honvedelem.hu
Retro-mozi: Híd a Kwai folyón
A hadifoglyokról kevés film készül, ami mégis, az többnyire nem éri el az ingerküszöböt. Az is igaz, hogy 1957-ben egy akkor még ismeretlen rendező, David Lean akkorát dobott a műfajban, amit nehéz felülmúlni. Három Golden Globe-bal és hét Oscarral nehéz vitába szállni.



A második világháború csendes-óceáni hadműveletei idején járunk. A japánok egy burmai hadifogolytáborban őrzik az elfogott angol és amerikai katonákat. A tábor parancsnokának, Saito ezredesnek nincs különösebb problémája a munkájával, egészen addig, amíg meg nem jelenik Nicholson ezredes (Alec Guinness) a katonáival. Az angol katona a pokolban is angol katona marad, így Nicholson ragaszkodik a rendhez és a fegyelemhez a sajátjai felé, a japánoktól pedig tiszteletet és differenciált hozzáállást vár el, s már az elején kinyilvánítja, hogy márpedig angol tiszt nem fog dolgozni a táborban. Saito rögtön tudja, hogy Nicholson megtörése kemény dió lesz. Kisebb ütközeteiket többnyire az angol nyeri, végül a japán a Kwai folyón átívelő híd építését használja fel, hogy megtörje ellenfele makacsságát. A feladat egyértelmű: a hídnak el kell készülni, Nicholson pedig becsületével (és nem mellékesen életével) felel azért, hogy a feladatot határidőre és hibátlanul elvégezzék. Itt válik bonyolulttá a dolog. A szövetségesek természetesen el akarják pusztítani az építményt, ám Nicholson egy idő után mintha kifordulna önmagából: mindenáron végezni akar munkájával, hogy bebizonyítsa a japánoknak az angol precizitást és tökéletességet. A történet folyamán már a néző sem tudja eldönteni, árulóvá vált-e az ezredes, vagy végül mégis megteszi azt, amire esküje kötelezi, és építés helyett pusztítással fejezi be bizarr munkáját.



A külső konfliktust tehát egy belső bonyolítja, s ettől a kettősségtől teremtődik meg az a feszültséggel terhes atmoszféra a filmben, amely a mai napig kirobbanthatatlanná teszi minden csúcskategóriás listáról. Az ellentmondások érzékeltetését a forgatókönyv (Michael Wilson, Carl Foreman és Pierre Boulle aranyszobrot érő munkája) alapozta meg tökéletesen. Jól megírt, mai szemmel időnként lassú, de még mindig frissnek ható dialógusok és történések segítették a rendezőt (David Lean, szintén Oscar-díjas munkája) a mikrokörnyezetbe ültetett speciális miniháború mögöttes tartalmának kifejtésében, amihez ráadásul sikerült egy pazar szereplőgárdát szerződtetni. Nicholson ezredesként Alec Guiness (persze, hogy neki is járt az Oscar) élete talán legjobb alakítását nyújtotta. Játéka hibátlan. A munka, a feladat nagysága lenyűgözi, s eljut odáig, hogy büszkén sétál az épülő hídon, boldogan legeltetve szemét a látványon, amely zömében neki köszönhető, miközben folytatja szüntelen személyes harcát japán fogva tartójával. Guiness mindemellett ragyogóan érzékelteti, hogy tudatában van a hídépítés sziszifuszi jellegének, hiszen nem maradhat sértetlenül, ő pedig nem segédkezhet a japánoknak abban, hogy akár egy nappal is tovább tartson a háború. Az abszurd kettősséget, a szürreális szituációt, konfliktusát a japán parancsnokkal, valamint a szövetséges hadifoglyokkal és önmagával tanári szinten ábrázolja. Senki nem hitte volna, hogy mégsem ez lesz legemlékezetesebb filmszerepe, hiszen a Star Wars Obi-Wan Kenobija által lett kötelező tananyag a filmrajongók számára.



Érdekes a japán mentalitás bemutatása is. 1957-ben még messze jártunk a Clint Eastwood-féle emberközpontú ábrázolástól (Levelek Iwo Dzsimáról), ám a rendező nem engedte meg magának, hogy szimpla fanatikus gyilkosoknak mutassa be az ellenséget. A távol-keleti katonai filozófia és a japán mentalitás ötvözete Sessue Hayakawa játékában egyáltalán nem bántó, sőt, egészen kedvelhető figurává teszi az egyébként ellentmondást nem tűrő parancsnokot. Azok a finom gesztusok és rövid villanások, amelyekben az ellenfelek egymás iránt érzett ébredő tiszteletét látjuk, jutalomjáték mindkét színésznek. Két nép képviselőjének, két különböző világszemlélet konfliktusának vagyunk szemtanúi. Tetteik és motivációik időnként párhuzamosan futnak, időnként váratlan töréssel keresztezik egymást, hogy aztán egy végső, katartikus jelenetben örökre összeforrjanak.

Témájának megfelelően a Híd a Kwai folyón nem az akciótengerről szól. A kétségbeesés, az összezártság, a kitörni vágyás, a fanatizmus, a becsület és az önellentmondások drámai ábrázolása inkább a rendezőre és színészeire pakoltak nagy terhet, mintsem a látványtervezőre és az akciókért felelős stábra. Nagy költségvetésű moziról lévén szó, természetesen nem hiányozhatnak a klasszikus háborús panelek sem, különös tekintettel a film végi bivalyerős akciófüzérre, de alapjában nem emiatt maradt meg az alkotás a köztudatban, hanem a rendkívül hiteles lélekábrázolás kapcsán.



Emeljünk ki még néhány nevet az egyébként is izmos stáblistából. Jack Hildyard (meg sem lepődünk az Oscaron, amit kapott) elképesztő energiát fektetett felvételeibe. Gyönyörű képeket készített, legyen szó nagytotálban vett, az egész hidat és annak környezetét bemutató felvételeiről, vagy premier plános, elkínzott arcokat felvillantó jeleneteiről, a kamera kocsiztatásának sokszínűségéért pedig külön elismerés jár. Munkáját Peter Taylor vágó (nocsak, még egy Oscar) csiszolta tökéletesre, aki rendezője segítségével mesterszabászként nyúlt ollójához, érzékkel és értő módon adva végső formát a gigantikus munkának. És ne felejtsük ki Sir Malcolm Arnold zeneszerzőt sem (teljesen természetes az Oscar), aki a filmtörténelem egyik legismertebb betétzenéjét hozta össze a filmtörténelem egyik legjobb háborús mozijával.

A Híd a Kwai folyón olyan szerencsés csillagzat alatt született, amire ritkán találunk példát. Mintha minden és mindenki tökéletesen a helyén lett volna, hogy a sok apró darabkából tisztaságában lenyűgöző puzzle készüljön. Így is történt. Nem állítható, hogy az elmúlt mintegy hatvan évet nyomtalanul vészelte át az alkotás, némely részlete mára ódonnak és nehézkesnek hathat, de az összhatást tekintve ez a film bizony a valaha készült legjobb ilyen jellegű mozi. Kultikus szerepe vitathatatlan, kötelező és felejthetetlen darabja nemcsak a katonai vonatkozású alkotásoknak, de a globális filmtörténelemnek is. Tisztelet.



Híd a Kwai folyón (The Bridge on the River Kwai) − 1957


Gyártó: Columbia Pictures

Rendező: David Lean

Forgatókönyvíró: Michael Wilson, Carl Foreman

Operatőr: Jack Hildyard Zene: Sir Malcolm Arnold

Vágó: George Hively, Peter Taylor

Szereplők: William Holden, Alec Guinness, Jack Hawkins, Sessue Hayakawa (Saito ezredes)

Filmpremier: 1957. október 2. (Anglia)

Magyarországi bemutató: 1988. augusztus 18.

Díjak:
Golden Globe-díj (1958) − Legjobb rendező: David Lean
Golden Globe-díj (1958) − Legjobb színész - drámai kategória: Alec Guinness
Golden Globe-díj (1958) − Legjobb film − drámai kategória
Oscar-díj (1958) − Legjobb film: Sam Spiegel
Oscar-díj (1958) − Legjobb rendező: David Lean
Oscar-díj (1958) − Legjobb férfi főszereplő: Alec Guinness
Oscar-díj (1958) − Legjobb operatőr: Jack Hildyard
Oscar-díj (1958) − Legjobb adaptált forgatókönyv: Michael Wilson, Carl Foreman, Pierre Boulle
Oscar-díj (1958) − Legjobb vágás: Peter Taylor
Oscar-díj (1958) − Legjobb filmzene: Sir Malcolm Arnold


(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)


Aktuális videók
2019. július 13. 15:54
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat