honvedelem.hu
K-hadművelet: Pearl Harbor második támadása

Franklin D. Roosevelt elnök az aljasság napjának nevezte 1941. december 7-ét, másnap mondott beszédében. Az amerikai hadiflotta Pearl Harborban állomásozó erői váratlan és nagy erejű légi és vízi támadást kaptak, óriási áldozatokat elszenvedve. Az Egyesült Államok számára háborút jelentő offenzíva azonban nem volt elég a japán hadvezetés számára.



A támadás másnapján az egyébként még teljesen felkészületlen Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba. Haditechnikai elmaradásait rendkívüli módon súlyosbította az Oahu-szigetén állomásozó flotta számos hadihajójának – köztük a USS Arizona – elvesztése. A japánok a meglepetés erejére alapozták a támadást, aminek eredetileg három fő hulláma lett volna, ám az utolsó csapást - pont azért, mert már számítottak rá az amerikaiak- végül eltörölték. Tudták, hogy ennyi is elég a háború kiváltására. Korántsem féltek az így felbőszített Egyesült Államoktól, mert pontosan tudták, hogy flottájuk és légierőjük messze felülmúlta az amerikaikét, mind létszámban, mind fejlettségben.

A Japán Birodalom hadvezérei a december 7-i nap után azonban nem csak a soron következő ütközeteket tervezgették. Egyéb felderítési lehetőség hiányában egy újabb Pearl Harbor elleni csapást gondoltak ki, hogy a bombázással egyidőben felmérhessék a lerombolt kikötő és a javítómunkálatok állapotát. A hatalmas távolság és az ekkor már jelentős amerikai védelem miatt azonban szó sem lehetett a korábbihoz hasonló méretű támadásról. Négy hónap múltán a parancsnokok felterjesztették a „K-hadműveletet”. A vezérkar nem is tanakodott túlságosan a küldetés várható kimenetelén, ugyanis épp akkoriban készültek el az első H8K típusú „repülőhajók”. A kétmotoros hidroplánok mindamellett, hogy bombateher szállítására is alkalmasak voltak, rendkívül nagy távolságokat is képesek voltak elérni. Egyes források szerint, ha a hadművelet sikerrel járt volna, a géptípust azonnal Kalifornia és Texas államok bombázására készítették volna fel.



Két H8K „Emily” szállt fel 1942. március 4-én bármiféle vadászkíséret nélkül. Első útjuk a Marshall-szigetek felé vezetett, ahol már kétszázötven kilogrammnyi robbanószer várt rájuk. A bombateret megtöltve innen a több mint 3 ezer kilométerre lévő zátonyszigetre repültek, Hawaii észak-nyugati csücskébe. A titkos üzemanyag-lerakatnál pótolták a hiányzó repülőbenzint és egyenesen Pearl Harbor felé vették az irányt.

Ekkor kezdődött a hadtörténészek által csak komikus hibák sorozatának nevezett folyamat, mindkét oldalon. A japán gépek már a levegőben voltak, amikor kiderült, hogy a bombákkal és üzemanyaggal előreküldött tengeralattjárók közül kettőről semmi hír. Az egyikről később kiderült, hogy az amerikai haditengerészet süllyesztette el, a másikról azonban a mai napig semmit sem tudni. Ahogy december 7-e előtt, úgy az amerikaiaknak ezúttal is sikerült feltörniük a titkosított japán rádiókommunikációt, ami eredményként a teljes bevetés lelepleződött. Csakhogy pontosan úgy, mint az első alkalommal, most sem hitt senki a kódfejtőknek. Egyetlen egy hajót sem rendeltek ki a titkos üzemanyag-lerakathoz, pedig a rádiósok pontosan ismert koordinátákat lobogtattak. Az amerikai hadsereg radarállomásain pedig észlelték a két ismeretlen repülőeszközt, ezért riasztottak is egy P-40-es vadászszázadot, de azok sehol sem találták a két bombázót az éjszakai, viharos égbolton. Ráadásul, mint kiderült, a pilóták inkább a feltételezett repülőgéphordozókat keresték a vízfelszínen, mondván, hogy biztos azokról emelkedett el a két betolakodó.



Éjjel kettőre a két Emily elérte Oahu környékét. Az első gép parancsnoka utasította pilótatársait, hogy repüljék körbe a szigetet, így még váratlanabb irányból indítva a támadást. Ám a másik gépen senki sem hallotta a rádióüzenetet, ezért a két bombázó útjai elváltak egymástól. Innentől kezdve teljességgel érthetetlen volt a mindkét Emily pilótái számára, hogy milyen irányokról és milyen tereppontokról hadoválnak a másik repülőn. A vezérgép parancsnoka megunva lehetetlen tájékozódást, megérzés alapján elengedte négy bombáját. Ám azok végül sem katonai, sem civil létesítményekben nem okoztak sérülést. Ugyanis a jól átgondolt előzetes tervezések és az áldozatos feladatvállalás eredményeként a parancsnok sikeresen ártalmatlanított egy évszázadok óta szunnyadó vulkánkrátert, bármiféle taktikai előnyszerzés nélkül.



A második bombázó - amelyik nem követte vezérét a szigetkerülésben – személyzete csak a korábban kapott térképek és a parancsnok rádióüzenetei alapján tudott tájékozódni. Sokáig frusztráltak voltak, hogy semmit sem látnak mindabból, amit a vezérgép jelentett. Végre felcsillant a remény. Fényvillanásokat láttak a partvonal mentén. Megtalálták a világítótornyot, amit referenciapontként emlegetett a másik gép pilótája. Meg is kezdték azt a fordulót, amit percekkel korábban a másik irányból érkező bombázó is megtett. Ám ugyanaz a manőver másik érkezési szögből azt jelentette, hogy a sziget helyett a nyílt óceánt vették célkeresztbe. Annak rendje-módja szerint le is bombázták a vadul fodrozódó hullámokat, máig ismeretlen számú tengeri élőlényt ártalmatlanítva. Mindkét gép épségben hazatért és a személyzetek sikerről számoltak be.

Mindaddig örömittas üdvrivalgás járta be a hősöket, akik a világ leghosszabb felderítő és bombázóútjáról tértek vissza, amíg a japán hadvezetés nem olvasta az amerikai lapok cikkeit. Ezekben ugyanis elmaradtak az áldozatokat és a szörnyű pusztítást bemutató fotók, amiket úgy vártak. Helyette az újságok arról számoltak be, hogy az éjszakai vihar kellős közepén olyan mennydörgések rázták meg a szigetet, mintha csak bombázták volna őket…



magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat