honvedelem.hu
170 éves a Magyar Honvédség
1918. szeptember 30.

19141129.jpgDr. László síremléke elkészült. Ennek megtekintésére ma kirándulunk a városba. Propuszunk egy kissé furcsán van kiállítva, amennyiben negyven zsidóra szól az engedély. Azonban csak 25-en vagyunk és tán 15-en zsidók. Szerettük őt mindannyian.

Reggel indulunk vonattal. Az állomáson várakozva a japánok reggeli szabadgyakorlatait van módunkban látni. Egy igen furcsa van köztük, tüdőgyakorlat lesz, mert meglehetős állati hangok adásából áll. Nevetni tilos! Elindulunk. Négy éve nem ültem már vonaton. Meg vagyok hatva. A sok mindenféle nációbeli, muszka, kínai, tatár, burját stb. utas között a szegény plenni elfelejti, hogy nem ura magának: egy pillanatra úgy érezzük, mintha oda mehetnénk, ahova kedvünk támad, pedig egyelőre csak az udinszki temetőbe.

A napot jobban nem találhattuk volna el. Remek, szomorkás, verőfényes őszi nap van, olyan amelyben az ember élni szeret, még ha hadifogoly is. Az udinszki állomáson is japán katonák állnak fegyveresen őrt a sínek között. A városon keresztül kellemes séta az utunk. A szokatlan zaj és forgalom szinte zavarba hoz, valami szégyenféle érzés lesz úrrá rajtam. Nem, egy kis megrendülés. Szégyellem, hogy úgy kullogok itt, mint egy vándorkoldus, ezer s ezer ember között, akik szabadok, s akik ha tőlük függne, biztosan azonnal megadnák az én szabadságomat is.

Ezen a remek őszi napon, a temető felé menet nem tudok haragudni senkire. Látok fickándozó gyerekeket, üde, ártatlan leányarcokat. Elszokott tőlük a szemem. Úgy érzem, mintha száz évig sírban lettem volna és most életre kelve nincs itt senkim ezek közt az emberek között, nem is tudom, mit keresek köztük, csak azt érzem, hogy valamit nagyon siratni kellene, mert igen, igen árván maradtam itt. Ha egy gondtalan vidámsággal kacagó arcot látok, elcsodálkozom rajta. Nini, hát így is lehet még? Miért nevetgél ez? Semmi értelme. Ha ordítva sírna, haját tépve zokogna, biztosan százszor természetesebbnek találnám. Megpróbálom lerázni magamról a fásultságot. Sokszor sikerült még eddig. Más szemüveget kell feltenni, biztatom magam. Vedd észre ezt a japán órásüzletet. Hogy örül a kis sárga boltos, milyen büszke ma arra, hogy ő japán, s ezek a kis vitézek az ő testvérei. Olyan óriási piros napos lobogót tűzött ki a házikójára, hogy egészen beborítja azt.

Csopjákék órásboltja előtt elmenve kihívjuk Atust és átadom neki Szabó üzenetét, aki Csopjáktól s annak orosz összeköttetéseitől várja megmentését. Atus azon spekulál, hogy az említett japán óráshoz pártol át. Eddig a japán nem kapott hadifogoly-segítséget, de most ha itt japán uralom lesz, amint látszik, úgy megfordul majd a helyzet, s Atus már erre spekulál. Biztatom, hogy aztán Subát is próbálja majd ezen a réven kihúzni a pácból. Másban a szegény már úgysem reménykedhet.

A napsütötte temetőben elszéledünk a sírok között, mert fényképészre várunk és az késik. László sírköve tisztességesen megcsinált munka. A táborbeli művészek százszor méltóbbat tudtak volna faragni, hogy miért nem úgy történt, nem tudom. Talán a zsidó vallás is bizonyos formákat ír elő, amit be kell tartani. A vonatozás és a szokatlanul hosszú séta rettenetesen éhessé tett bennünket. Az ebédünk kenyér, friss kenyér a legközelebbi üzletből és vaj. Vajnak fontja 5 rubel, kenyéré 80 kopek, hát nagyon vékonyan mutogatjuk a kenyerünknek a vajat, de így is farkasétvággyal eszünk. Végre megérkezik a vén muszka fényképész, egy még vénebb géppel s a sírt körülállva lekap bennünket. Ezt a képet emlékül szántuk László hozzátartozóinak s magunknak.

Olyan remek az idő, olyan csöndesen, szelíden bóbiskolnak a füvek és vadvirágok ezen a száraz domboldalon a napsugár árjában, olyan békés, mindennel kiengesztelődött hangulat önti el a messziséget, a kék eget, a szívemet, hogy azt üzenem oda le, László komának, „Pajtás, nem siratlak, mert talán jobb helyen vagy, mint ha velünk lennél! Nyugodj békességgel és áldjon meg a Jóisten!”

Visszamegyünk az állomásra csendes baktatással, mert a lábainkat kissé nehezen húzzuk már. A temetőőr felesége elpanaszolta nekünk, hogy fia már 4 esztendeje fogoly Csehországban, és igen élénken érdeklődik ezzel kapcsolatban aziránt, hogy csakugyan hazaindultak az ottani foglyok s valóban erre tartanak-e fegyveresen a németek vezetése alatt s a fehérek ellen harcolva, mint ahogy azt itt híresztelik? Ráhagyjuk, hogy csakugyan így van valahogy, hadd örüljön szegény, hogy a fia jön, hiszen talán van is ebben a hírben valami igaz.

Kisebb csapatokba széledünk, mindenki arra megy, merre neki érdekesebbet vél találni. A dohányosokat a dohány és cigaretta ára izgatja, mely a táborban napok óta állandóan s rohamosan esik, ezek a kínai cigarettaüzletekben vásárolnak s az árak után érdeklődnek. A vásáros bódékkal beszórt piacon átmenve nagy élénkséget találunk ott, de annyit azonnal megállapítok, hogy az élelmiszereken kívül új árut, iparcikket nemigen kínálnak. Csupa ócskaság, akár a Teleky téren. A kereskedők még mindig a békebeli árukból élnek, az évtizedek óta heverő vackokat is el elehet most adni a megszorult vevőközönségnek. Pár muzsik dinnyét majszol. Gyenge pontomon talál ez a látvány. Négy éve csak álmodok dinnyéről, de nem is láttam, s azt se tudtam, hogy errefelé egyáltalán kapható. Mandzsúriából hozhatták. Ebből muszáj ennem, ez nem is lesz drága, gondolom. De hát egy kis gyerekfej nagyságú dinnyének 3 ujj széles szeletét a muszka kerek egy rubelre tartja s így nincs más hátra, mint megvetéssel elnézni a dinnyerakás fölött. Nem való ez úriembernek, nem látjátok, hogy muzsikok zabálják, vigasztalom a bajtársakat s magamat. Gyerünk, odébb de gyorsan!

Az állomáson sok időnk van, vagy két órát várunk a peron padjain süttetve magunkat az őszi kellemes napfényben, vagy sétálgatva, szemlélődve a szabadság egy cseppnyi leheletétől ittasan, egy percre gondtalannak s bú nélkül valónak, szépnek is nézve az életet. A sürgés-forgás oly szokatlan, olyan új valami, hogy mohó szemmel élvezzük. Valami különösen jóleső érzés, az annyira megszokott környezetből kiszabadulva ezt az új s nekünk annyira ismeretlen képet szemlélni. Börtönből szabadult rabok vagyunk, csak az simogathatja végig szemével oly szeretettel a játszó kis gyermekek, a könyveikkel utazó kisdiákok alakját, a torzonborz szakállú muszka férfiak pingálnivaló ábrázatait, csak az találhatja arra érdemesnek, hogy megpihentesse rajtuk tekintetét. A megszokott fogolygúnyás sápadt arcok helyett piros pofácskájú diáklánykák, pár helyes süldőlány, szemecskit ropogtató hölgyek, és urak, a hölgyek néha a legmodernebb, az urak jobbára valami 48-ból való divat szerint öltözve, de annál érdekesebbek.

Az érdeklődés központjai azonban nemcsak a mi részünkről, hanem a muszkák részéről is a japán katonák, akik az állomásnak egyik részét egészen lefoglalták maguknak, s feltűzött szuronnyal állnak ajtók, vagonok, áruhalmok előtt. Tisztjeiket, amerre járnak-kelnek, állandóan két feltűzött szuronyú katona kíséri. Igen szigorú parancsuk lehet, hogy senkivel ne komázzanak, mert senkire és semmire ügyet sem vetve, komolyan végzik dolgukat. Elnéznek az emberek mellett. Fölöttük már nehezebben menne oly szigorú és kötelességtudó ábrázattal, hogy mindenkinek imponálnak vele. Minden mozdulatukon a szigorú fegyelem látszik, s ez is kellemesen lepi meg az embert a mai handabandázó, zabolátlan és nagyszájú világban.

Oh, és aztán egy egészen váratlan élmény. Egyszerre felbukkan a sok „ázsiai” európai között az első igazán európai asszony, itt egészen szokatlanul. Disztingvált megjelenés, régen nem látott, igazán ízlésesen, sőt előkelően öltözött, tetőtől talpig úriasszony. Kislánykájával sétál végig a peronon. Rajta felejtem a szememet, talán nagyon is nyílt hódolattal, mert látom, hogy észreveszi, bájos nyíltsággal visszanéz, sőt unhatja magát, mert egy kis kokettált is mozgósít, többször ellebeg előttünk és mindannyiszor meglehetősen merész farkasszemet néz velem. Ej, ej, a női kacérság persze nem nyughat, ahogy egy szegény plennit lát, tudva, hogy annak számkivetett életéből hiányzik a nő, rögtön kész azt szembeszéddel, mosollyal, mozdulatainak bájával egy kicsit megkínozni. A szép ismeretlen kihívását mosolyogva fogadom el erre az ártatlan időtöltésre. Meg volt írva, hogy ez a nap emlékezetes legyen nekem. Hálás vagyok, végtelenül hálás ennek a kis páváskodó menyecskének, hogy eszembe juttatta, hogy férfi vagyok, és hogy dacára helyzetemnek, szívesen néznek még rám az asszonyok. A szívem négy esztendeje mormotaálmot alszik, s most a csalóka tavaszi fuvallatra megbizsereg egy kicsit. Köszönöm neked, kis menyecske ezt az elfelejtett érzést, neked, akiről sohasem fogom megtudni, hogy ki vagy és honnan vetett ide a véletlen, s aki soha nem fogsz alkalmat adni arra, hogy belőled kiábrándulhassak.

Nekem mennem kell. Mennyivel szebb így ez a rövid kis melódia, melynek végső akkordjaiba a vasúti csengő szól bele. Berobog egy személyvonat, utasok tömege tolong a kijáró felé, ellepik a peront, s a szép asszony eltűnik előlem örökre. Délután négy órakor ismét Berezovkán vagyunk. A mormota alhat tovább, a tavasz még nagyon messze van. A postán már a japánok lobogója leng, fehér mezőben egy piros jel. Ez az első japán betű vagy szó, melyet megtanultunk.

magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat