honvedelem.hu
Retro-mozi: Forrest Gump
Bár a szó klasszikus értelmében a Forrest Gump nem háborús film, a vietnami események nagy részben végigkísérik a történetet. Robert Zemeckis 21 évvel ezelőtt forgatta le minden idők egyik legjobb moziját egy furcsa férfiról, aki szerint az élet olyan, mint egy doboz bonbon.


Az 1990-es évek első fele elképesztően erős volt Hollywoodban. Elég, ha csak rápillantunk a 67. Oscar-gálán a jelöltek névsorára. 1994-ben forgatták A remény rabjait, a Kvíz Show-t, a Négy esküvő és egy temetést, ekkor készült Az oroszlánkirály, Tarantino pedig véglegesen beírta magát a filmtörténelembe kultmozijával, a Ponyvaregénnyel. Kemény volt a mezőny, a végeredmény azonban megkérdőjelezhetetlen. A Forrest Gump tarolt, három Golden Globe után hat Oscart is begyűjtött, köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezésnek, a legjobb forgatókönyvnek és a legjobb színésznek járó szobrocskát.

„Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Az ember sosem tudhatja, mit vesz belőle.” A számtalan szállóige közül az egyik, amellyel Forrest Gump megajándékozta az emberiséget. Tömören össze is foglalja a gumpizmus lényegét: vannak finomabb és keserűbb csokik, de ha már kinyitottuk azt a dobozt, végig kell kóstolni és kóstoltatni a tartalmát, elfogadva azt olyannak, amilyen. A szellemileg kissé visszamaradott Forrest története Alabamából indul, s oda is tér vissza. Az évek alatt számtalan abszurd kalandban vesz részt, anélkül, hogy tudatában lenne a kalandnak, és számos hírességgel találkozik, anélkül, hogy értelmezni tudná, kikkel találkozott valójában. (A teljesség igénye nélkül: felbukkan Elvis Presley, John F. Kennedy, Lyndon B. Johnson, Richard Nixon és John Lennon oldalán, sőt, egy jelenetben George H. W. Bush-sal, a későbbi elnökkel pingpongozik, ezt azonban kivágták a filmből.) Forrest végiggyalogol és végigfut a 20. század második felének történelmén, nemzeti hős lesz és milliomos, szellemi guru és sportcsászár, ám egyáltalán nem érzékeli, hogy saját szintjén hogyan alakítja az őt körülvevő világot. Csupán egyetlen valaki érdekli, Jenny, gyerekkori szerelme, akinek története hol párhuzamosan halad Forrestével, hol keresztezi azt, hogy végül tragédiájában örökre eggyé váljon vele.



A Forrest Gump történetének lényege ijesztően egyszerű: „az a hülye, aki mondja!” Miközben az őt körülvevő emberek nagy része sértegeti és teljesen defektesnek nézi a főhőst, a történetmesélés mikéntje meglepően hamar eljuttatja a nézőt arra a pontra, ahol rádöbben: az egyetlen értelmes ember a sztoriban maga Forrest Gump, míg az őt körülvevő világ úgy bolond és szánalmas, ahogyan van. Forrest szemszögéből végtelenül egyszerű minden. Mellette a Fekete Párduc radikális mozgalmon csak mosolygunk, a békeaktivistákon harsányan röhögünk, a vietnami háborúba belezavarodott és a családi tradíciók miatt a harcmezőn meghalni szándékozó Dan hadnagyot pedig értetlenkedő szórakozással figyeljük. Az önmagukban súlyos történelmi és politikai dolgok egészen más megvilágítást kapnak Forrest által. Nemcsak súlytalanná, de egyenesen röhejessé válnak annak tükrében, hogy mit lát hősünk a világból: egyszerűen azt, ami valóban fontos a saját életében. Minden más csak ennek vetülete, üres pótcselekvés, beleértve a háborút, a Watergate-botrányt vagy a tüntetéseket.

A történet zsenialitása abban rejlik, hogy egy-egy nagyobb epizódot mindig a mikrokörnyezeten keresztül ábrázol. A szituációk mellékszereplői így válnak oda nem illőkké, miközben azt hiszik, ők a főszereplők. A vietnami háborúban hamar kiderül, hogy a három katona egyikének sem lényeges a háború maga. Forrest Jenny miatt aggódik, BB csak és kizárólag a rákok iránti szenvedélyéről beszél, Dan hadnagy pedig a hősi halált vizionálja, hogy szégyenben ne maradjon a családi tradíció megszakítása miatt. A háború maga csupán körítés saját rögeszméjük köré, ettől még abszurdabbnak tűnik az egész. Gump úgy menti meg egymás után a bajtársait, hogy eredetileg csak egyetlen embert akar kihozni a dzsungelből, de valakibe mindig belebotlik. Nem akar hős lenni, miután értelmezni sem tudja a szó jelentését. Ő csak segített, ha már éppen ott volt. Ugyanez vonatkozik minden cselekedetére. Nem fogja fel, hogy ő tanítja meg Elvisnek a később legendássá váló tánclépéseket, hogy ő buktatja meg Nixont, hogy Amerika egyik leggazdagabb embere, hogy futásával emberek tízezreinek ad reményt. Nem értelmezheti így a dolgokat, mivel minden tette mögött más a szándék, mint amit aztán kiolvasnak belőle. A világ a konfliktusokra épül körülötte, ő azonban nem is látja a konfliktusokat. Helyzetekben él, rövidebb-hosszabb epizódokban, amelyekből mindig győztesen kerül ki (kivéve a haláleseteket, azokkal ő sem tud mit kezdeni), de mivel nem harcként tekint az életre, nem értékeli saját teljesítményét, sőt, ami ennél fontosabb: nem is akarja.



Az évtizedeken átívelő történet akkorát robbantott a mozikban, hogy a dörgés még ma is tisztán hallatszódik. A közönség és a kritikusok egyaránt magasztalták a filmet, s hiába az eltelt 21 év, a vélemények azóta sem változtak semmit. Volt olyan újságíró, aki szerint a Gump után le is lehetett volna húzni a rolót, annyira tökéletes lett. (A rolóban nem vagyunk biztosak, de az alapgondolattal egyet kell értenünk.) Nehéz neveket kiemelni és felsorolni a stábból, mivel – némi túlzással – még a büfés is kapott valamilyen díjat a munkájáért, de próbálkozzunk meg vele. Itt van mindenekelőtt Robert Zemeckis, aki a Vissza a jövőbe-trilógia és a Jól áll neki a halál után ezzel a filmmel írta be magát kitörölhetetlenül a nagykönyvbe. (Ami munkássága későbbi szakaszát illeti, már nem tudunk ennyire lelkendezni.) Azonfelül, hogy egy tökéletes történetmesélést oldott meg, rendkívüli érzékenységgel tudta kordában tartani színészeit. Bármennyire is kiváló aktorokról van szó, maguk az Eric Roth által megírt karakterek nagyon nehezen játszhatók voltak. Egyetlen rossz pillantás, egyetlen félresiklott rendezői instrukció elég lett volna ahhoz, hogy a tragikomikum − ami végig egy hajszálvékony kötélen táncol a hiteltelenség szakadéka felett – átcsapjon szánalmas ripacskodásba. Talán Jenny kivételével az összes szerep magában hordozta az óriási bukás lehetőségét. (BB szája, Dan hadnagy őrjöngései, Forrest gesztusai, a mama mondatai.) Még a legnagyobb színész is hibázhat, ha nincs egy erőskezű rendező mögötte, aki biztos mozdulatokkal kontrollálja játékát. Zemeckisnek ez sikerült, így teljes diadalra vezette csapatát.



A színészekről jót vagy jót. Megint az a helyzet állt elő, amikor az utolsó statisztáig mindenki pontosan tudta, hogy korszakalkotó forgatáson vesz részt. Szédületes alakítások sorát látjuk, és tényleg nem csak a főszereplőktől. Ami őket illeti, a mai napig hálásak, hogy részt vehettek ebben a produkcióban. Sally Field, Gary Sinise és Robin Wright legjobb tudásuk szerint (és az nem kicsi) ágyaztak meg Tom Hanksnek, akinek játékát látva egy pillanatig sem volt kérdéses az Oscar helye. A kilencvenes éveket uraló színész játéka lenyűgöző. Gump szerepében rejlett a legnagyobb hibalehetőség, de Hanks óriási fegyelmezettséggel vigyázott arra, hogy hiteles tudjon maradni. Alakítása egyszerre komikus és szívszorítóan drámai. Páratlan zsenialitással (és rendezői segédlettel) tudja akár egyetlen snitten belül megnevettetni és megkönnyeztetni a nézőt. Sokan nem hitték volna, hogy képes lesz a Philadelphia sikerét megismételni, de könnyedén vette az akadályt, így két egymást követő évben vehette át a legjobb színésznek járó díjat. (Tripla érdekesség: Gump szerepét Bill Murray, Chevy Chase és John Travolta is visszautasította, utóbbi aztán óriási hibának nevezte döntését. Mi nem.)



A stáb többi része is hasonlóan tökéletes munkát végzett. Don Burgess (a szó jó értelmében vett) nagyvonalú kamerakezelése jellegzetes vonása lett a filmnek, csakúgy, mint Arthur Schmidt szintén Oscart érő vágása. Alan Silvestri zeneszerzői kvalitásait is csak azért említjük külön, mert a film betétdalai (van belőlük vagy 30) külön életet élnek, mégis szoros egységet alkotnak az eredeti filmzenével. Végül, de nem utolsósorban ki kell emelni a vizuális effektekért felelős brigádot. Ken Ralston, Allen Hall, Stephen Rosenbaum és George Murphy mestermunkát végeztek. Feladatuk túlmutatott az ilyenkor szokásos melón: elég csak a Kennedy elnökkel vagy a John Lennonnal közös jelenetekre utalni.

Gyanítható, hogy az e sorokat olvasók többsége nemhogy látta, de újra és újra végignézte Zemeckis mesterművét. Ha akadna olyan, aki még nem ismeri, sürgősen pótolja a lemaradást. A filmtörténelem egyik legjobb alkotásáról van szó, amely a cervantesi gondolatot (nem olyannak kell a világot elfogadni, amilyen, hanem amilyen lehetne) teljesen új szintre helyezve azt mutatja be, milyen lenne egy olyan világ, amiben élni és nem csak túlélni próbálunk. Pont olyan, mint egy doboz bonbon.



Forrest Gump - 1994

Gyártó: Paramount Pictures
Rendező: Robert Zemeckis
Író: Winston Groom
Forgatókönyvíró: Eric Roth
Zeneszerző: Alan Silvestri
Operatőr: Don Burgess
Vágó: Arthur Schmidt
Szereplők: Tom Hanks, Sally Field, Robin Wright, Gary Sinise, Mykelti Williamson
Filmpremier: 1994. június 23. (USA)
Magyarországi bemutató: 1994. december 8.

Díjak:

BAFTA-díj (1995) − Legjobb speciális effektusok
Golden Globe-díj (1995) − Legjobb rendező: Robert Zemeckis
Golden Globe-díj (1995) − Legjobb színész − drámai kategória: Tom Hanks
Golden Globe-díj (1995) − Legjobb film − drámai kategória
Oscar-díj (1995) − Legjobb film: Steve Starkey, Steve Tisch, Wendy Finerman
Oscar-díj (1995) − Legjobb rendező: Robert Zemeckis
Oscar-díj (1995) − Legjobb adaptált forgatókönyv: Eric Roth
Oscar-díj (1995) − Legjobb vizuális effektusok: Ken Ralston, Allen Hall, Stephen Rosenbaum, George Murphy
Oscar-díj (1995) − Legjobb vágás: Arthur Schmidt
Oscar-díj (1995) − Legjobb alakítás: Tom Hanks


(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)

Aktuális videók
2019. július 13. 15:54
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat