honvedelem.hu
Az örökmozgó séf
A bekapcsolva felejtett turmixgép
Harminchárom még gombócból is sok, nemhogy ugyanennyi eltöltött esztendő egy helyen, egy beosztásban – gondolná az egyszerű halandó. Törő András viszont másként látja: bár még van hét éve a nyugállományba vonulásig, ezen esztendőket is jelenlegi beosztásában szeretné eltölteni.


Amikor felhívtam dr. Ruszin Romulusz dandártábornokot, az MH 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnokát, hogy szeretnék bemutatni a magazinban egy közalkalmazottat, rögtön rávágta: Törő Andris.

– Étkezdevezetőnk „száz éve van itt”, katonák tízezreit, sok minisztert, vezérkari főnököt, ezred- és dandárparancsnokot szolgált ki, egy élő legenda – mondta a tábornok.

Nem tévedett, mert amikor eltöltöttünk egy délelőttöt Törő Andrással, kiderült, hogy valóban egy „legenda”, és nagyon is élő. Mint egy bekapcsolva felejtett turmixgép – jutott eszembe, amikor egyszerre beszélgetett velünk, felügyelte a napi menü elkészítését, utasításokat adott a másnapi ÁNTSZ-ellenőrzéssel kapcsolatban, még megigazított néhány terítéket a nőnapi fogadásra berendezett asztalokon: talán öt percet sem beszélgettünk folyamatosan, de mindig visszatért.

– Bocs’, de ez egy ilyen szakma, szeretem mindenen rajta tartani a szemem – mondta.


Törő András


Azért a meg-megszakított beszélgetésből kiderült, hogy 1982-ben vonult be sorkatonaként az akkori Hadtáp Kiképzőközpont budapesti, Zách utcai laktanyájába, ahol egyszer konyhai munkára vezényelték. Sok más sorkatonával ellentétben őt egyből megragadta a konyha világa. Elvégzett egy szakácstanfolyamot, hamarosan őrmesterként élelmezési rajparancsnok volt, 1984-ben pedig törzsőrmesterként szerelt le. Ezután kezdődött debreceni (egyedülálló) karrierje. Közalkalmazotti – az akkori megnevezés szerint polgári alkalmazotti – beosztást kapott az ezred konyháján. Semmit nem bízott a véletlenre: 1986-ban elvégezte a kereskedelmi- és vendéglátóipari szakközépiskolát, s még ebben az évben oktató főszakács, élelmezési raktáros lett.

– Abban az időben a katonai szakközépiskolával együtt ezernégyszáz főre főztünk naponta, 14–16 sorállományú szakácsunk volt, köztük olyanok is, akiket az elemi higiénia „rejtelmeibe” is be kellett vezetni. Mindig mondtam nekik: ahogyan kinéztek, olyan lesz a konyhátok is – emlékszik vissza.

Ebben sok változás nem következett be az elmúlt harminchárom évben sem, mert amikor bemutatta a mostani konyhát, miként készül a napi menü, kis túlzással a padlóról is lehetett volna enni. A személyzet makulátlan ruhában végezte feladatait, ami talán annak is köszönhető, hogy beszélgetés közben megint felugrott az asztaltól, és átvett egy adag ruhaszállítmányt.



De térjünk vissza a múltba: 1991–1996 között a hajdúhadházi bázis étkezdevezetőjeként dolgozott, s ez idő alatt volt olyan gyakorlat is, amelyen 3200 főre főztek. De a „pálya csúcsa” a 2000. évi álmosdi határátkelőhely átadása volt, ahol a környező településekről ötezer vendéget fogadtak.

– No, de gyertek, megmutatom, ma hogyan dolgozunk – invitált bennünket, és meglepődve láttam, hogy a debreceni laktanyában három étkezde is van. Egy tiszti, egy legénységi, illetve egy a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium tanulói számára. Ami egyből feltűnik: mindegyiket nagy gondoskodással, ízléssel rendezték be.

– Szép környezetben jobban esik az ebéd, még akkor is, ha önkiszolgáló a rendszer – mondta az étkezdevezető.



A három étkezde és egy konyha láttán felmerült a kérdés: hogyan tudják mindezt biztosítani? Törő András szavaiból kiderült, hogy nehezen, de nagy elánnal. A határvédelemmel kapcsolatos feladatok őket is érzékenyen érintik: kéthetes váltásokban tizennégy fő folyamatosan a katonák ellátását biztosítja a helyszínen. Ennek ellensúlyozására viszont a hajdúhadházi bázison szolgálókat berendelték a dandárhoz, így most mintegy negyven fővel oldják meg a „hazai ellátást”. Ami ezen a napon csontleves volt gazdagon, toroskáposzta és lekvárral töltött fánk. (Nem bukta.) A közkatonától kezdve a dandárparancsnokig mindenki ezt kapta ebédre. Illetve a „Kratochvilosok” picivel többet. Nekik ugyanis napi ötszöri étkezés jár: reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora. Ez viszont hatalmas szervezőmunkát igényel, és a konyhán dolgozókat nagyon leterheli. De Törő Andrásnak erre is van megoldása. Három műszakban dolgoznak: a reggelesek fél hattól fél kettőig, a köztes műszak fél nyolctól fél négyig, míg a délutánosok fél tizenkettőtől este fél nyolcig állnak a dandár rendelkezésére. Azt is megtudom, hogy egyre nehezebb megtartani mindenkit, hiszen a polgári életben egy szakács fizetése – ahogy András mondta – hármassal kezdődik, és sok nullával fejeződik be. Neki csak a családias légkör, a baráti viszony biztosítása a munkatársak között, egy kis cafetéria, és némi munkaidő-kedvezmény áll rendelkezésére a dolgozók megtartásához.

– Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a seregben dolgozók azért egy picit „burokban” vannak civil társaikhoz képest: a honvédség biztos állást, megélhetést garantál, sok egyéb más mellett – emelte ki.



Miután majdnem mindig csak másokról beszélt, megkérdeztem: hogyan lehet egy munkahelyen harminchárom évet eltölteni a napi rutinban, anélkül, hogy belefásuljon az ember?

– Nekem ez az életem, minden egyes nap inspiráció és elégtétel is számomra. Reggel bejövök, a munkatársaimmal megbeszéljük a napi teendőket személyre szabva, aztán főzünk, majd tálalunk, közben meg idegeskedek: elég lesz-e az étel, ízlik-e majd – és így tovább. De a legnagyobb elismerés számomra, hogy a (mostani) napi száznyolcvan vendégből százhetvenen megköszönik az ebédet, és kérdezik: holnapra mit főztök? Ez egy olyan szakma, ahol minden nap megmérettetsz, s mindig azonnal kapod is a visszacsatolást. Ha jó, ha rossz.

De mivel tölti a séf a szabadidejét? – kérdeztem Andrást, s nem is tudom, miért nem lepődtem meg a válaszán.

– Természetesen főzéssel – mondta, és mutatta serlegeit.

Minden honvédségi főzőversenyen elindul, s általában rendre meg is nyeri azokat. (Sőt civil megmérettetéseket is.) Számtalan első helyet szerzett babgulyásaival, de nyert már lecsófesztiválon, nemzetközi mezőnyben toroskáposztájával, és elhozta a békéscsabai csülökfesztivál különdíját is. A dicsőséglista hallatán megkérdeztem: mi a séf kedvenc étele, s melyik az, amelyet a legkevésbé szeret elkészíteni?

– A kedvencem? – kérdezett vissza, majd hosszas morfondírozás után sem tudott válaszolni, de a legkevésbé szeretett általa elkészítendő ételére kijelentette: a zöldborsófőzelék. És azt miért nem szereted? – kérdeztem, mire ő elnevette magát: mert egy újságíró kérdésére valamit válaszolni kell.

– Amúgy hazudtam, mindent szeretek főzni és enni – tette hozzá nevetve.

Persze egy séfnek sem mindig a főzés, a konyha körül forog az agya, neki is volt egy kedvenc hobbija, a galambtenyésztés. Sok éven keresztül amerikai King galambjaival is nyert díjakat, de pár éve – legnagyobb sajnálatára – ezzel a hobbijával, allergiája miatt, fel kellett hagynia. Így mára maradt az „örök szerelem”, a konyhaművészet. Arra is rákérdeztem, vajon ezt a „művészetet” sohasem akarta a civil életben is gyakorolni?

– Sokszor gondoltam rá, de aztán rájöttem, az már nem az én világom volna. Némi utánjárással persze tisztában lehetne az ember az aktuális trendekkel, aztán nyithatna egy vendéglőt valahol, amelyik vagy sikeres lenne, vagy nem, de én itt érzem jól magam.

A vállalkozói szellem azért nem áll messze tőle – derült ki későbbi szavaiból, hiszen igazi vendéglátós família az övé. Felesége 1986-tól 1992-ig vezette a hajdúsámsoni lakótelep tiszti klubját, majd annak megszűnte után azt 2000-ig „családi vállalkozásban” vendéglőként – ő a kocsma kifejezést használta – vitték tovább. Fia pedig tizennégy éven keresztül működtette a hajdúhadházi bázis kantinját.

Végezetül pedig – mintegy indoklásként, hogy miért maradt ennyi évtizeden keresztül jelenlegi helyén – megmutatott néhány kitüntetést. Csak távirati stílusban: amit egy közalkalmazott megkaphat elismerésként, ő mindennek a birtokába került. Négyszeres Kiváló Dolgozó érem, a Honvédelemért Kitüntető Cím mindhárom fokozata, és még sorolhatnám.

– De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha újra kellene kezdenem az életemet, akkor is ezt az utat választanám. A hadsereg és a konyha volt az életem, s remélem, marad is egy ideig. De ezt már csaknem futtában mondta, hiszen kezdődött a tálalás…



Fotó: Füzes Judith

Forrás: Magyar Honvéd 2017. április


magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat