondjuk, Chattanooga Choo Choo, még azoknak is beugrik a dallam, akik Miller nevével nem is találkoztak. Tehetsége a hadsereg figyelmét is felkeltette, és a második világháborúban kultikus figurává nőtte ki magát – zenekarával együtt.

Miller 14 évesen kezdett zenélni, és hamarosan a swing rabjává vált. Hosszú évek gyakorlása és zenekari rutinszerzése után 1937-ben létrehozta saját nagyzenekarát. A már akkor is sztárnak számító Miller valóságos zenei őrületet indított el. A szórakoztatóipar legismertebb alakjaival dolgozott együtt, slágereit a mai napig játsszák a rádiók. Megszámlálhatatlan felvételt rögzített, Amerika pedig megőrült a friss zenei hangért. Minden zenegépben ott voltak a Miller-korongok, a fiatal sztárnak pedig már nem volt annyi ideje, hogy az összes felkérésnek eleget tegyen. Aztán valami egészen váratlan dolgot művelt. Önkéntesként belépett az USA hadseregébe. Közölte, hogy hazafias kötelességének érzi a fronton harcoló katonák szórakoztatását.



A hadvezetés kiemelt figyelmet fordított a zenészre: óriási reklám volt az a haderőnek, hogy egy ekkora sztár, Amerika kedvence otthagyja a csillogást és egy speciális rétegközönséget akar kiszolgálni művészetével. Szabad kezet adtak Millernek, aki maga köré gyűjtött egy csomó zenészt, és megalapította az U.S. Air Force Orchestra-t. Eleinte a hátországban léptek fel, de Miller szeretett volna távolabbi helyekre is eljutni, így Európában kezdtek koncertezni. Természetesen mindenütt tomboló sikert arattak, a katonák hálásak voltak a sztárnak, aki (bármekkora kiváltságai voltak) mindig azt éreztette velük, hogy csupán egy közülük. Sajnos a halála is ezt bizonyította. 1944. december 15-én Londonból Párizsba akart eljutni egy fellépésre. A Bedfordban felszálló repülő soha nem ért földet: minden valószínűség szerint a németek lőtték a La Manche-csatornába, tovább hizlalva ezzel a Miller körül kialakult mítoszt. A világháború után a zenekar dobosa megalapította az Új Glenn Miller Orchestra-t, amely a mai napi sikerrel koncertezik.

Ernest Hemingway

Az 1899-ben született Hemingway már gyerekkorában az irodalom és az írás felé fordult. Miután kiváló eredménnyel elvégezte a középiskolát, úgy érezte, nincs szüksége felsőfokú tanulmányokra ahhoz, hogy újságíró legyen. A Kansas City Star nevű újságnál helyezkedett el mint riporter. Bár csak fél évet dolgozott a lapnál, az ott töltött időszak egész későbbi munkásságának stílusában mély nyomott hagyott. Az első világháború kitörésekor felmondott, és azonnal jelentkezett katonának. A háborút valamilyen romantikus kalandnak képzelte, s hiába tiltakozott az apja, elhatározásától nem tudta lebeszélni. A sors egy kicsit keresztbe tett Hemingway terveinek, mivel annyira rövidlátó volt, hogy a sorozóbizottság csak a fejét tudta csóválni. Így a Vöröskereszt mentőalakulatához csatlakozott önkéntesként, hogy kijuthasson a frontra. Minél közelebb akart lenni a háborúhoz, bár akkor még csak nem is sejtette, mikkel fog majd szembesülni, amikor kívánsága teljesül.



1918-ban az író az olasz fronton teljesítette kötelességét. Élete egyik legbrutálisabb élményét itt élte át. Új tartózkodási helyén mindössze egy napja szolgált, amikor egy Milánó melletti lőszergyár felrobbanása után az ő feladata volt, hogy összeszedje az emberi maradványokat. Mivel akkoriban főként nők dolgoztak az ilyen létesítményekben, Hemingway zömében női testrészeket zsákolt. A szörnyű emléket később egy novellában írta ki magából. Nem sokkal az eset után egy ütközetnél súlyosan megsérült. Utánpótlást próbált eljuttatni a kijelölt zónába, de repeszgránát-találatot kapott. Sebesülése nem akadályozta meg abban, hogy kimentsen a tűzvonalból egy magatehetetlen olasz katonát. Ezért a tettéért később olasz kormánykitüntetést kapott.

Sérülése után már nem tért vissza a frontra, de a háborút sem hagyta ott. A milánói kórházban dolgozott. ahol egy amerikai ápolónővel, Agnes von Kurowskyval került szenvedélyes kapcsolatba. Bár már a házasságot tervezgették, a lány végül közölte Hemingway-jel, hogy egy olasz tisztet választ helyette. A szakítás után soha többé nem találkoztak. Hogy miért lényeges ez az epizód? Mert ez a románc adta az alapját Hemingway egyik leghíresebb és a világirodalom egyik legszebb lezárású regényének, amely a Búcsú a fegyverektől (A Farewell To Arms) címet kapta.

Norman Mailer

Norman Kingsley Mailer világháborús részvétele másképpen alakult, mint a listánkban szereplő művészek nagy részének. Brooklynban nőtt fel, zsidó szülők gyermekeként. Érettségi után 1939-ben a Harvardon mérnöki szakon tanult, ám hamar rájött, hogy az írás jobban érdekli. Ettől függetlenül megszerezte a mérnöki diplomát, de kamatoztatni nem tudta: besorozták katonának.

A Fülöp-szigetekre rendelték szolgálatra, s bár alig vett részt tényleges harci cselekményben, az ott látottak elegendő inspirációt szolgáltattak ahhoz, hogy a háború után megírja egyik legjobb művét, a Meztelenek és holtak (The Naked and the Dead) című regényt. 1948-ban, amikor a mű megjelenik, Mailer még mindig csak 25 éves, de könyvével a legnagyobbak közé emelkedik.



A Meztelen és holtakat azóta is a valaha írt egyik legjobb háborús regényként tartják számon. A történet a szokásos, a kivitelezés azonban valóban mesteri. Az amerikaiak Anopopei szigetét készülnek visszafoglalni a japánoktól. Közel hatezer katonát vetnek be, s a szigeten zajló mészárlás közben Mailer a felszínre hoz egy csomó olyan dolgot, amelytől a hadművelet szinte fedősztorivá válik. A katonák közötti szociális és társadalmi különbségek, az ebből keletkező konfliktusok, a tisztikar idióta viselkedése, a tragédiák különböző módokon megélése olyan szeletét tárja elénk a háborúnak, amely a nagy, hősi eposzokból kimaradtak. A heroizmus Mailernél nem a magukat golyók elé vető hős katonákról szól, hanem a háború percnyi kínjairól, a hőségről, az izzadás őrjítően idegesítő viszketéséről, a kimerültségről, a kígyóktól rettegésről, arról, hogy ha nincs a közelben konkrét ellenség, akkor az ember és környezete tesz arról, hogy kreáljon magának egyet.

„Háborút folytatni bármiféle ideálért éppoly hülyeség, mintha valaki a bordélyházban akarna megszabadulni a tripperjétől."

(Mailer)


Joseph Heller

Ha valaki, akkor A 22-es csapdája írója rengeteget merített saját háborús tapasztalataiból. Az 1923-ban született Heller már gyerekkorában elhatározta, hogy író lesz. Pearl Harbor után őt is behívták katonának, s nem is akárhol szolgált. Az amerikai légierő tagjaként az európai frontra vezényelték, ahol több mint 60 alkalommal vett részt bombázó bevetéseken Olaszországban és Franciaországban. Egészen 1945 júniusáig szolgált, leszerelése után előbb elvégezte az egyetemet, majd tanárként dolgozott, később reklámszövegeket fogalmazott nagynevű magazinoknak. Végül a regényírásnál kötött ki. Olyan bestsellerek fűződnek a nevéhez, mint az Isten tudja, a Valami történt vagy a Záróra, de sikerében egyik sem tudta felülmúlni legelső kötetét, az 1961-ben megjelent A 22-es csapdáját.



A könyv saját világháborús élményeiből íródott, és annyira szürreálisan mutatja be a hadsereg rendnek gondolt káoszát, hogy az olvasó időnként nem tudja, hol mosódik el a határ az álomszerű gúny és a realitás között. Yossarian kapitány történetében millió veterán ismerhetett magára, aki a háború poklában már nem tudta értelmezni, miért kell ott lennie, s miért nem akarnak neki esélyt adni a túlélésre. A könyv elképesztő siker lett, csak az USA-ban elérte a tízmilliós eladási számot. A 22-es csapdája kifejezés mára szállóige lett, bár sokan nem tudják az értelmét. Az olyan szituációkra alkalmazzuk, amikor egymásnak két, látszólag logikailag egymásba kapcsolódó tétel csap össze, és semlegesítik egymást, a problémát ezáltal megoldhatatlanná téve.

Heller így fogalmazza meg a tökéletes csapdát a háborúra alkalmazva: „Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.”

A 22-es csapdája tehát megoldhatatlan szituáció. A logikai érvelések visszafutnak önmagukba, semlegesítve a kiindulópontot. Egy nem létező szabály, ami mégis működik, ám megfoghatatlansága folytán lehetetlen kicselezni.

Ed Wood

Listánk nélkülözhetetlen neve a „világ legrosszabb rendezője” címet is kiérdemelt Edward D. Wood Jr. 1994-ben Johnny Depp főszereplésével film is készült életéről, azóta szinte kultikus tisztelet övezi munkásságát, a „már annyira rossz, hogy jó” mottó jegyében. A különc filmkészítő legendás volt szürreális megnyilvánulásairól, időnként például szívesen viselt női ruhát, beleértve annak minden tartozékát. Miután története elsősorban csapnivaló, kritikán aluli filmjeiről, rendezéseiről és idióta viselkedéséről szól, kevesebb figyelmet kapott az a tény, hogy Wood is részt vett a második világháborúban. Igaz, ott sem hazudtolta meg önmagát.



A furcsa ízlésű fiatalembernek (1923-ban született) esze ágában sem lett volna háborúsdit játszani, de Pearl Harbor után besorozták, így 19 évesen kénytelen volt csatlakozni a tengerészgyalogság kötelékéhez. 1943 novemberében ő is ott volt a Tarawa-atollnál vívott ütközetben. Az amerikaiak három nap alatt foglalták el a szigetet. Woodot egy japán katona puskatussal vágta képen, ezt két foga bánta, ennél sokkal komolyabb volt az a néhány lövedék, ami a lábába fúródott. Hogy hű maradjon az általa kreált imázshoz, később azt nyilatkozta, jobban félt a háborúban a sebesüléstől, mint a haláltól. Ennek nem heroikus, nagyon is egyszerű indoklását adta. Félt, hogy fény derül a titkára, az egyenruha alatt ugyanis női bugyit és melltartót viselt.

Karrierje (ha lehet ezt a kifejezést használni) az ötvenes években indult be igazán, amikor rosszabbnál rosszabb filmeket forgatott, amelyek hemzsegtek a bántóan félresikerült megoldásoktól. Listánkon inkább hírneve és különc megnyilvánulásai miatt kapott helyet. Híresnek híres, de művésznek csak bizonyos szemszögből lehet nevezni. Kultusza azonban vitathatatlan. Még saját egyháza is van, amely a woodizmus eszmerendszerére épül.

William Golding

Az 1911-ben született angol írónak szintén a második világháborúban való részvétel adta a szörnyű ihletet leghíresebb regényének megírásához. Golding az Oxford Egyetemen végzett, s bár természettudományos szakon kezdett, hamarosan rájött, hogy az irodalom jobban érdekli, így tanulmányait ezen a vonalon fejezte be. Első verseskötete (Versek címmel) 1934-ben jelent meg. Civilben tanár volt, így vonult be a brit hadsereg haditengerészetéhez, hogy részt vegyen a háborúban. Élete végéig meghatározó élmény maradt számára a katonai szolgálat.

Golding több ikonikus eseménynél is jelen volt. 1941. május 24-én azon az egyik brit hajón szolgált, amely hullámsírba lőtte a német flotta büszkeségét és szimbólumát, a Bismarck hadihajót. Három évvel később már kapitányként állt a fedélzeten egy olyan hajón, amely a normandiai partraszálláskor tűztámogatást biztosított. Jellemző rá, hogy a több évnyi szolgálat alatt szabadidejében tökéletesen elsajátította az ógörög nyelvet.

Leszerelése után visszatért a tanári katedrához, és újra írni kezdett. Goldingot elborzasztotta az, ahogyan a második világháború elkorcsosította az emberiséget. Iszonyattal értesült a nácik koncentrációs táborairól, de ugyanígy döbbent meg az USA által bevetett atombombák következményén. Az emberi viselkedésben és gondolkodásmódban csak egy hajszál választja el a jót a gonosztól, s ha egy konfliktus kirobban, a következmények nem lehetnek kétségesek – hirdette.



Első regénye egyben a világhírt is jelentette számára. A Legyek Ura című műben háború zajlik, egy csapat gyerek pedig egy elsüllyesztett hajóról egy lakatlan szigetre kerül. Miután rájönnek, hogy felnőttek hiányában nincs, ami kontroll alatt tarthatná cselekedeteiket, elszabadul a pokol. A regény a háború parafrázisa mikrokörnyezetbe ültetve. Mi történik akkor, ha a civilizációs normák eltűnnek, és egymással szemben álló csoportok pusztán a hatalom birtoklásáért először finoman, később egyre durvábban konfliktusba kerülnek egymással, míg az egyetlen megoldásnak a gyilkolást tartják?

A Legyek Ura 1954-ben jelent meg. A második világháború emléke még elevenen élt mindenkiben, miközben már fel is ütötte fejét a 3. kirobbanásának veszélye a hidegháború kapcsán. Bár ez csak az első regénye volt, már ez alapján is megérdemelte az 1983-ban neki ítélt irodalmi Nobel-díjat.

„Ralph némán a szemébe nézett. Egy percre újra felmerült emlékezetében az a különös ragyogás, amely egykor elárasztotta a partokat; de azóta a sziget képe megperzselődött, mint a korhadt fa. Könnyek buggyantak ki a szeméből, zokogás rázta. Amióta a szigeten van, most először engedte el magát, testét vadul facsarták a fájdalom görcsei. A fekete füstfelhő alatt, a sziget égő romjai közül szállt fel jajszava, s a fertőző izgalomban a többi kisfiú is hirtelen elbőgte magát. És Ralph mosdatlan, piszkos kis testével, összegubancolódott hajával, taknyos orrával hangosan siratta ártatlanságának elvesztését, az emberi szív sötétségét…”

(Részlet a regényből)


Marcel Marceau

A pantomim legnagyobb mesterének élete és munkássága nagyon is összefonódott a második világháborúval. Az 1923-ban született francia művész zsidó családba született, így családját elhurcolták. Apja Auschwitzban halt meg 1944-ben. Marceau-t barátok bújtatták egy darabig, később csatlakozott a francia ellenálláshoz. Legfőbb feladatának azt tekintette, hogy minél több zsidó gyereket mentsen meg a pusztulástól. Bújtatta őket, ennivalót szerzett nekik, majd a semleges Svájcba juttatta ki a kis csoportokat. Veszélyes feladat volt. Az ilyen jellegű akcióknál szó szerint élet és halál kérdése volt a halk és beszéd nélküli haladás vagy rejtőzködés. Ezt egy felnőtt azonnal megérti, de egy csapat rémült, szülei után síró gyereknek nehéz elmagyarázni. Marceau azonban megtalálta a módját. Kínjában testmozdulatokkal, arcjátékkal kezdte el magyarázni a kicsiknek, hogy mit kell tenniük, ha nem akarják, hogy felfedezzék hollétüket. A kényszer szülte trükk bevált: a gyerekek olyan lenyűgözőnek találták a néma csendben, mégis érthető módon előadott instruálást, hogy azonnal engedelmeskedtek annak.



Marceau pedig már tudta, mivel akar foglalkozni, ha túléli a háborút. Túlélte, és onnantól kezdve a pantomimnek élt. 1947-ban már saját társulata volt, s teljesen megújította a színpadi gesztusnyelvet. Óriási hatással volt rá a némafilmek két királya, Buster Keaton és Charlie Chaplin, az általa színpadra vitt figura is a csetlő-botló kisembert ábrázolta. Fehérre festett arca védjegyévé vált, szomorú bohócként szórakoztatott. A háború emléke mindig kísértette. „Amikor apámat siratom, milliókat siratok” – nyilatkozta egyszer. Művészetével reményt és örömöt akart adni egy elembertelenedett világ túlélőinek. Nyolcvannégy éves korában halt meg, s munkássága olyan hatással volt a pantomimre, hogy a műfaj szereplői azóta is hozzá képest definiálják magukat.

Kurt Vonnegut

Az amerikai irodalom 20. századi nagy újítója. Szokatlan világnézete és előadásmódja tevékenyen hozzájárult az amerikai álom közhelyszámba menő felfogásának átalakításában. Az ötös számú vágóhíd és a Bajnokok reggelije szerzője szintén sokat merített a második világháború borzalmaiból, még akkor is, ha kissé másként alakult szolgálata, mint ahogyan tervezte. Vonnegut 1940-ben érettségizett, majd az egyetemen biokémia szakra iratkozott be. Szokatlan stílusa már itt megmutatkozott. Szerkesztő-riportere volt a Cornell Egyetem naponta (!) megjelenő lapjának, amelyben egy egészen újszerű, szarkasztikus hangot ütött meg.

Bár békepárti volt, 1943 tavaszán önként jelentkezett a hadseregbe. Európába vezényelték, ahol a 106. gyalogoshadosztály felderítőjeként szolgált. 1944 decemberében, az ardenneki offenzíva során német hadifogságba esett. Sok más amerikaival együtt Drezdába szállították. A legrosszabb helyre a legrosszabb időben. 1945. február 13-15 között a szövetséges bombázók négy hullámban támadtak a városra, gyakorlatilag egyetlen óriási romhalmazzá változtatva azt. Vonnegut és társai egy vágóhíd pincéjében voltak „elszállásolva”, innen nézhették szinte testközelből az iszonyatos pusztítást.



Vonnegut a háború után sem tudott szabadulni a borzalmas emléktől. Tudta, hogy ki kell írnia magából, de képtelen volt rá. Ahogyan fogalmazott, az első időkben „Drezdáról alig néhány szót tudtam kipréselni az agyamból – semmi esetre sem eleget ahhoz, hogy egy egész könyvet hozzak össze belőle”. Végül visszatért a városba, és a múlttal való szembenézés után 1967-ben nekilátott élete főművének megírásához. Az ötös számú vágóhíd, avagy a gyermekek keresztes hadjárata (Slaughterhouse-five, or The children’s Crusade) című regény 1969-ben jelent meg először, elsöprő sikert aratva. Vonnegut a kötet alcímével a második világháborúban részt vett katonák többségére utal, akik az ő értelmezésében egyszerűen gyerekek voltak, akiknek fogalmuk sem volt arról, mibe rángatták bele őket. Itt használta először védjegyévé vált kifejezését, amelyet mindenre lehetett alkalmazni, a legértelmetlenebb halálra is: „So it goes”, „Így megy ez”.



Aktuális videók
2019. március 17. 15:15
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat