honvedelem.hu
170 éves a Magyar Honvédség
1918. november 5.

19141225.jpgKorán fekhettem le, mert úgy érzem nagyszerűen kialudtam magam, holott még csak éppen hogy világosodik. Kibújok a kályha mellé, hol már néhány bajtárs füstöli az első cigarettát. Csita előtt, Csernovszkáján igen hosszú időt töltünk. A hőmérő 13 fokot mutat null alatt, friss csípős idő van, a forró csája igen ízlik. Állunk, állunk, álldogálunk, már szívesen tolnánk magunk a vonatunkat, de csak nem kerülünk tovább. Unalmas órák után végre nekidurálja magát a mozdonyunk, és délelőtt 10 óra tájban berobogunk Csita I. állomásra, ahol már egy plennivonat áll. A berezovkai kórházvonat ez, az ottani betegekkel, invalidusokkal, az 500 rota tagjaival, kik itt is protekciót élveztek, s míg a többieknek maradniuk kellett, nekik sikerült elindulni keletnek. Nagy örömrivalgással szorongatjuk meg az ismerősök kezeit. Weil Béla, Rosenfeld, Torma György, Szathmáry, Pfitzner és Buding kollégáim, és még igen sokan vannak akiket szívesen fedezek fel, mint ők engem, mert örülnöm kell, hogy nekik is sikerült velünk tartani, arra amerre a jobb sorsot hisszük megtalálni. Mesélik, hogy tegnap éjfél óta állnak itt, s azt várják most, hogy Csitába küldött embereik, akik ott élelmiszert vételeznek, visszaérkezzenek.

Igen csípős, fagyos az idő, de mert egy újabb szeretetadomány-osztásból vagonunkra eső meleg inget, mellvédőt és haskötőt összesen 33 rubelért sikerült eladnom, miközben nem tudtam elkerülni, hogy hamis csabarovszki pénzzel 2 rubel erejéig be ne csapjanak. A fiúk azonnal mennek is harapnivalóra váltani az új pénzmag egy részét. Az állomáson sok japán és kínai utas lézeng s burját parasztok is sokan vannak, tehát azonnal megindul a kereskedés is meglehetős sikerrel. Jómagam órámat szeretném elsütni. Ez a legfölöslegesebb felszerelési darabom, amit az is bizonyít, hogy ma reggel a vagon kuckójában való öltözködés közben a padlóra ejtettem s üvegét eltörtem, egy mutatója is elveszett. Nagy csapás. Így nem lehet eladni, besietek hát a városba a legközelebbi órásig, aki 4 rubelt merészel kérni annak kijavításáért. Mit tegyek, kiizzadom.

Csita a Silka folyó partján terül el nagyobbacska dombok alján, melyekből a Silka jókora darabot harapott már le, s magas partokat formált. Valahol itt ül a tyurmában, ha ugyan már szomorúbb sor nem érte, a mi egykori barakkbajtársunk, Kintli, a kis pufók, gyermeteg kedélyű és jóindulatú plenni. Tőlünk munkára ment Hoffmann Gyulával együtt, s ez utóbbival most utunkon találkozva hallottuk, hogy a fehérek kezére került. Őt is megszállta a szent hév és elment az esze, bár jól tudjuk, akik ismertük, hogy igen derék, jó kis gyerek volt, felcsapott vörös komisszárnak, Csita hódítójának, itt vezérszerepet játszott, míg a vörösök napja le nem áldozott. Plennisors. A nagy sakkjátszmában, amit életnek neveznek, nem találta meg a helyes lépést, s a partit elvesztette. Hogy a végzetes lépésre nem a szíve vitte, az előttem kétségtelennek látszik. Senki sem tudja, mi vár rá Szibériában, még az sem, akinek az élet jobban kinyitotta szemét, mint egy fiatal gyereknek.

Erről jut eszembe az is, hogy ma egy vasúti katasztrófa helyét is alkalmunk volt látni, ahol 18 japán vesztette életét. A vasúti közlekedés, a felszerelés nagyon háborús viszonyokat jelez, s magunknak is nemegyszer olyan érzésünk van, hogy baj lesz. Konyhánk délután ebédet ad, káposztás burgonyát főtt hússal. Az időt felhasználjuk füstölő kályhánk megjavítására, mely elromlott rácsa miatt nem szelelt. Egész muszkásan induló kéthetes szakállam leborotválására készülök, amikor késő délután megindulunk, s a szépítést ismét el kell hagynom. Mire Csitát egészen elhagyjuk, csaknem besötétedik. Átrobogunk a Silka vashídján, aztán Pjescsanka állomásnál emlékezünk arra, hogy itt is hadifogolytábor volt, mert sokszor hallottuk emlegetni ezt a nevet. Vajon hol járnak ők? Hírlett, hogy a tőlünk keletre levő táborok már előttünk keltek útra a Csendes-óceán felé.

Koromsötét van a vagonban már, csak a kis kályhánk egy-egy kis hasadékán szűrődik ki gyenge fény. Így, sötétben lehet legjobban nótázni. Rá is gyújtunk ismét, míg meg nem unjuk, fújjuk, aztán eltesszük magunkat holnapra. A mandzsúriai határ lesz a holnapi nap nagy eseménye. Isten áldjon meg, Szibéria, kissé jobban, mint eddig!

Egy éjjeli állomáson fiatal muszka katona kéretőzik fel hozzánk. Dörömböl a vagonajtónkon, s mikor kinyitjuk, zúzmarás bajusszal fújtatva kászálódik fel. Igen barátságos képet vág, s ebből értjük meg, hogy nem mint hivatalos személy mászott fel hozzánk, no meg a fegyvere sincs vele. Van egy Telegrammja, de ennek a hírei nem éppen frissek. A lap tele van panasszal. Fél a japántól, melynek Szibériára fáj a foga, s melynek ravasz szándékaitól tart, s búsan sírja, hogy mindenki az orosz ellen tör. Rend nincs, mondja vendégünk, és nem is lesz, mert mindenkinek elment már a kedve a katonáskodástól, a szökések tömegesek, és én is gondolkozom rajta. Mi meg azt gondoljuk, hogy az állomásra berobogó vonatunk, úgy látszik, éppen e gondolkozás közben találta muszkánkat, és döntő befolyást gyakorolt elhatározására.

A fiú elég nyílt szemű, s nem az alamuszi muszkák fajtájából való. Kikérdezzük mindenről, ami érdekel, s elég alapos felvilágosításokat tud adni. Ruski Osztrov szigete állítólag erőd, s a Vlagyivosztok kikötő bejáratát védi. Ezelőtt cseh hadifoglyok voltak ott. Szeles klímája van, s aránylag hideg is, mert a sark felől jövő jeges áram állandóan hűti a levegőt. Még sok mindenről szó esik, s engem az lep meg legjobban, hogy milyen kiábrándulással beszél a muszkánk a saját vezetőségükről, a cártól kezdve lefelé, a közállapotokról, közigazgatásról s minden állami szervezetről. Ebben az emberben már felfordult valami. Kinyílt a szeme, és a fronton ugyancsak beadtak neki egy csomó kommunista maszlagot. De hát soha jobbkor s jobb alanyokat nem találhattak ezek az eszmék, mint most a fronton agyonhajszolt, minden közösködéssel nyakig jóllakott embereket. Az ő egyszerű eszük csak azt tudhatja, hogy Oroszország óriási nagy, és semmi szüksége arra, hogy fiaink vérét háborúkban ontsa. Őt és testvéreit mégis előráncigálták békés isten háta mögötti viskóikból, s a vágóhídra cipelték. Ha valaki azt harsogja fülükbe, hogy ez gyalázat és bűn, és akik ezt így intézték azoknak meg kell érte bűnhödniük, hát csak helyeslés törhet ki belőlük, s az öklüket rázzák. Sokáig hullámozni fognak még a harcok ebben a szerencsétlen országban, jobb innen mielőbb távozni.

Éjjel rendszeresek a végtelen hosszú álldogálások egy-egy kis állomáson. Ilyenkor olyan csönd ül a tájon, mintha csak a tenger fenekén volnánk. Hanem aztán ha megindulunk, s valami hegyről lefelé zúdulnak kocsijaink, éppen ennek fordítottja áll be. Őrült rázás, rángatózás, hol jobbra, hol balra gurulunk egymásra. Az embernek olyan érzése van, hogy menten kiröpülünk a sínekből. Egyre az a 18 japán halott jut az eszembe, akik valahogyan így járhattak a szibériai lestrapált vonalon.

Galériák
Új fegyverek a magyar katonáknak
2018. december 11. 18:28
Aktuális videók
2018. december 12. 19:40
Új fegyverek a magyar katonáknak
2018. december 12. 11:47
Államtitkári látogatás Koszovóban
2018. december 12. 11:51
Közös Akarat 2018
2018. december 11. 10:46
Katonák a Mikulás szolgálatában
2018. december 10. 16:31
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat