honvedelem.hu
Retro-mozi: A rettenthetetlen (Braveheart)
Amikor híre ment a kilencvenes években, hogy Mel Gibson történelmi filmet forgat, százból kilencvennyolcan gúnyosan kuncogtak. Aztán bemutatták a Braveheartot, és a vigyor gyorsan lehervadt az arcokról. Gibson nem műfajt újított, de annak bizonyos elemeit úgy reformálta meg, hogy munkája kikerülhetetlen alapfilmmé vált.


A történet egy William Wallace nevű, parasztból lett nemesről szól, akinek már az apját is az angolok ölték meg. Wallace a 13−14. század függetlenségi mozgalmának ikonikus figurájaként vonult be a (film)történelembe. Skócia Edward angol király hűbérbirtoka volt, ebből lett elegük a derék helyieknek, akik – Wallace vezetésével – nekiálltak kivívni hazájuk függetlenségét, mégpedig a lehető legvéresebb módon. A film szerint Wallace semmi mást nem akart, mindössze földet túrni és boldogan élni feleségével, ám amikor az angol katonák elvágták szerelme torkát, a földművesből a legbrutálisabb harcossá vált. A személyes bosszú hamarosan szabadságharccá nőtte ki magát, amely ugyan (vezérével együtt) elbukott, de ami nekünk Dózsa, az a skótoknak Wallace.

Hollywoodi alkotásról beszélünk, így a történelmi hitelesség a film fő gyengéje. Gibson és karakterének névrokona, a forgatókönyvíró Randall Wallace (később a Katonák voltunkban dolgoztak újra együtt) kapott is hideget-meleget a pontatlanságok és a ferdítések miatt, ám erre mindenki vállat vont, aki véres drámát és nem dokumentumfilmet akart nézni a mozikban. Randall Wallace egyébként mesteri forgatókönyvet hozott össze, a szerelmi szál mellett ügyesen futtatva egy politikai és egy háborús jelenetfüzért. Ráadásul a más filmekben álmosítóan unalmas történelmi szituációkat izgalmas párbeszédekkel és nem kevés humorral töltötte meg, így munkája a mai napig tökéletesen érthető és élvezhető. Ábrázolásmódja egyetlen dologban tekinthető egysíkúnak, de abban nagyon: a filmben (majdnem) minden skót délceg, férfias és rettenthetetlen, tombol benne a tesztoszteron, míg az angol katonák finoman szólva is undorítóak, torzak, gyengék − és persze egyéniség nélküliek.



A film egyik alapkonfliktusa a ius primae noctis, az első éjszaka joga, amelynek értelmében a földesúr joga, hogy birtokának jobbágysorban lévő lányaitól maga vegye el a szüzességüket. A moziban valóban jól mutat a skót férfiak tehetetlen gyűlölete, amikor az angol birtokos megjelenik egy esküvőn és magával viszi a frissen házasodott lányt, a valóságban azonban nincs rá bizonyíték, hogy a jogot rendszeresen gyakorolták volna, arra viszont van, hogy (mint értelmetlen badarságot) eltörölték. Mindenesetre a film ezen szála kellőképpen előkészíti azt a mészárlást, amit a skótok az angol királyi seregek ellen művelnek.

Ami a filmet ugyanis kultikussá tette, az nem a történelmi háttér, hanem az abba beágyazott erőszak. Gibson okosan gondolta újra a középkori sztorik hollywoodi bemutatását. Az „egy suhintás jobbra, egy suhintás balra” udvariaskodó stílusát a kukába dobta, és elővett egy naturalista, csúcsrealisztikus szemléletet. Munkája különlegességét ráadásul a korabeli környezet adja. Nem lőfegyverekkel és vadászrepülőkkel, hanem íjakkal, buzogányokkal, súlyos kardokkal esnek egymásnak a szemben álló csapatok, szemtől szemben, olyan szituációkban, ahol egyszerre több százan rontottak egymásnak, hogy egyetlen óriási forgatagban gyilkolják a másikat.



John Toll operatőr mintaszerűen dolgozott. Az idill képsorai után beleveti magát a csata sűrűjébe, s minden erőszakot közvetlenül az arcunkba tol. Csatajeleneteiben ritkák a totál felvételek, inkább közeliket használ, hogy minél beljebb vigye a nézőt egy középkori harchoz. Van is látvány bőven. Gibson vért akart, sok vért és még több vért. Elődeitől eltérően nem udvarias, eszményített képekkel megtűzdelt csatákat szeretett volna bemutatni, ahol csillogó páncélzatba öltözött bádogemberek lökdösik egymást, néha megsuhogtatva kardjukat, hanem igyekezett szakértői segítségével azt láttatni, milyen, amikor százak préselődnek össze egy kis területen a gyilkolás miatt, s hogy a kor fegyverei milyen sérüléseket voltak képesek okozni. Ennek megfelelően hullanak a fejek, szakadnak ketté az angolok a kardok suhintásától, fúródnak a nyílvesszők a skótokba, sisakostól törnek össze a koponyák a buzogányok csapása alatt, tűnnek el karok és lábak, a vér pedig egy idő után mindent elborít. (Toll kamerája a sterlingi csata közeli jelenetei után a végeredményt is megmutatja, elképesztően erős kontraszttal érzékeltetve, hogy amit egy harcos nem lát a csata sűrűjéből, az hogyan is néz ki az összképet tekintve.) A történelem úgy elevenedik meg előttünk, ahogy addig nem nagyon láthattuk. Más olvasni vagy dokufilmet nézni egy ilyen eseményről, és megint más a kamera segítségével részt is venni abban.



Ami a történetmesélést illeti, vannak apróbb döccenők, amihez nem árt némi háttértudás, de szerencsénkre kapunk egy narrátort, aki időnként eligazít bennünket, amikor kezdjük nem érteni, ki a fene irányítja valójában a skót nemességet, vagy éppen melyik helyszínen járunk. Néhány szál motivációja egyszerűen elsikkad az események zűrzavarában, nehezen érthető például, hogy az angol trónörökös felesége, Isabelle hercegnő miért lesz szerelmes a skót vezérbe (túl azon, hogy férje homoszexuális), és miért bújik vele ágyba azonnal, ahogy találkoznak, de ezekre a kérdésekre a válaszok már a hollywoodi bűvészkalapban keresendők. Nem látjuk azt a pillanatot sem, amikor Wallace személyes bosszúja kiélése után a skót nép függetlensége felé fordul. Bár a klánok vezetői önként ajánlkoznak a harcra, Wallace először elutasítja őket, majd mégis háborúba vezeti embereit. Elmaszatolódott a fordulópont, a szikra, ami ezt a tettét kiváltotta.



A színészek viszont okosan teszik dolgukat. Mel Gibson időnként belecsúszik ugyan az álomgyár hősábrázolásának sztereotípiáiba, ám amikor megfeledkezik erről, lebilincselő alakítást nyújt. Az a jelenet például, amikor felesége gyilkosának egy szó nélkül elvágja a torkát, s csak nézi, ahogyan ömlik a vér, Oscart érdemelne, ha lenne olyan kategória, amely csak egyetlen epizódra vonatkozik.



Patrick McGoohan I. Edward megformálójaként kiragyog az angol királyi udvar ostobának beállított alakjai közül. A kegyetlenségen és a brutalitáson túl is képes érzékeltetni, hogy saját részről nincs ebben semmi személyes, mindössze azt teszi, amit egy középkori uralkodónak tennie kell: védi országát és igyekszik határait kiterjeszteni. Sophie Marceau felkérése zseniális húzásnak bizonyult. Játékának az íve, amelyben a naiv, riadt kis királylányból a film végére eljut a vasasszony karakteréig, aki pacifizmusa ellenére nem fog visszariadni a vérontástól sem, mindenben igazolja, hogy Gibson választása éppen rá esett.



Nem mehetünk el szó nélkül a zene mellett sem. James Horner pályafutása egyik legjobb művét komponálta meg. A skót dallamvilág keverése a klasszikus hollywoodi stílussal telitalálatnak bizonyult, az alaptéma pedig még az igen erős amerikai filmzenék közül is kiemelkedik. Meglepő, de nem kapott Oscart, ami ennél is meglepőbb, az az, hogy a pár évvel későbbi Titanic zenéjéért viszont igen, holott abban helyenként egy az egyben a Braveheart dallamait használta alapul.

Szokás mérföldkőnek emlegetni a filmet, és nem nagyon vitatkozhatunk a kijelentéssel. A csatajelenetek naturalizmusa ezzel az alkotással indult el hódító útjára. Gibson megelégelte a semmitmondó, önmagáért való erőszak addigi ábrázolását, s újítását olyan nevek figyelték árgus szemekkel, mint Steven Spielberg vagy a Gyűrűk-ura trilógiát jegyző Peter Jackson. Hatása a későbbi filmeken mérhető igazán, hogy csak a legevidensebb példát említsük, ott van a Ridley Scott által rendezett Gladiátor.



A Braveheartot kísérleti mozinak is felfoghatjuk, amennyiben a történetmesélés technikai kivitelezésének újítójaként gondolunk rá. Romantika keveredik a nyers brutalitással, történelem a fikcióval, mindez tanári módon prezentálva. 1996-ban, amikor az Oscar-gálán Gibson átvette a legjobb rendezésért járó szobrocskát, a forgatást megelőző gúnyos kuncogás tomboló lelkesedésbe váltott. Mind a díjat, mind a sikert megérdemelte. Keményen megdolgozott érte.

A rettenthetetlen (Braveheart) - 1995


Gyártó:
Icon

Rendező: Mel Gibson

Forgatókönyvíró: Randall Wallace

Zeneszerző: James Horner

Operatőr: John Toll

Vágó: Steven Rosenblum

Szereplők: Mel Gibson, Sophie Marceau, Catherine McCormack, Patrick McGoohan, Angus MacFadyen

Filmpremier: 1995. május 18. (USA)

Magyarországi bemutató: 1995. október 26.


(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)

Aktuális videók
2019. július 13. 15:54
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat