honvedelem.hu
Kettős hiba
Bunkerek, erődök, védvonalak (1.)

A háborúk mindig tanulságok levonására kényszerítik a győzteseket és a veszteseket egyaránt. A stratégák kedvencei évszázadokig az erős várak voltak, majd az erődrendszerek divatja következett. A 20. század eseményei azonban bebizonyították, hogy minden elfoglalható, csak meg kell találni hozzá a megfelelő megoldást. Sorozatunk első részében a belga határ és Liége védelmére szánt betonmonstrumok sorsáról lesz szó.

b1.jpgAz erődmúzeum bejárata

A Maas (Meuse) folyó két partján épült erődöket jól védhető magaslatokon még a 19. század végén emelték. Nem spóroltak a betonnal, a tervezők jókora rátartással határozták meg a falak vastagságát. A 12 erődben több száz ágyú volt hivatott a várostól legalább egy hónapig – vagy a felmentő sereg megérkezéséig – távol tartani az ellenséget. Az első világháború kitörését követően megindult német támadás alkalmat is adott a bizonyításra. Az első rohamokat még visszaverték 1914. augusztus elején, de a második hullámban bevetett nehéztüzérség ellen – csatasorba állt a 420 milliméter űrméretű Kövér Berta is – már nem tudtak mit tenni. Augusztus 16-án a védők parancsnokát, Gerard Leman tábornokot is csak ájultan tudták kimenteni főhadiszállása, a Fort Loncin romjai alól.

b2.jpgA német munkások jóvoltából megbízható tervrajzok álltak rendelkezésre a támadáshoz

A hősiesen védekező belga katonák mindössze feltartották az első támadás kudarca után már 14 hadosztállyal támadó németeket. Amit a Schlieffen-terv egyetlen huszáros rohamnak gondolt, az két hétig tartó brutális küzdelem lett. A vereség keserű íze mellett a védők megtanulták az erődharc két vérrel írt törvényét: létfontosságú a kommunikáció az egységek között – akkoriban a városi telefonrendszert használták a parancsok továbbítására –, és a kazamaták szellőzése a legfontosabb a harc folytatása érdekében; a füsttől félig vakon támolygó katonák harci morálja csak töredéke az elvártnak. A megadás mégis csak jobb a megfulladásnál!

b3.jpgAz ejtőernyősök hat hónapig gyakorolták a földet érés utáni rohamozást

Nagyobbat, modernebbet!

A következő gigantikus védmű, a várostól 20 kilométerre, északra 1932–1935 között megépült Eben Emael erődrendszer is csak a stratégák vágyaiban tudta betölteni a feladatát, az Albert-csatornán átívelő hidak védelmét. Jól gondolták, hogy a következő háború első támadása ismét ebből az irányból következhet be, és az átkelők szükségesek majd a német páncélosok kibontakozására.

A dombtetőn egy 900*800 méteres térséget jelöltek ki az erőd létesítményei számára. A 17 labdarúgó pálya méretű területen elhelyezett ütegekből, ágyúállásokból volt olyan, ami csak a lövés pillanatában emelkedett ki a földből, a páncélkupola megvédte minden – addig lehetségesnek gondolt – támadástól. Az erődöt keletről az Albert-csatorna határolta, partján két beton kiserőddel. Délről és nyugatról 3,5 méter magas fal védte, kiegészítve harckocsiakadályokkal.

b4.jpgEz kellett a győzelemhez: DFS 230-as vitorlázógépek és felkészült német ejtőernyősök

A dombtetőn, észak felé a Maastricht 1 és 2, délre, Visé város irányában pedig a Visé 1 és 2 felszíni kazamata épült meg három-három 75 milliméteres ágyúval. Az erőd közepén egy (két 120 milliméteres ágyúval felszerelt) forgatható, de nem süllyeszthető üteg épült, míg a Coupole Nord és a Coupole Sud voltak a visszahúzható, teljesen körbe forgatható 75 milliméteres ágyúkkal felszerelt „csodafegyverek”. A föld alatt pedig az erődöket működtető közel 1000 katona számára egy kisebb város épült, parancsnoki irodákkal, kórházzal, alagútrendszerekkel, lőszer- és élelmiszer-raktárakkal. A fegyverek kezelői 20 méteres fém lépcsőkön közlekedtek, de a lőszert már elektromos liftek szállították az ágyúkhoz és a géppuskákhoz. A felszínen a betonbunkerek és kazamaták között természetesen épültek géppuskaállások és kiserődök is, amelyek feladata az ellenséges erők távoltartása volt. Már amennyiben el tud jutni oda ellenség! A tervezők elképzelése szerint erre ugyanis soha nem kerülhetett volna sor. Tévedtek.

b5.jpgA 75 milliméter űrméretű ágyú süllyeszthető páncélkupolás makettje

Az ég katonái

Hitler elképzeléseiben Lengyelország lerohanása után második helyen szerepelt a nyugati irányban történő támadás, amelyben fontos szerepet szántak az ejtőernyősöknek is. Amikor a Wehrmacht megtámadta Lengyelországot, még csak kisebb feladatok jutottak Kurt Student vezérőrnagy katonáinak. 1940 tavaszán, Norvégia és Dánia megszállása idején, már komolyabban számoltak velük, a Belgium elleni támadásban pedig a 7. ejtőernyős hadosztály és a 22. légi szállítású hadosztály főszerephez jutott. A meglepetésre alapozva erődöket, kulcsfontosságú hidakat kellett elfoglalniuk.

A zászlóalj négy harccsoportja részére külön-külön célokat határoztak meg. A Vas csoportnak (Schachter hadnagy) a cannei, a Beton harccsoportnak (Schlacht hadnagy) a vroenhoveni, az Acél csoportnak (Altmann hadnagy) pedig a veldwezelti hidat kellett tartani a főerők beérkezéséig. A fődíj, az Eben Emael erőd a Gránit csoport (Rudolf Witzig hadnagy) 85 emberére és tizenegy DFS 230-as vitorlázógépére várt.

b6.jpg1800 méter magasságban oldották le a vitorlázógépeket

A haditerv már 1939. október 9-én készen állt. 1940 májusáig a katonák a Hannover melletti Hildesheim repülőterén gyakorolták be a művelet kulcsfontosságú elemeit, majd az elfoglalt cseh kiserődökön is kipróbálhatták a számukra kifejlesztett titkos fegyver, a kumulatív robbanószer hatásait. Mivel az akkor használatos német ejtőernyők nem tették lehetővé a pontos földet érést, így a DFS 230 vitorlázógépeknek és pilótáiknak kellett a célponthoz juttatniuk a harccsoportot és a fegyvereket. A vászonborítású gépek 1+9 főt és 270 kilogramm felszerelést szállíthattak.

A célterületet a Gránit csoport tökéletesen ismerte. A belga vállalatok ugyanis nagy létszámban alkalmaztak német munkásokat is az építés során, így pontos tervrajzaik voltak az erődről. A befejezést követő állapotokról pedig a térség felett átrepülő utasszállító gépek „turistái” készítettek felvételeket. Így például a fennsíkon focizó belga katonákat megörökítő képek azt bizonyították, hogy nincs aláaknázva az erődök közötti mező, sőt a vitorlázógépek leszállását akadályozó drótakadályok sincsenek telepítve.

b7.jpg

Támadás!

1940. május elején bútorszállító kocsikba rejtve vitték a tizenegy vitorlázógépet a Köln közelében lévő katonai repülőterekre. Az akció május 10-én reggel 4.30-kor indult, a határt 4.40-kor lépték át, s 1800 méteren oldották le a vontatókötelet; ez még 20 kilométeres siklást tett lehetővé a csúszótalpon landoló vitorlázók számára. Az akció parancsnokának gépe kábelszakadás miatt hamarabb kényszerült leszállni, egy másik gép pedig nem tudta tartani a magasságot így szintén idő előtt befejezte a küldetést. Witzig hadnagy ugyanakkor nem hagyta magát: bár a parancsnokságot átadta Wenzel főtörzsőrmesternek, némi káromkodás és fenyegetés árán újabb gépet szerzett magának, és ha háromórás késéssel is, de megérkezett harcoló katonáihoz.

b8.jpgA Belgium elleni támadás során szántak először főszerepet a német ejtőernyősöknek

A hajnali szürkületben keresték a csak a legszükségesebb műszerekkel felszerelt DFS vitorlázók pilótái az erőd tetején a leszállóhelyet. Az őrség azt hitte a néma csendben spirálozva süllyedő gépekről, hogy meghibásodott belga utasszállítók lehetnek, mivel nyugatról érkeztek a légtérbe. A földet érés mind a kilenc gépnek tökéletesen sikerült, az ejtőernyősök kirakodták a szétnyitott oldalú vitorlázókból a fegyvereiket és létráikat – hiszen a lőrések néhol magasan voltak –, majd megkezdték a kijelölt objektumok megsemmisítését.

Harminchat órás rémálom

A betonbunkerek ellen a kézigránát és a lángszóró volt a hatékony fegyver, a páncélkupolák berobbantására pedig a két katona által cipelt félgömb alakú kumulatív töltet.

b9.jpgA hagyományőrzők szerint az Eben Emael védői így adták meg magukat

A védőket meglepte a támadás. Az erődben akkor mintegy 800 katona tartózkodott, néhány ágyú lőszerellátása sem volt még teljesen megoldva, így teljes káoszban kezdték megszervezni a védelmet. A támadók mindent megtettek, hogy a belgák számára megnehezítsék a felszínen történtek nyomon követését: berobbantották a megfigyelőnyílásokat, ami után már nem volt lehetséges a hatékony ágyútűzhöz szükséges adatok megadása. Egyes fegyvereket gyorsan és hatékonyan megsemmisítettek az ejtőernyősök. Ha nem sikerült berobbantani a kupolát, az egy kilogrammos töltetekkel az ágyúcsöveket tették használhatatlanná. A lesüllyedő és felemelkedő Coupole Norddal és Suddel viszont már nem bírtak ilyen könnyen elbánni, hiszen ott a fegyverek csak pillanatokra kerültek a felszín fölé. A délelőtt folyamán az időközben megérkezett Witzig hadnagy légi támogatást kért, így Ju–87 Stukák is segítettek a támadóknak.

A kazamaták, alagutak, lejárók elfoglalását csak az első órákban tartották fontosnak, hiszen belátták, a robbanásoktól megsérült lépcsőházak, ajtórendszerek miatt nem juthatnak közelebb a védőkhöz, így hagyták a fojtogató füstben várakozni a felmentésben reménykedő belga katonákat.

b10.jpgBelgium felszabadítása után az angolszász szövetségesek is kíváncsiak voltak az erődre

A támadóknak éjszaka még arra is volt energiájuk, hogy az Albert-csatorna partján lévő két betonerőd elé robbanóanyagokat lógassanak le a dombtetőről, ezzel is megkönnyítve a hajnalban az átkelést megkísérlő bajtársaik harcát. Erre május 11-én, reggel 7 órakor került sor. A szárazföldi csapatok előőrse, az 51. utászzászlóalj katonái, Portsteffen őrmester vezetésével rohamcsónakokkal átkeltek a csatornán, és ezzel a védők sorsa véglegesen megpecsételődött.

b11.jpgLovagkereszttel kitüntetett ejtőernyősök. Balról a második Rudolf Witzig hadnagy

Az erőd parancsnoka, Hottrand őrnagy parancsra várt, a „bölcs” vezérkar természetesen rábízta a döntést, így 11.30-kor az Eben Emael erőd trombitaszó mellett fehér zászlóval kapitulált. Belga oldalról 24 katona áldozta életét a haza védelmében és 59 fő sebesült meg. Witzig egységéből hatan estek el, 20 sebesültet kellett ellátniuk a beérkező német egészségügyieknek. A Beton és az Acél csapat szintén teljesítette feladatát, de a cannei hidat sikerült felrobbantani a német csapatok megérkezése előtt.

b12.jpgAz ágyúk kezelői semmit sem láttak a külvilágból

Kormos betonfalak

A háború gyorsan túlhaladt Belgiumon, az erőd azonban még sokáig az érdeklődés középpontjában állt. Hitler azonnal Lovagkereszttel tüntette ki az akcióban részt vett ejtőernyősöket, és tábornokai számos látogatást szerveztek a magára hagyott erődben más haderőnemek képviselői és a szövetségeseik számára. De csak az erőd, mint háborús csontváz lett híres, az elfoglalásakor alkalmazott taktika a háború végéig titok maradt. A fogságba esett belga katonákat ugyanis szigorúan elzárva tartották, hogy ne mesélhessék el, hogyan győzték le őket.

Hitler sokszor felidézte ezt a huszáros bravúrt. Franco tábornok számára például üzletet is ajánlott, miszerint cserébe a keleti frontra küldendő csapatokért az „Eben Emael-i fiúk” elfoglalják a spanyol diktátornak fontos Gibraltár erődjét, de az „árukapcsolás” nem jött létre. A „Szikla” biztos keményebb dió lett volna, mint a belga erődépítés késői „remeke”.

b13.jpg80 éves hálókörlet – mai katonákkal

Soha többé nem használták eredeti céljaira az erődök berendezéseit. Fort Loncin katonai temetőként kereshető fel, az épületek egy része múzeumként működik, illetve van, ahol a hadsereg raktárként használja a földalatti folyosókat. Eben Emael havonta egyszer, vasárnaponként tekinthető meg a nagyközönség számára. A vezetési pontokon, kórtermekben, ágyúállásokban viaszbábuk mutatják be a közel 80 évvel ezelőtt ott szolgált katonák életét; a múzeumi tárlókban helyet kaptak az egykori győztesek fegyverei és viaszfigurái is.

Szomorú mementóként a második világháborús fegyverletétel napján, május 29-én a Fort Tancrémont 75 milliméteres ágyújából díszlövésekkel emlékeznek az utolsó belga várvédőkre.

b14.jpgA lángszórók nyoma örökre a betonfalakra égett

Fotó: archív



Forrás: Magyar Honvéd 2019. február (honvedelem.hu)
Aktuális videók
2019. augusztus 20. 11:44
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat