honvedelem.hu
Retro-mozi: A leghosszabb nap
A normandiai partraszállás történetét számtalan film dolgozta már fel ilyen vagy olyan formában. Plafon nélküli költségvetésével, elképesztő számú stábtagjával és az egy négyzetméterre jutó sztárok szerepeltetésével A leghosszabb nap kiemelkedik a mezőnyből. De csak néhány szempontból.


Darryl F. Zanuck producer-pápa, a Twentieth Century Fox alapítója gondolt egy merészet, és 1960-ban 175 000 dollárért megvásárolta Cornelius Ryan könyvének, A leghosszabb napnak megfilmesítési jogát. Egyben a forgatókönyvírást is rábízta, de biztos, ami biztos alapon adott mellé még három-négy embert, hogy segítsenek neki. Az eredmény - mint a koncepció maga - felemás lett. Zanuck egy dokumentarista hatásokkal operáló világháborús filmet akart összehozni, amely ötvözi a valósághű elemeket a hollywoodi álomgyár sztereotip kellékeivel és grandiózus lehetőségeivel. Ennek érdekében nem spórolt semmin. A 10 millió dollárba került produkcióhoz leszerződtetett egy tonnányit a világ vezető (és B-kategóriás) színészállományából, hogy a plakátra rákerülhessen: „With 42 international stars!” Így került a filmbe Robert Mitchum, Henry Fonda, Rod Steiger, Robert Wagner, Curd Jürgens, George Segal, Robert Ryan, John Wayne, Kenneth More, Richard Todd, Leslie Philips, Sean Connery és maga Richard Burton is, aki éppen következő szuperprodukciójára várakozott, ezért unalmában anyagi ellenszolgáltatás nélkül vett részt a forgatáson. Még Eisenhower ex-elnököt (aki a partraszállás idején az expedíciós erők parancsnoka volt) is fel akarták kérni (!), hogy alakítsa egykori önmagát, de aztán letettek róla, mivel „kiöregedett” a saját szerepéből.



A nagy létszámú szereplőgárda hasonlóan nagy stábot követelt. Csak a rendezésért öten feleltek, közülük Ken Annakint szokás feltüntetni első helyen, de olyan is akadt közülük, aki nem szerepelt a stáblistán. A statisztéria létszáma hasonlóan döbbenetes: 23 ezren vettek részt a forgatáson. Mindezek után joggal várhatnánk színészparádét, de csalódnunk kell. A színészek – néhány kivételtől, mint Henry Fonda vagy John Wayne – eltekintve nem nagyon tudnak mit kezdeni a szerepükkel. Ennek alapvetően a messziről sem tökéletes forgatókönyv az oka: történelmi alakokat láthatunk tankönyvszerűen ábrázolva, egyéniség és saját sztorik nélkül. A film egyik legidegesítőbb jelensége a szereplők felbukkanásakor megjelenő felirat, hogy a néző tudja, kit is alakít a színész a vásznon. Ez bizonyos határig még nem zavaró, de amikor már a huszonötödik jelenetben is megjelenik egy név és egy titulus, az ember előtt tábornoki csillagok kezdenek kavarogni őrült káoszban, még akkor is, ha egyébként van némi fogalma a D-nap előzményeiről.



A kor hollywoodi szokásának megfelelően a dialógusok közben a szereplők gyakran egymásra sem néznek, hanem a dél-amerikai szappanoperák stílusában a kép előterébe állnak, s valahová a kamera melletti messzeségbe bámulva mondják azt a szöveget, amelyet egyébként a hátuk mögött fél méterrel illedelmesen várakozó kollégának kellene. A forgatókönyv elképesztő hiányosságai akkor ütköznek ki legjobban, amikor néhány semmitmondó párbeszéd után a színész a saját (a film szempontjából lényeges) gondolatait kezdi el narrálni a filmen, miközben őt láthatjuk, ahogyan arcával meg is próbája eljátszani azokat. Ennyi erővel ezeket a dialógusba is lehetett volna építeni, és nincs az a kínos érzése a nézőnek, hogy a szkriptért felelősök konyakoztak a munka helyett. A film alaphangulatára egyébként is egy lagymatag pátosz jellemző, a nem hús-vér figurák időnként mondanak valami hazafiasat, jobb esetben csendben maradnak.

A német tisztek sokkal inkább tűnnek valósnak, mint a szövetségesek, bár esetükben is a végletekig leegyszerűsítik a szituációt: vannak a hülye németek (Jodl) és vannak az okosak (Rommel). A forgatókönyv legjobban fájó részei mégis azok, amikor humort próbálnak erőszakolni a cseppet sem vicces jelenetekbe. Az Omaha parton (térdig érő) vízbe pottyanó katona a legnagyobb golyózáporban is megáll, és méltatlankodva, Stan és Pant idéző arccal közli bajtársával, hogy ejnye, ezek a németek vízbe akarják fojtani, pedig ő csatázni jött. Társa mindezt megértően végighallgatja, s majd csak a kis poénbombácska után jut eszükbe, hogy talán fedezéket kellene keresni abban a szituációban, ahol a valóságban százával haltak meg a katonák.



Az alkotók ettől eltekintve valóban törekedtek a történelmi hűségre. Ennek érdekében a szövetségesek és a németek szemszögén kívül még a francia ellenállás tevékenységébe is bepillanthatunk, érzékeltetve, mennyire komplikált és egymással szoros kapcsolatban álló kis darabkákból állt össze az egész. A film szándékosan fekete-fehér verzióban készült, egyfelől hogy (a világháborús híradók emléke miatt) még közelebb hozza a valóság érzetét, másfelől így könnyebben lehetett beilleszteni eredeti felvételeket. A cselekmény vezetése pontos, dacára annak, hogy a készítők annyi harcoló csoportot mutatnak be a D-nap eseményei kapcsán, amennyit csak tudnak, rendesen próbára téve a nézők koncentrációs képességét és rövid távú memóriáját.

Kiemelkedő jelenet a deszantosok félresikerült ejtőernyős akciója, amikor egy részük a kijelölt cél helyett Sainte-Mère-Église városka főterére ereszkedtek, ahol a németek gyakorlatilag már akkor kivégezték őket, amikor még a levegőben voltak. A templomtornyon fennakadó, és magát halottnak tettető katona, John Steele sztorija is bekerült a filmbe, a franciák legnagyobb megelégedésére, akik annyira komolyan vették a saját, helyi háborújuk ezen részletét, hogy egészen szokatlan módon emlékeztek meg róla: egy bábút lógattak ugyanarra a helyre, ahol annak idején Steele csüngött órákon keresztül.



A háromórányi játékidő legnagyobb durranásai a parton játszódó jelenetek. Az Omaha, Utah, Sword, Gold és Juno partszakaszokon harcolók egyik pillanatról a másikra a pokolban érezhették magukat. Voltak már próbálkozások ennek ábrázolására, de A leghosszabb nap volt az első mozi, amelyben egészen kiválóan tudták ábrázolni a kilátástalanságot és a tanácstalanságot a partraszállás után. Kivéve a már említett, teljesen felesleges humortölteteket, valamint azt a tényt, hogy a csaták mészárszék jellegéből vajmi kevés látszódik a vásznon. Hollywood szemérmesen konzervatív volt az ilyesmiben, így vért csak udvariasságból látunk, leszakadó testrészeket vagy tátongó sebeket pedig egyáltalán nem. A kézigránátok eldobása után teljesen egyben lévő bábuk írnak le ívet a levegőben, ahol pedig közeli kép van, ott jótékony füstfelhőbe burkolózik a robbanás. A főszereplő tisztek csak a nyakukat húzzák be a golyózáporban, egyébként ide-oda szaladgálnak, parancsokat osztogatnak – és láss csodát, senki nem lövi le őket, pedig körülöttük arat a halál. Ettől még inkább tablószerűvé válik a film, nem érezzük közel magunkhoz a háborút, inkább mint érdekességet bámuljuk, lenyűgözve a sok ezer statiszta szerepeltetésétől és a nagytotálban felvett csatajelenetek precíz megrendezésétől.

Ez utóbbi az, ami A leghosszabb nap legnagyobb értékét adja. Jean Bourgoin, Walter Wottitz a legjobb operatőri, Robert MacDonald a legjobb látványért járó munkáért méltán kapta meg az Oscar-díjat, de a nagy látószögből filmezett csatajelenetekhez kivételes rendezői tudás is kellett. A német vadászgépek fedélzetére erősített kamerával vagy a francia város lerohanásakor a levegőből felvett jelenetek alatt a földön olyan precízen megkoreografált akciókat láthatunk vágás nélkül, amely a mai napig a csúcskategóriában is megállja a helyét. Több ezer lövöldöző, megsebesült vagy éppen lövést kapott embert több száz méteren és több percen át ilyen pontosan mozgatni, miközben autók, harckocsik és épületek robbannak fel mellettük, óriási teljesítmény volt abban az időben, amikor a CGI-t még hírből sem ismerték a filmgyártásban. Ha van olyan, amelyben A leghosszabb nap zseniálisan kiemelkedőt és maradandót alkotott, akkor ezek a jelenetek azok.



Még egy filmtörténelmi esemény kapcsolódik az alkotáshoz. Az egyik legbefolyásosabb színesbőrű polgárjogi szervezet, az NAACP panaszt nyújtott be amiatt, hogy a filmben egyáltalán nem szerepeltek fekete bőrűek, holott szép számmal képviselték magukat az invázió alatt. A Foxnak elég nevetséges lett volna azzal visszavágnia, hogy de bizony, az Omaha-part jelentében három másodpercre feltűnik egy színes bőrű statiszta is, így inkább (több más filmstúdióval együtt) megállapodást kötöttek az NAACP-vel, amelynek értelmében százalékosan rögzítették az afro-amerikai színészek létszámát az elkövetkezendő produkciókban.



Összegezve: A leghosszabb nap mai szemmel nézve időnként unalmas, vontatott, sablonos és értelmetlenül szájbarágós alkotás. A saját idejében azonban kiemelkedőnek számított, részben a sztárszínészek (közülük ma már csak néhánynak maradt fent a neve, de azoknak sem emiatt) nagy száma okán, részben azért, mert addig senki nem próbálta ennyire pontosan összefoglalni és emészthetően vászonra vinni a D-nap eseményeit. (A siker nem is maradt el, az alkotók az Oscarok mellett óriási bevételt is bezsebelhettek.)



Aki jól megformált karaktereket és pazar színészi játékot vár, az ne ettől a filmtől remélje. A hangsúly a történeten van, nem az egyéni sorsokon (éppen ezért érthetetlen némileg a kor sztárjainak bezsúfolása), és a rendező(k) sem álltak a helyzet magaslatán, amikor az egyébként sem acélos forgatókönyv dialógusaiba megpróbáltak életet lehelni. Mégis fontos mérföldkő ez a háborús filmek sorában: a történelmi hűségre törekedés és a zseniálisan megkoreografált tömegjelenetek megmentik attól, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Kiváló kor- és filmtörténelmi lenyomat, még abból az időből, amikor a színészi játékon és a rendezésen még a hollywoodi ezüstkor megkövesedett üressége is látszódott, de már voltak jelei a változásnak is.

Ez a változás a hetvenes években hódította meg végképp az álomgyárat. Aztán 1993-ban Steven Spielberg (aki 62-ben még csak álmodozott arról, hogy egyszer rendezni fog) a Schindler listájával ízelítőt adott egy teljesen újszerű ábrázolásból, öt évvel később pedig egy újabb partraszállós filmmel, a Ryan közlegény megmentésével egy csapásra felülírt mindent, amit a háborús filmekről addig gondoltunk.



A leghosszabb nap (The Longest Day) - 1962

Gyártó: Twentieth Century Fox

Rendező: Ken Annakin, Andrew Marton, Bernhard Wicki

Író
: Cornelius Ryan

Forgatókönyvíró
: Cornelius Ryan, David Pursall, Jack Seddon, Romain Gary, James Jones

Zeneszerző: Maurice Jarre

Operatőr: Jean Bourgoin, Pierre Levent, Henri Persin, Walter Wottitz

Vágó: Samuel E. Beetley

Szereplők: Henry Fonda, John Wayne, Sir Sean Connery, Richard Burton, Jean-Louis Barrault, Eddie Albert, Kenneth More

Filmpremier: 1962. szeptember 25. (Franciaország)



Aktuális videók
2019. július 13. 15:54
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat