honvedelem.hu
170 éves a Magyar Honvédség
1918. október 28-31.

19141120.jpgHósapka egy yen. (Erről a négy napról csak ez a 3 szó áll naplómban. Több feljegyzésre nem futotta az időmből, jóllehet, illetve éppen azért, mert ez a 4 nap a legkomiszabb volt az itt töltöttek közül, s vigasztalást csak az a pár óra nyújtott, amit újdonsült japán barátaim között tölthettem.)

A muszkák, mintha csak utolsó csepp zsírunkat is ki akarták volna préselni belőlünk, és ugyancsak az utolsó szalmaszálat is elhordani innen a táborból a japánok elől, azt találták ki, hogy a táboron keresztülmenő keskeny nyomtávú mezei vasút sínjeit felszedették velünk, s nekünk kellett ezeket a nehéz vas sínpárokat talpfástul vállra vennünk és elhordanunk. Olyan rokkant emberek voltak köztünk, hogy ez a munka istenkísértés volt, mert az emelésnél s lerakásnál voltak olyan pillanatok, hogyha az egyik bajtárs kezéből kicsúszik a vastömeg, vagy megroggyannak a gyenge izmok, valamelyikünket agyoncsaphatja a megbillent egyensúlyú s lezuhanó tömeg. Egy lokomotív is volt itt és vaskutyák, ezeket is le kellett emelni a sínekről, és ezer szerencséről beszélhetünk, hogy csak egy bajtárs járta meg, akit a nekilóduló tömeg csakugyan eltalált, és még örülnie kellett, hogy csonttörés nélkül úszta meg a dolgot. Reszkető inakkal mentünk ebédelni, vacsorálni.

A muszka tisztek valami sürgető mohósággal cselekszenek, úgyhogy nekem az a benyomásom támadt, hogy valami nincs rendben e körül a mentés körül, vagy a saját számlájukra ment ez a mentés, vagy, tegyük fel mégis a jobbik eshetőséget, abban a hitben voltak, hogy a japán csapatok fogják esetleg rátenni a kezüket ezekre a dolgokra, s azok elől akarták biztonságba helyezni ezeket az értékes anyagokat, nem tudom. Egy bizonyos, hogy bennünket kímélet nélkül hajszoltak előre anélkül, hogy akár csak egy tizedfontnyi kenyérrel javították volna nyomorult kenyérporciónkat. És ez így ment mind a négy napon át, szédelegtek az éhségtől szegény bajtársak, de dolgozniuk kellett egyfolytában.

Esténként akadt csak időm elnézni Hosoya kapitányhoz, aki mindig szívesen fogadott. Kis blokkfüzetemben a többi szibériai kedves ismerősök mellett ott őrzöm az ő aláírását is. Egy hazulról kapott vadonatúj hósapkámat sütöttem el egy fiatalabb tisztnek. Meglehetősen hosszú alkudozás után egy yent kértem érte, meg is érte testvérek között is, azonban a yennek, úgy látszik, még a tisztikar között is nagy a becsülete, vagy így van ez Japánban, hogy alapos alku a szokás, az ifjú japán hadnagy sokáig nem akarta megadni a yent. Végül aztán mégis kiguberálta. Ez a hadnagy magas, szikár arcú és sötét bőrű, a japán típustól meglehetősen elütő férfi volt, s magyarnak is elfogadtam volna. De még inkább mondhatom ezt az én kedves kapitányomról, akinek jó kerek debreceni cívisképe, pirospozsgás arca és tömött fekete bajusza határozottan igazolta a japán-magyar rokonságot. Fel is említettem ezt, de Japánban a magyar rokonságot még nemigen emlegetik, úgy látszik, mert erre némileg értetlen képet vágott, angoltudományommal pedig hosszú és tudományos magyarázatokba sajnos nem vághattam bele.

Meghívott egyszer vacsorára is, éspedig olyképpen, hogy másnap legyen szerencséje hozzám. Ebből már arra akartam következtetni, hogy valami fényes menüt akar összeállítani, ebben azonban sajnos csalódtam. Tisztiszolgája szolgált fel. Már beszerzett európai módra székeket és egy asztalt, és így nem alacsony japán asztal körül, illetve a padló gyékényén guggolva, hanem ülve ettünk. Irgalmatlanul sós hideg halat és hozzá valószínűleg egészen nyers, megsózott káposztaadalékot kaptam saláta gyanánt, végül teát. Ez hát igen gyenge egy vacsora volt, s szerettem volna egy gulyással viszonozni, hadd tudta volna meg, mi a jó, de sajnos még nem tudtunk úgy berendezkedni, mint Berezovkán. Próbálkoztam kivenni, hogy mit tud a mi jövőnkről, hova megyünk innen, de semmire sem mentem vele. Említettem, hogy azt is beszélik, hogy Japánba visznek, erre is csodálkozó képpel mosolygott, mint aki érdeklődéssel hall egy újságot. Látszólag sejtelme sem volt róla, mi lesz velünk. De nem is törte ezen a fejét, véleményt sem adott.

Az ifjabb tisztek is beszéltek többé-kevésbé jól, de inkább rosszul angolul, s a kadétiskoláik dicséretére válok, hogy valahogyan mégis megértettek. A nyelvtanítás Japánban, úgy látszik, nincs olyan szerencsétlenül szervezve, mint nálunk, ahol a grammatikát nyaggattuk hosszú esztendőkig, s most ha az ember beszélni akar, az első mondatnál megakad. Csodálatos, hogy erre a professzorok nem akarnak sehogyan sem rájönni. Nincs párja a Berlitz-módszer szerinti nyelvtanulásnak, már csak azért sem, mert az ember pompás gyorsasággal tanul, s nem szegik kedvét sok fejtörő szabály bemagolásával, melyet azután helyén alkalmazni természetesen elfelejt az ember.

E négy napban elmentek a kijelölt transzportok, s Braun csapatában ment el Bischoff Géza is. Szétszaggatják az idők az ismerősök kis köreit, melyek a kölcsönös szimpátiák révén itt, a nyomorúságban évek hosszú során kialakultak, és bizony sokan árvának érzik magukat a fiúk között, így jómagam is, hisz ha körülnézek, igazán régi jó pajtást már nem is találok magam körül. Úgy jártam, mint a harctéren is, pár ütközet után a régi fejérvári ismerős gyerekek közül senki sem maradt mellettem. Olyanféle érzésem van, mint egy kivert bikának, dacosan határozom el magamban, hogy most már nem bánom, akárhogyan is lesz, nyugat felé vissza nem megyek sehogyan sem.

Galériák
Új fegyverek a magyar katonáknak
2018. december 11. 18:28
Aktuális videók
2018. december 12. 19:40
Új fegyverek a magyar katonáknak
2018. december 12. 11:47
Államtitkári látogatás Koszovóban
2018. december 12. 11:51
Közös Akarat 2018
2018. december 11. 10:46
Katonák a Mikulás szolgálatában
2018. december 10. 16:31
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat