honvedelem.hu
Számháború
Az első világháború emberveszteségei

Az első világháborúban 8–10 millió katona halt meg, míg a civil áldozatok számát a különböző források 5–7 millió közé teszik. Az összveszteségekről ennél pontosabb adatok valószínűleg soha nem fognak rendelkezésünkre állni, s amint az a Pollmann Ferenc hadtörténésszel folytatott beszélgetésünkből kiderül, ennek nem az a kizárólagos oka, hogy a harcok lezárulta óta már száz év telt el.

h1.jpgA harcok kezdetén mindenki gyors lefolyású háborúval számolt, ezzel szemben a konfliktus elhúzódott, a veszteségek ijesztő mértékben megnőttek.

– A több éven át tartó ellenségeskedést sokan azért sem tartották valószínűnek, mert úgy tűnt, egy ilyet nem tesznek lehetővé a szemben álló felek gazdasági erőforrásai. Milliós tömeghadseregekkel megvívott háborúra addig még nem volt példa a történelemben, de a számítások azt vetítették előre: fél éven belül véget ér a konfliktus. A stratégák szintén úgy vélték, mindenki abban érdekelt, hogy gyorsan befejeződjön a háború. Mivel akkoriban az offenzívának volt kultusza, széles körben elterjedt az a nézet, miszerint a támadó előnyt élvez a védelembe kényszerített féllel szemben. Ez utóbbi pedig szükségszerűen elismeri, hogy hátrányba került, s neki kell alkalmazkodnia az ellenség hadmozdulataihoz. Tehát mindenki támadni akart, amit csak tovább erősített az a népszerű felfogás, hogy az új fegyverek is az offenzívában lévőknek fognak kedvezni. Ennek azonban éppen az ellenkezője valósult meg – jegyzi meg Pollmann Ferenc hadtörténész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa.

h2.jpgA géppuskákkal megerősített védelem leküzdése komoly fejtörést okozott a stratégáknak.

Az emberiség vége?

1914 végére a nyugati hadszíntéren megszűnt a mozgóháború, a La Manche-tól a svájci határig húzódó összefüggő frontvonal megmerevedett. Ennek elsődleges oka nem a télbe forduló időjárás volt, hanem inkább az, hogy az eredeti hadászati koncepciók kudarcot vallottak. A stratégáknak a géppuskákkal és a gyorstüzelő ágyúkkal szembeni harc okozta a legnagyobb fejtörést; nem tudták, miként lehetne eredményesen támadásba vinni a gyalogságot és a lovasságot e fegyverek ellen.

– Keleten 1916 tavaszára alakult ki összefüggő frontvonal, a rigai öböltől a román határig. A veszteségek hadviselő felenként változtak, az Osztrák–Magyar Monarchia esetében például elmondható, hogy ebből a szempontból meghatározó volt az 1914. augusztustól decemberig tartó időszak, ami lényegesen befolyásolta a háború későbbi menetére nézve a dualista állam lehetőségeit. Az akkor két fronton, a szerbek és az oroszok ellen harcoló osztrák–magyar haderő komoly veszteségeket szenvedett, különösen a hivatásos tiszti állomány tekintetében; egyes adatok szerint annak 80 százaléka veszett oda ebben a néhány hónapban, az elesetteket pedig nem tudták teljes értékűen pótolni a civil életből érkezett tartalékos tisztek – hangsúlyozza a hadtörténész.

h3.jpgVasúton szállítják a frontra az állóháború egyik elengedhetetlen kellékét, a szögesdrót akadályokat.

A közvélemény azt gondolta, hogy ez a háború olyan típusú lesz, mint a korábbiak, csak nagyobb volumenű. A konfliktus azonban megdöbbentő méretű és intenzitású volt: sokkolta a világot, nemcsak a nagyságával, hanem a brutalitásával és az általa okozott szenvedésekkel is. Először merült fel komolyan annak lehetősége, hogy az emberiség kiírtja saját magát, holott akkor még nem léteztek atomfegyverek. De azok nélkül is elképesztő hatásfokkal folyt a pusztítás. Jól példázza ezt 1916. július elseje, amikor a britek a somme-i csatában egyetlen nap leforgása alatt közel 60 ezer katonát vesztettek. Arra sem számított senki, hogy a háború első hónapjait az akkor még csak a szerbek és az oroszok ellen harcoló Monarchia több mint százezer halottal zárja.

h4.jpgA háborúban elesettek számának meghatározásánál a hadifogolytáborokba kerültek egy részét is a halottak közé sorolták a statisztikusok.

Manipulált adatok

– A hadviselő felek veszteségeit illetően az interneten, valamint a szakkönyvekben számtalan adat lelhető fel. Ezek között azonban egészen elképesztő különbségek tapasztalhatók, elsősorban azért, mert egytől egyig becslésen alapulnak. Pontos számok a veszteségekről nincsenek. Ez abból adódik, hogy még a legjobban kiépített bürokráciával rendelkező államok nyilvántartásai is összeomlottak a háború folyamán: a feldolgozás üteme egyszerűen nem tudott lépést tartani a nagy mennyiségben beérkezett adatokkal – részletezi Pollmann Ferenc.

h5.jpgBrit katonák a somme-i lövészárokban. A csata első napja fényesen igazolta, hogy hagyományos fegyverekkel is elképesztő pusztítás vihető végbe.

A Monarchia veszteségeit ugyancsak becsléssel határozták meg az osztrák statisztikusok.

– A nyilvántartásokból kigyűjtötték a háborúban bizonyíthatóan elesetetteket, majd – mivel nyilván többen vesztek oda a harcokban – becslésekkel elkezdték korrigálni ezt az adatot, méghozzá úgy, hogy az eltűntek és a hadifogságba kerültek bizonyos százalékát szintén a halottak közé sorolták. Így született meg végeredményként, hogy a háború több mint négy esztendeje alatt a Monarchia 1,5 millió katonája halt meg. De mennyi lehetett ebből Magyarország része? A statisztikusok ennek megállapítására a dualista állam becsült veszteségének alapjául szolgáló 1,2 millió nevet tartalmazó adatbázis 10 százalékát nemzetiségi szempontok szerint feldolgozták, a kapott eredményt pedig tízzel felszorozták. Ennek alapján jött ki a történelmi Magyarország 660 ezer fős vesztesége. De ez is számított adat, statisztikusok kalkulálták ki, inkább közelítő pontosságú, nagyságrendileg azonban helytálló lehet – mutat rá a szakember.

h6.jpgAz első világháború a brutalitásával és az általa okozott szenvedésekkel is sokkolta a közvéleményt.

Akad még egy fontos tényező, amely komoly gátja annak, hogy a veszteségeket illetően pontos adatok birtokába jussunk.

– Közismert, hogy a csatatereken vívott harcokkal párhuzamosan folyt egy propagandaháború is. A propagandisták pedig egyszerűen gondolkodtak: a saját veszteségeket csökkentették, miközben az ellenségét növelték, ezzel a módszerrel fokozandó egy-egy győzelem nagyságát, egyúttal befolyásolva a katonák harci morálját – mondja Pollmann Ferenc, aki minderre az 1916 februárjában megindult verduni csata során történteket hozza fel példaként. Erich von Falkenhayn tábornok, a német hadsereg főparancsnoka úgy vélte, nincs reális esélye a front áttörésére, ami után előrenyomulhatna Franciaország belseje felé. Célszerűbbnek tűnt inkább kifárasztani, felőrölni az ellenséget, hogy az ne legyen képes és hajlandó tovább harcolni. Terve megvalósításához egy olyan helyszínt keresett, amit a franciák bármi áron meg akarnak majd tartani. Választása az ország északkeleti részén elterülő Verdun városára, illetve az azt körülölelő erődrendszerre esett. Arra számított, hogy a támadással rákényszeríti ellenfelét tartalékai bevetésére, amelyeket aztán fokozatosan elpusztít, így Franciaország össze fog roppanni. Az ostrom azonban nem egészen Falkenhayn elképzelései szerint alakult, mégis azzal az indokkal szüntette be a hadműveletet, hogy az elérte célját, mert több francia halt meg, mint német.

h7.jpgAz első világháborúban merült fel először komolyan annak lehetősége, hogy az emberiség kiírtja saját magát.

– Ám azok az adatok, amelyekkel az állítását alátámasztotta, nem feleltek meg a valóságnak. Csapatai nagyobb veszteségeket szenvedtek el az általa mondottnál, s ez már önmagában kérdésessé tette a hadművelet sikerességéről tett kijelentését. Persze a franciák ugyanígy meghamisították a veszteségi adatokat, amelyek aztán bekerültek a tudományos köztudatba, s ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy ezekből mennyi alapul hazugságon – illusztrálja a kutatómunka buktatóit a hadtörténész.

Ki a bátrabb?

A propagandaháború részeként a hadviselő felek tehát „kozmetikázott” statisztikákkal akarták bizonyítani saját sikerességüket és az ellenség gyengeségét. A számok manipulálása azonban visszafelé is elsülhet. Nehéz megmondani ugyanis, hogy a magas veszteség a hősies helytállás következménye vagy a rossz katonai vezetésből adódik. Ennek különösen a háború után volt jelentősége, amikor arról folyt a vita, hogy a Monarchia népei közül melyik harcolt a legbátrabban.

h8.jpgAz Osztrák–Magyar Monarchia gazdasága csak ideig-óráig tudott lépést tartani a háborús igényekkel.

– A katonai teljesítményt összekapcsolták a veszteségekkel. Ha például több cseh esett hadifogságba, mint osztrák, azt vonták le következtetésként, hogy az előbbiek rosszul harcoltak. Ugyanakkor a horvátok kitűnő harcértékét széles körben elismerték, érdekes módon a veszteségeik mégis alacsonyak voltak. Mi lehetett ennek a magyarázata? Az, hogy a horvát parancsnokok vigyáztak az embereikre, s nem vágtak bele olyan vállalkozásokba, amelyek nagy véráldozattal fenyegettek. Tehát a veszteségek mértéke és a csatatéren mutatott helytállás között nem feltétlenül lehet közvetlen összefüggést kimutatni – von mérleget Pollmann Ferenc.

1918-ban a veszteségeket nemcsak a harccselekmények, hanem a világon két hullámban végigsöprő spanyolnátha-járvány is növelte. A betegség okozta pusztítás mindazonáltal nem gyakorolt döntő hatást a harcok záró szakaszára.

h9.jpgA rövid ellenségeskedésre számító hadviselő felek a sebesültek ellátására sem voltak felkészülve.

– A központi hatalmak anyagi erőforrásai addigra olyannyira kimerültek, hogy a hátország nem tudta támogatni a fronton harcolókat. A Monarchia például már 1916-ban elért gazdasági teljesítőképessége határához. Attól kezdve már csak jelentős német segítséggel tudta folytatni a harcot. A németek viszont a háború utolsó évéig képesek voltak növelni hadiiparuk termelését. Mindezt úgy, hogy az antant blokád alá vonta a központi hatalmakat, elzárva azokat a semleges országokból érkező szállítmányoktól. Ez ugyanakkor jelentős mértékben fellendítette bizonyos tudományok és iparágak (például a vegyiipar) fejlődését, hiszen az embargós termékeket valamivel helyettesíteni kellett. Az osztrák–magyar gazdaság számára mindazonáltal nem elsősorban a blokád jelentett csapást, hanem maga a háború, s már az is elképesztő teljesítmény volt, hogy több mint négy éven át tudták folytatni a küzdelmet. 1918-ban viszont a hadsereg már komoly ellátási nehézségekkel küzdött. Éppen ezért remélte azt az 1918 júniusában, a Piavénál megindított offenzívától az osztrák–magyar hadvezetés, hogy sikerül a hadsereg ellátásához elegendő élelmiszert zsákmányolni az olaszoktól. Az előző év őszén, a caporettói áttörés során ez egyszer már összejött. Akkor jelentős mennyiségű ellátmány is a Monarchia kezére került; a hatalmas hadizsákmány átmenetileg javította az osztrák–magyar csapatok helyzetét, de 1918 tavaszára ezek a készletek elfogytak. A piavei támadást tehát a katonák ellátásának javítása reményében is indították, a győzelemre azonban semmi esély nem volt – zárja a beszélgetést a hadtörténész.

h10.jpgEgyes történészi becslések szerint a harcok során elesett katonák kétharmada ágyútűzben vesztette életét.

Fotó: archív



Forrás: Magyar Honvéd 2018. december (honvedelem.hu)
Aktuális videók
2019. június 18. 20:53
Tobruq Legacy 2019
2019. június 18. 15:56
Borsody árvái
2019. június 18. 11:44
Mintegy 700 külföldi és magyar katona bizonyított a Black Swan gyakorlaton
2019. június 15. 13:30
Tanévzáró a Kratochvilban
2019. június 14. 21:44
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat