honvedelem.hu
A magyar Maginot-vonal
Bunkerek, erődök, védvonalak (5.)

Magyarország sem maradhatott ki az európai erődépítési lázból, igaz, hazánk nem az első vagy a második világháború idején, hanem jóval később, az 1950-es években látott hozzá a munkálatokhoz a jugoszláv határ mentén, 630 kilométer hosszan.

b1.jpg
Az ismert közmondás a világpolitikára is igaz: két dudás nem fér meg egy csárdában! A második világháború utolsó időszakában pedig pontosan ez történt: Sztálin és Josip Broz Tito nem voltak jó viszonyban annak ellenére sem, hogy mindketten a fasizmus ellen küzdöttek. Míg a szovjet Vörös Hadsereg támadásai egyre közelebb hozták a harcok befejezését, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereget vezető Tito a partizánháború eszközeivel pusztította a megszálló csapatokat. Nem lehet elvitatni tőle, sikeresen harcolt a legtöbbször túlerőben és technikai fölényben lévő Wehrmacht-alakulatok ellen. Ezért nehezményezte, hogy a jugoszláv főváros, Belgrád felszabadításában nemcsak az ő partizánjai, hanem az előrenyomulásukat Sztálin nyomatékos parancsára felgyorsító szovjet–bolgár csapatok is szerephez jutottak.

Tito ügyesen lavírozott Kelet és Nyugat között, hiszen a harcok során brit és amerikai tanácsadók is segítették a partizánokat, de a másik irányból szintén kapott támogatást: Magyarország felett is átrepültek utánpótlással a fedélzetükön a „Tito-járat” szovjet felségjelzésű (ám amerikai gyártmányú) B–25-ös bombázói. Az ideológiai harc a politika színterén folytatódott. A kommunista berendezkedésű országok pártjait koordináló Kominform (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) hiába Belgrádban alakult meg 1947-ben, egy évvel később már Bukarestben működött a szervezet. Sztálin nem tűrhette, hogy folyamatosan azt hallgatta Titótól: a jugoszlávok magukat szabadították fel, joguk van tehát a saját útjukat járni. 1948-ban hazarendelték a délszláv államból a szovjet tanácsadókat, és a moszkvai vezetés belső köreiben szóba került Tito likvidálása is.

b2.jpg
A parancsnoki figyelőből tarthatták szemmel a védelmi zónát.

Válaszlépésként Jugoszlávia 1949-ben gazdasági, majd 1951-ben ötmilliárd dollár értékben katonai segélyt kapott az Egyesült Államoktól. (Amikor 1970-ben a Kelly hősei című hollywoodi produkció készült, többek között azért nem a történet helyszínéül szolgáló Franciaországban forgatták a filmet, mert a jugoszláv hadsereg elegendő amerikai Sherman M4A3 harckocsit tudott biztosítani a stábnak.)

Ellenségkép

A Moszkvából érkezett utasításoknak megfelelően a magyarok számára is hirtelen „ellenség” lett az addig baráti Jugoszlávia. A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés értelmében 70 000 fős hadseregünk létszámát háromszorosára növelték, s a haditechnikai beszerzések is mind a „titóista árulók” elleni készülődés jegyében történtek.

b3.jpgA fegyverkezés mellett a propaganda eszközeit is bevetették: ennek egyik ékes példája Rajk László 1949-ben zajlott pere. Az egyik legabszurdabb vádpont szerint a korábbi belügyminiszter egy paksi csőszkunyhóban találkozott jugoszláv kollégájával, ahol egy budapesti államellenes puccsról egyeztettek. Ezt – némi meggyőzés hatására – nyilvánosan is bevallotta Rajk, így a magyar dolgozók számára érthetővé vált a jugoszláv háború esélye, egyben a koncepciós perben megszületett halálos ítéleteket is jogosnak találták.

Érdemes fellapozni az 1952-ben megjelent, a tisztképzésben oktatási segédletként felhasznált „Politikai és gazdasági földrajz” című kiadvány Jugoszláviával foglalkozó fejezetét is. Eszerint a háború után a „Tito-banda” félrevezette a szocializmus iránt elkötelezett jugoszláv munkásosztályt, visszaállította a kapitalizmust falun és városon egyaránt, tevékenységük révén pedig Jugoszlávia elvesztette függetlenségét, az amerikai imperializmus igája alá került.

Ezeket olvasva a munkás és parasztfiatalokból toborzott ifjú tisztjelöltek számára világos volt, hogy hazánk legnagyobb ellensége csak déli szomszédunk lehet!

Első lépésként a magyar–jugoszláv határon meglévő drótkerítés megerősítéséről született döntés. A térség biztonságáért az Államvédelmi Hatóság részlegeként működő Határőrség felelt, de hamarosan a néphadsereg egységei is munkába álltak. 1950. január 1. és augusztus 15. között az első mögött kiépült a második drótakadálysor, a kettő között 10 méter széles felszántott nyomsávval, melynek földjébe a második ütemben közel kétmillió aknát telepítettek. A facölöpökhöz POMZ–2 érintőaknákat erősítettek, melyek a taposóaknákkal kiegészítve biztonságos megoldásnak tűntek – de csak az illegális határsértőkkel szemben. A reguláris erők ellen már az 1952 tavaszán felállított Erődítési Csoportfőnökség vezetőinek kellett hatékonyabb megoldást találniuk. Az előzetes tervek közel 300 vasbeton és 600 fa-föld erőd kiépítését irányozták elő. Az építkezéseket szabványtervek alapján építőzászlóaljak végezték, az adott zóna fontosságának megfelelő anyagok beépítésével, a kiemelt helyszíneken páncélkupolák alkalmazásával.

b4.jpg
A géppuskás bunker megnyitása.

A háború utáni újjáépítés közepette nem volt egyszerű feladat kigazdálkodni a grandiózus tervekhez szükséges összegeket. A kutatások eredményeként napvilágra került számadatok közel 70 év távlatából is hihetetlennek tűnhetnek: 1950-ben a Honvédelmi Minisztérium 2,94 milliárd forintból gazdálkodhatott, ez akkor a magyar GDP 6,2 százalékát jelentette. Egy évvel később ez az arány már 8 százalékra nőtt. A déli védelmi rendszer „csúcsra járatásának” éve 1952 volt, akkor a honvédelemre a GDP 11,5 százalékát fordította a kormány. Óvatos becslés szerint a magyar Maginot-vonal létrehozása nagyságrendileg hétmilliárd forintba került, ezt az összeget természetesen növelte az 1960-as évek elején a létesítmények felszámolási költsége, hiszen vissza kellett adni a népgazdaságnak az igénybe vett területeket.

Az építési munkálatok végzéséhez természetesen az érintett határsávban csak engedéllyel közlekedhettek még a térség lakói is. Az 50 méteres, az 500 méteres és a 2 kilométeres sávokból minden megbízhatatlannak ítélt embert kitelepítettek a hajdúsági tanyavilágba. A válogatás szigorúan ideológiai alapon történt: elsősorban a délszláv származásúak, a magyar–jugoszláv vegyes házasságban élők, az egykori Horthy-rendszer csendőrjei és katonatisztjei, továbbá a kulák-gyanúsok nevei kerültek a listákra. A publikált kutatási adatok szerint 2900 család volt érintve a kitelepítésben, majd az 1960-as években – némi anyagi kártérítéssel együtt – a visszatelepítésben.

b5.jpg
A feleslegessé vált betonelemek már csak a környezetet csúfítják.

Terepasztal hadviselés

A stratégák kétféle támadási lehetőséggel számoltak: a Duna-Tisza közén Budapest irányába vagy a ljubjanai kapun át Nagykanizsa térségébe. A magyar hadvezetés a mozgósítások végső szakaszában mintegy 1,5 millió ellenséges katona offenzívájával kalkulált a jugoszláv hadrend ismeretében.

A kiépített bunkereknek és harcálláspontoknak a támadási irányok lezárását, az ellenség betörésének megakadályozását szabták feladatként. Ebben alapvetően géppuskás lőállásokra és fedezékekből működtetett – vagy onnan a tüzelőállásba előrevont – 76 milliméter űrméretű páncéltörő ágyúkra számíthattak a harcot beton figyelőből irányító zászlóaljparancsnokok. Magyar részről is készültek mozgósítási tervek: ezek szerint a támadást követő harmadik napon már 430 ezer embert szólítottak volna harcba, végső célként pedig 1,1 millió katona behívását irányozták elő, az ország ipari és mezőgazdasági termelésének fenntartása mellett.

Bármennyire valószínűtlennek tűnik is, de a szovjet katonai vezetők szintén fontolgatták a Magyarország területéről indítandó támadó hadművelet lehetőségét. Az elképzelések alapján a Magyar Néphadsereggel közösen, továbbá román segítséggel Belgrád elfoglalását tűzték ki célként, míg tartalék megoldásként az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok, illetve a magyarok az Isztriai-félszigetet támadták volna meg. Sztálin halála után szerencsére ezek a tervek mindörökre az asztalfiókba kerültek és a már kiépített védelmi berendezések is elvesztették jelentőségüket. A jugoszláv–magyar kapcsolatok helyreállításáért pedig mindkét félnek komoly diplomáciai lépéseket kellett tennie.

b6.jpg
A harckocsi lövegét eltávolították, csak a páncélozott testre volt szükség.

Velünk élő történelem

Mint sok minden az „átkosból”, a magyar Maginot-vonal is sok évre feledésbe merült. Hosszú kutatómunka után a Páka község melletti létesítményekről 2007-ben már tudományos konferencián számoltak be a téma kutatói, Srágli Lajos pedig „Erődország” című könyvében foglalta össze a még fellelhető bunkerek, lövegállások, megfigyelőpontok építésének történetét. A „Vizek hátán, dombok ölén, bunkerek mélyén” pályázaton elnyert támogatás segítségével aztán sor került az egykori erődrendszer számos elemének feltárására. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) vezetőinek támogatásával – és szakembereinek munkájával – kiállítás nyílt a településen. A múltidéző tevékenységre 2011 októberében a Pákai Erődpark átadása tette fel a koronát: a géppuskás erőd bejáratánál Bécs József, a Páka Értékeiért Egyesület elnöke és dr. Kovács Vilmos ezredes, a HM HIM parancsnoka vágta át a nemzetiszínű szalagot. A korabeli hangulatról egy eredeti ZISZ–3 típusú, 76 milliméteres páncéltörő löveg három díszlövése gondoskodott. A múlt emlékei iránt érdeklődők GPS-koordináták alapján járhatják be a feltárt és biztonságossá tett erődelemeket, összekötő árkokat, bunkereket.

Nem kell ugyanakkor a határszélre utaznia annak, aki a korszak egy igazi kuriózumát akarja látni; a Hadtörténeti Múzeum udvarán is megszemlélheti a védvonal egy különleges elemét, a német Panzer IV-es betontalapzatra emelt tornyát. Az intézmény szakemberei Baranya megyében, Matty mellett akadtak rá a különleges leletre: egy rókacsaládnak otthont adó bunker kibontása után bukkant elő a lövegétől megfosztott páncéltorony. A géppuska kezelője ezen a nyíláson keresztül tökéletesen védetten vehette volna tűz alá a rohamozó ellenséges katonákat.

b7.jpg
A bunkerben a Maxim géppuska védőlemezét leszerelve – és sisakját levéve – harcolhatott a kor magyar katonája.

Fotó: a szerző és archív



Forrás: Magyar Honvéd 2019. június (honvedelem.hu)
Aktuális videók
2019. augusztus 23. 12:17
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat