honvedelem.hu
Teleobjektív
Katonafotó, egykor és ma

A Stefánia Palotában értékelték a Tölts fel egy katonafotót! pályázatot, és a képekből rendezett kiállítás megnyitójához kapcsolódva jutalmazták a legjobb felvételeket beküldő alkotókat, gyűjtőket. Érdemes visszapillantani, hogyan változott az elmúlt 100 évben a katonák ábrázolása.

f1.jpgA háborúhoz sok minden hozzátartozik, így például az is, hogy az otthon maradtak tájékoztatást kapnak a harctéren szolgálók életéről. Az első világháború kitörése után erről az Osztrák–Magyar Monarchiában a Sajtóhadiszállás gondoskodott: a szervezet feladata volt a bel- és külföldi sajtó pozitív befolyásolása, a haditudósítók által küldött hírek átdolgozása, majd a cenzúra utáni közreadása, hiszen a hadiérdeket semmi sem sérthette! Molnár Ferenc – a későbbi neves író – erről a szigorról így írt az „Egy haditudósító emlékei” című könyvében: „Gorlicénél áttörtük az orosz frontot. Ez minden, amit tudunk. Otthon még nem tudják. Természetes, hogy az újságírókban minden idegszál táncol, ezt meg kellene táviratozni, de nem szabad. Meg kell várni a hivatalos jelentést. Ennyi küszködés után ilyen ragyogó örömhír! És hallgatni kell…”

A hadba vonult fényképészek lövészárkokban, a harcok sűrűjében készült képeivel nem sokszor találkozott a hátország, az akkoriban megjelent fotók inkább csak a háború „szelídebb” arcát mutatták be. Az ágyúkat és romos épületeket ábrázoló felvételek mellett legtöbbször a csoportképek voltak hivatottak megismertetni a civilekkel, hogy mi történik a frontokon. Az Érdekes Újság már annak idején is pályázatot hirdetett katonák számára harctéri fotók közlésére; a beküldött képek természetesen legtöbbször csak az arcvonal mögötti életről készülhettek. Ez tökéletesen megfelelt az elvárásoknak: „A katonák hősiességén és a vezetők kiválóságán való lelkesedés, a katonai szervezet egészének és egyes részeinek elámult dicsérete, a halottakról és a sebesültekről szólva szeretetteljes elérzékenyedés, rossz napokban biztató fogadkozás, jó napokban higgadt örvendezés – ezek azok a húrok, amelyeknek a haditudósító hangszerén meg szabad lenniök.”

A hazafias érzelmektől vezérelt festők sem akartak kimaradni a világégés bemutatásából, így a fényképezőgép és a toll mellett a festőállványok is „hadba vonultak”. A festőművészek jelenlétét gyorsan megszokták nemcsak a magyar, de sokszor az ellenséges katonák is. A már a hatvanas éveiben járó báró Mednyánszky László 1914-től önként jelentkezve járta be a hadszíntereket, Galíciától Dél-Tirolig ismerték, így nem kell csodálkozni azon, hogy a kackiásan félrecsapott huszárcsákós, szakállas alakját látván a tüzérségi támadásra készülő olaszok lövészárkából – felrúgva minden szabályzatot – átkiabáltak az elmélyülten rajzolgató művésznek: „Öreg festő, menjen hátra, mindjárt támadunk!” A válasz sem volt mindennapos, a báró olaszul köszönte meg a figyelmeztetést: „Grazie mille, kis türelmet kérek – una piccola pazienza – mindjárt befejezem. Most már lőhetnek!”

f2.jpgA motorkerékpár oldalkocsijában készül a frontbeszámoló. A vezető mindeközben a hátsó kereket szereli.

A festőkkel szemben azért voltak elvárások is: kéthetente egy alkotást kellett küldeniük a bécsi Hadilevéltárnak; a művekből először 1916 januárjában a Nemzeti Szalonban rendeztek kiállítást, ahol a közönség 51 művész 802 képén keresztül ismerhette meg a Nagy Háború békés arcát.

Profik a tűzvonalban

Az első világháborút követően a fényképezési technikák fejlődésével és a képes magazinok iránti igény megjelenésével látványos változáson ment keresztül a fotóriporter-szakma is. Akkoriban alakultak a világ mérvadó képes magazinjai, így a spanyol polgárháború harcterein már ott volt a magyar származású Robert Capa (Friedmann Endre), aki a LIFE számára igazi frontfelvételeket készített. Róla, és a veszélyes hivatást szolgálatként választókról így írt John Steinbeck: „Különös, bolond, mégis felelős társaság volt a haditudósítóké… Csökönyösek, nem tágítanak az ember mellől, különösen a jártasabbak. És meg kell adni, sok hivatásos haditudósító többféle háborút látott, mint bárki a hadsereg vagy haditengerészet tisztjei közül.”

f3.jpgA haditudósító jegyzetel.

Magyarországon először nem a háborús propagandagépezet részéről merült fel igény a sajtó különböző területein dolgozók hadszíntéri szolgálatára, hanem a Magyar Királyi Hadimúzeum parancsnoka írt kérelmet a honvéd vezérkar főnökének: „A hadi események tárgyi megörökítése céljából a hadra kelt seregeknél festő- és szobrászművész, továbbá rajzoló, építész és iparművész besorolása volna kívánatos.” Az elkészült alkotások a parancsnok elképzelése szerint természetesen a múzeum gyűjteményét gazdagították volna.

A honvédelmi miniszter rendelkezése alapján 1942-ben indultak először szervezetten a keleti hadszíntérre a részben szakemberekből – fotós, filmes, újságíró –, részben gyorsan átképzett „haditudósítókból” álló századok. Az első világháborúhoz hasonlóan, most is lehetőség nyílt a harcoló katonák fényképeinek felhasználására. Az egyik legismertebb katonai fotós, Karai Sándor így emlékezett erre: „A Tábori Újságban olvastam egy felhívást, hogy akik a fronton fényképeznek, küldjék be nyugodtan kidolgozásra a filmeket a haditudósítókhoz. Nemcsak a képeiket kapják vissza, de annyi új filmtekercset is, amennyit beküldtek. Így én is kaptam vissza képeket, az alsó sarokban HT század Karai felirattal. Amikor 14 havi frontszolgálat után 1943 nyarán ismét behívtak, már eleve a Haditudósító Központba, Budatéténybe vonultam be.”

f4.jpgMednyánszky László ilyennek látta a lövészárkok világát.

A haditudósítók magyar és német nyelvű igazolványt kaptak, egyenruhájukon viselhették az alakulat jelvényét – kardmarkolatot tartó kéz, a kard mögött fáklyával, repülő szárnyakkal és a koronával. Ezt később járműveikre is felfesthették. Önállóan dolgoztak, az oldalkocsis motorkerékpáron együtt utazott az újságíró és a fotós. A leadott filmtekercsekhez már nem volt közük, futárgép vitte a központi laboratóriumba, legtöbbször csak megjelenés után találkoztak a képeikkel. Karai Sándor például 1944 nyarán egy támadásban lévő századdal együtt „rohamozott” a Kárpátokban, és az elfoglalt lövészárokban megörökítette, ahogy a magyarok kulacsból itatják a sebesült szovjet katonákat. Fél év múlva a Magyar Vöröskereszt karácsonyi számának első és hátsó borítóján láthatta az akkor készült felvételeit.

A fotósok a fényképezőgépen vagy a kamerán kívül már pisztolyt is kaptak – két tartalék tárral –, az élelmesebbek viszont szovjet géppisztolyt „szereztek”, így biztonságosabb volt a lövészárkokat járni. A hivatás veszélyességét jól bizonyítja, hogy Szentpéteri Tibor fényképezőgépét fotózás közben lőtte ki egy szovjet mesterlövész, a Leica azonban megmentette a haditudósító életét.

f5.jpgGéppisztoly és fényképezőgép: a haditudósító két fontos „társa” a harctéren.

Elég közel voltál?

Az akkori fényképezőgépek beépített fix objektívjei miatt a haditudósítónak az események közvetlen közelében kellett lennie. Ahogy Robert Capa megfogalmazta, ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel… A kiváló fotós civilként két harci ugráson vett részt amerikai ejtőernyősökkel, és 1944. június 6-án hajnalban ő is ott volt a La Manche vizében a normandiai partok előtt. Az akkor exponált három filmtekercshez a doveri harcállásponton az izgatott laboráns – a folyamatot siettetvén – az előírtnál melegebb előhívó folyadékot használt, és a celluloidról lecsúszó filmrétegből csak nyolc képet sikerült úgy ahogy megmenteni. Capa nem kis iróniával talán ezért adta életrajzi könyvének a „Kissé elmosódva” címet… A laboráns, Larry Burrows – később szintén haditudósító lett – 17 évvel élte túl példaképét. Capa 1954-ben Vietnamban lépett aknára, Burrows helikopterét 1971-ben Laoszban lőtték le.

f6.jpgMunkában a Katonai Filmstúdió.

A második világháborúban készült fotók már a propaganda legerősebb, leghatékonyabb eszközei voltak. Az Iwo Jima elfoglalásakor – másodszorra – kitűzött amerikai lobogó a győzelembe vetett hit jelképévé vált, és az akcióban részt vett tengerészgyalogosok az Egyesült Államok nagyvárosaiban a hadikölcsön-kötvények jegyzésére buzdították a lakosságot. A szovjet haditudósítók számára is megfogalmazták az elvárásokat: képeikkel, a visszafoglalt városokban tapasztalt borzalmak dokumentálásával a katonák harci kedvét kellett felszítani, fokozni az ellenség iránt érzett gyűlöletet, hogy végül 1945 májusában, a Reichstag kupoláján vörös zászlót lobogtató Jegorov és Kantarija őrmesterekről készült fotó elhitesse a szovjet néppel, megérte a sok szenvedés és a 22 millió áldozat, befejeződött a háború.

f7.jpgRobert Capa megmentett nyolc normandiai fotója közül az egyik.

Kinyílt a világ

A Magyarországon szerveződő új haderőben a Krasznaja Zvezda mintáját követő Néphadsereg című – a korszaktól függően naponta, hetente vagy kéthetente megjelenő – kiadványt olvashatták 1948 nyarától a katonák. Az 1970-es években a már korszerű, offszet nyomdatechnikával készülő nagyformátumú hetilap túlnyomórészt katona munkatársai hat rovatban számolhattak be az aktuálpolitika mellett a kiképzési eseményekről vagy a hadsereghez kötődő sport és kulturális tevékenységekről.

Az újságírók és a fotórovat munkatársai „Nyílt paranccsal” kereshették fel az alakulatokat – bár ezeket annak idején nem kérni kellett, csupán a szerkesztőségben lévő parancstömbből elvenni a legfelső lapot. Az elkészített fotókat a szerkesztőségben hívták elő és nagyították le, majd archiválták, illetve a cikkek illusztrációjaként a lap felhasználta azokat – az engedélyezés után! A képeket ugyanis megbízható szakemberek tekintették meg, és ha mindenben megfelelt az elvárásoknak, bélyegzővel rákerült a fotó hátára: „KÖZÖLHETŐ!” Mivel akkoriban a laktanyákon belül – sőt az oda vezető utak mentén is – tilos volt a fényképezés, így azokról az évtizedekről csak a hivatásos fotósok képei maradtak fenn az utókornak.

A rendszerváltás e tekintetben is változást hozott a hadsereg életében, a 21. század technikai lehetőségei pedig végképp segítettek átlépni a régi szabályokon. Ma már, a Facebook és a szelfik világában, katonafotók milliói találhatók meg és tölthetők le a világhálóról. Missziós katonáink több ezer kilométerről „élőben” beszélgethetnek a családdal, a GoPro kamerák már nemcsak a harckocsilövegre szerelve, de a vadászgépek pilótafülkéiben is rögzítik az eseményeket. A nyilvános toborzórendezvényeken sok fiatal gépkarabéllyal pózol vagy RPG-t ragad a fotó kedvéért. A gyermekek egy újabb színfoltot jelentenek a fényképezendő témák között, sokan már csecsemőkorukban ismerkednek édesapa egyenruhájának fényes gombjaival, vagy a számukra még egyáltalán nem félelmetes fegyverekkel.

Kinyílt a világ, ezért is jó alkalmanként megállni, és megmutatni a videók korában az egykor pillanatba sűrített valóságot. Nagyapáink idejéből ugyanúgy, mint a ma katonáinak mindennapjaiból.

f9.jpgHarckocsizók lőszerrakodás közben. Ezt a fotót a cenzor közölhetőnek ítélte.

Fotó: archív



Forrás: Magyar Honvéd 2018. november (honvedelem.hu)
Aktuális videók
2019. január 19. 18:21
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat