honvedelem.hu
Retro-mozi: Black Hawk Down
Mi történik, ha csődöt mond a legfejlettebb technológia, ha összeomlik a precízen kidolgozott haditerv? Ridley Scott csúcsrealisztikus mozija 2001-ben megmutatta.


Jerry Bruckheimer hollywoodi prémium kategóriás producer előző filmje, a Pearl Harbor még frissen gőzölgött a hazafiasságba csomagolt forró giccstől, amikor a filmguru máris újabb háborús alkotást hozott össze. Az Államok egyik legfájóbb eseményének meseszerű feldolgozása után az Államok hadseregének egyik legelfuseráltabb katonai akcióját vitte vászonra – sokkal izgalmasabban és elfogadhatóbban, mint a Pearl Harbor cukorba panírozott, szájbarágósan idealizált mondanivalóját.

Hozott magával néhány szereplőt előző produkciójából, rendezőnek pedig az éppen a Gladiátor fényében sütkérező, zseniális ötleteiről híres Ridley Scottot ültette a székbe, akire szintén ráfért egy sikeres háborús film, legutóbbi ilyen jellegű alkotása ugyanis (az 1997-es G.I. Jane) még a tengerentúlon is súlyos kudarcnak és kínos bakinak bizonyult.



A bemutató idején az Egyesült Államok néhány hónappal a WTC elleni terrortámadás után még mindig önmagát próbálta újradefiniálni, a sokk nem múlt el, a kérdések a társadalomban az állam védelmi erejéről egyre sokasodtak. Ebből a szempontból a film (amelynek forgatása és utómunkálatai is befejeződtek még szeptember 11. előtt, így szó sem lehetett direkt aktualizálásról) jó időben volt jó helyen. Egy megtörtént, tragikusan végződő katonai akció és az azt feloldó megoldás (a teljes összefogás, a bajtársiasság, a „senkit nem hagyunk hátra” filozófiája) éppen azt a traumát és az abból kiutat jelenthető reményt fogalmazta meg, amelyben a kétségbeesett, önmaga eszményeit ledöntve, megsemmisítve látó amerikai társadalom a leginkább magára ismert. (Talán az sem véletlen, hogy a Black Hawk Down a 2001-ben hivatalban lévő elnök, George W. Bush egyik kedvenc filmje lett.)

A történet helyszíne ezúttal Afrika, a polgárháborúban őrlődő Szomália. 1993-ra az ország közigazgatása gyakorlatilag megszűnt, a hatalmat hadurak kaparintották kezükbe. Közülük is kitűnt Mohamed Farrah Aidid, aki óriási magánhadseregével a főváros, Mogadishu jelentős részét is ellenőrzése alatt tartotta. A pusztuló ország pusztuló lakosságát az ENSZ próbálta meg élelmiszer-szállítmányokkal segíteni, ám Aidid az érkező segélyekre azonnal ráteszi a kezét, és ezért (mint a film kezdőjelenetében látható) a vérfürdőtől sem riad vissza.



Miután a Szomáliában állomásozó katonai kontingensek ENSZ fennhatóság alatt állnak, az USA alakulatai nem avatkozhatnak önkényesen közbe, így egyre idegesebben és tehetetlenebbül nézik a szisztematikus népirtást, amelynek addigra már 300 ezer áldozata van. Végül a Biztonsági Tanács is áldását adta a beavatkozásra, amelyre a legalkalmasabb pillanatnak 1993. október 3-a tűnt. A jelentések szerint Aidid vezérkara ezen a napon gyűlt össze tanácskozásra Mogadishuban. A feladat egyszerűnek tűnt: bemenni, elrabolni a célszemélyeket, kijönni. Ahogyan Garrison tábornok, az amerikai erő parancsnoka optimistán megfogalmazta: 30 perc az egész.

Ebből a tervezett harminc percből egy több mint 16 órán át tartó mészárlás lett, amelyben 19 amerikai katona és (becslések szerint) 1000 szomáliai vesztette életét. A rangereket és a deltásokat bevető amerikai katonai vezetés maga sem gondolta volna, hogy olyan pofonba futnak bele, amely a túszejtő akciót kis idő múlva mentőakcióvá változtatja át. Hiába a csúcstechnológia, hiába a legkeményebb kiképzés, arra senki nem készült fel, hogy a támadás megindítása után az egyik Black Hawkot egy utca felett RPG-vel lelövik, hogy húsz perccel később egy másik ugyanerre a sorsra jut, hogy a földi konvoj nem találja a kiutat a városban emelt barikádok miatt, hogy az egyszerűnek induló akció a túlélésért folytatott küzdelembe vált át. A papíron gondosan kidolgozott terv a valóságban percek alatt omlott össze.



A film egyik legnagyobb előnye, hogy szakít a szirupos ideologizálással. Még a csata előtti jelenetekben is inkább életképeket látunk a támaszpontról, megismerkedhetünk a főszereplőkkel (gyakorlatilag mindenki az, hasonló kvalitásokkal és tulajdonságokkal, az egyetlen kivétel talán Grimes, a minden csatát megúszni akaró katona, akit Ewan McGregor alakít meggyőzően pimaszul), akiket a tűzharc kitörése után többnyire már csak a sisakjukra írt névről fogunk tudni beazonosítani. Szerencsére nem kapunk sem filozófiai, sem morális eszmefuttatásokat a háború értelméről, még Garrison tábornok is csak annyit jegyez meg: „Ez itt nem Irak. Sokkal bonyolultabb.”

A forgatókönyv dialógusaiért egyébként az a Steve Zaillian felelt elsősorban, aki 1994-ben Oscart kapott a Schindler listájáért. (Érdekesség, hogy a zárójelenetek dialógusát, az egyetlent, amiben valamiféle erkölcsi kérdést feszegetnek, egy külön íróra bízták.) Az idealizált patrióta szövegelés helyett az amerikai hadsereg különleges egységeit láthatjuk, akik azt teszik, amiért fizetik őket: végrehajtják a parancsot, véleményezés és előzetes ítélkezés nélkül.



A még sikeresnek mondható túszejtő akció után szinte azonnal elszabadul a pokol a vásznon, és nem is szűnik meg a film végéig. Ridley Scott sok kisebb részből álló, mégis összefüggő, majdnem kétórányi harcot tálal a néző elé, a lehető legszemléletesebb módon. A Ryan közlegény technikáját (mint minden hiperrealisztikus háborús film alapvetését) alkalmazva Slawomir Idziak operatőr mindent bevet, hogy testközelből szemléljük az eseményeket. Kamerájával ott szalad a katonákkal együtt, a vér közvetlen közelről fröccsen szinte az arcunkba, a földre rogyó sebesülttel együtt ő is hasra vágódik.

A vágás méltó a fényképezéshez: Pietro Scalia csak időnként enged pihenőt a nézőnek, egyébként már-már klipszerűen fűzi össze a jeleneteket, erősítve a zűrzavar és káosz élményét. Munkájáért meg is kapta a leghíresebb filmes szobrocskát, csakúgy, mint a hangért felelős Michael Minkler, Myron Nettinga, Chris Munro hármas.



Mindezekbe szervesen simul a zene is: Hans Zimmer markánsan, de nem erőszakosan ötvözte az autentikus dallamokat a modern zenével: hol kellően visszafogott, hol megfelelően agresszív. Zimmert sokan a John Williams/James Horner mesterek árnyékában üldögélő, elnyomott tehetségnek tartják, ám ebben az alkotásban telitalálat volt munkája.

Színészi alakítást nehéz kiemelni. Scott kifejezetten a csapatszellemre, a katonák hasonlóságára helyezte a hangsúlyt rendezés közben, s csak néhány esetben tett kivételt. Ilyen karakter a Tom Sizemore által megformált Danny McKnight, aki mintha a Ryan közlegényből hozta volna tovább Horvath őrmester figuráját, vagy a harc közben megsüketülő Nelson (Ewen Bremner), akinek halláskárosodásából származó értetlenkedése a film kevés (tragi)komikus pillanatainak egyike.

A rendező biztos kézzel vezette színészeit, a grandiózus utcai harcok bemutatásánál nem hibázott, és egy pillanatra sem hagyja a nézőt unatkozni. 16 órányi öldöklést sűrített bele két órába, olyan tömény dózisban, amilyet utoljára tényleg csak a Ryan közlegényben láthattunk. Mégis sikerül neki a feszültséget folyamatosan fenntartani, és úgy bemutatni az 1993-ban történteket, hogy elkerüli a háborús filmek gyakori hibáit, a pátoszt, a felesleges párbeszédeket, a tölteléknek használt érzelgős jeleneteket.



A film végén a rangerek futását (amely A Mogadishu Mérföld néven vált ismertté a Szomáliában harcolók körében) is úgy mutatja be, ahogyan valójában történhetett, minden heroikus, szentimentális belemagyarázás nélkül: a maroknyi katona, akik nem fértek fel a páncélosokra, azért futott teljes menetfelszerelésben ki az ellenséges területről, mert nem tehetett mást. Ha nem teszik, meghalnak.

A film meglepő nyíltsággal ábrázolja azt a problémát, amikor csődöt mond a technika és a gondos tervezés. Az első félresikerült lépésnél összeomlik minden, a precízen kidolgozott tervek helyét pedig átveszi az improvizáció. A zűrzavarban a pillanatnyi döntések nyújthatnak csak megoldást, jól példázza ezt Garrison tábornok kínlódása a bázison, aki (miután az általa fémjelzett haditerv pillanatok alatt összedőlt), folyamatosan azt ismételgeti a mentőalakulatoknak: „Mindenkit hozzanak ki!”. (Garrison egyébként vállalta a felelősséget a kudarcért, majd három évvel később, Aidid halála után egy nappal nyugdíjba vonult.)



Scott és Bruckheimer először dolgoztak együtt, de az összhang tökéletesen működött kettejük között. A Black Hawk Down (a borzalmas magyar címet inkább kerüljük, ha lehet) a háborús filmek egyik maradandó darabja, egyszerre szórakoztató és lebilincselő, elgondolkodtató és összezavaró. A film végi jelenet zavaros moralizálásától függetlenül nem akar toborzófilm lenni, de nem csúszik bele a Pearl Harbor idegesítő giccshalmazába sem. Méltó emléket állít annak az 1993-as napnak, amikor minden balul ütött ki és minden csődöt mondott. Hogy ezt az amerikai nézők pár hónappal a szeptemberi terrortámadás után miként értelmezték, talán nem olyan nehéz elképzelni.

* * *




Black Hawk Down (A Sólyom végveszélyben) 2001


Gyártó: Columbia Pictures

Rendező: Ridley Scott

Forgatókönyvíró:
Ken Nolan, Steven Zaillian

Zeneszerző:
Hans Zimmer

Operatőr: Slavomir Idziak

Vágó: Pietro Scalia

Szereplők:
Josh Hartnett, Eric Bana, Ewan McGregor, Tom Sizemore, William Fichtner, Jason Isaacs

Bemutató:
2001. december 18. (USA)

Magyarországi bemutató: 2002. március 14.






Aktuális videók
2019. július 13. 15:54
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat