honvedelem.hu
170 éves a Magyar Honvédség
1918. november 13.

19150414.jpgAnda állomáson ébredek, ébredni kell, mert nagy tömeg kínai árus olyan zsivajjal ront neki az állomásra érkező vonatnak, hogy a legmélyebb alvókat is felugrasztja. Egymást túlordítva kínálják az élelmiszereket. Egy egész sült csirke 2,5-3 rubel, 6 db csörögefánk 1 rubel (nagy csodálkozásunkra látjuk viszont ezt a hazai süteményt, utána kellene járni, hogy a tatárok hozták-e ide ennek receptjét tőlünk, vagy mi vittük oda Ázsiából). A kenyér fontja 40 kopek, tehát ez olcsóbb lett. Körtét is árul egy ferde szemű, 6 darabot kínál 1 rubelért.

Anda hatalmas kereskedőváros, és valahogyan teljesen más, mint az eddigiek. Én igen sok hasonlóságot találtam benne a mi nagy parasztvárosainkkal, illetve nagyközségeinkkel. Itt már egészen más a klíma és más a talaj, más a flóra és fauna. Anda egy nagy mezőgazdaságilag művelt s termékeny síkság központja kell, hogy legyen, mert olyan hatalmas vásári sürgés-forgást találtam itt a városban, mikor egy kissé szétnézni besétálunk a házak közé, amilyet eddig sehol sem láttam. Hatalmas, széles utcái vannak, számos kereskedéssel, a gyalogjáró mellett óriási kupacokban állnak a mezőgazdasági termények, gabona, halmokban burgonya, paprika, tök, kukorica. Hatosával, 3 párban egymás mögé fogva óriási kétkerekű szekerek elé szép öszvérek és szamarak viszik a gabonát, kukoricaszárat, miegymást. A kerekek nem küllőzve vannak, hanem két pár egymásra keresztben álló heveder fogja össze a talpakat az aggyal. Két olyan óriási szamarat látok, hogy megbámulom őket. Régi és kiváló mezőgazdasági kultúrára mutat itt minden. Ha több időt tölthetnénk itt, bizonyára sok érdekes tapasztalatot szerezhetnék.

Legnagyobb örömömre a kukoricaszár szolgál. Ennek a viszontlátása egy élménye a mai napomnak, hisz öt esztendeje nem láttam már kukoricacsövet és kukoricaszárat. Ez csakugyan azt jelenti, hogy Szibéria messze a hátunk mögött van, ahol kukorica terem, ott hosszú nyárnak kell lennie. Micsoda jó érzés tudni azt, hogy kikerültünk az óriási jégveremből! Hát még ha most is tavasz vagy nyár lenne! A nagy Chingan Szibéria határa, ennek déli lejtőin már egy új világ fogadott bennünket, ha őszi halódó pompájában is, de a mi régi ismerős világunk előőrsei. Hálatelt szívvel fogadom ezt az istenhozottat, mellyel a növény- és állatvilág első pionírjai üdvözölnek bennünket. Ezen a vidéken, ahol még a coboly otthonos, már antilopcsordák száguldoznak az óriási legelőkön, sőt India felől eddig felhúzódik a tigrisek hazájának határa. Tény, hogy a vidék legerősebb ragadozója a tigris, bár erről a pompás vadról azt tudtam eddig, hogy csak trópusi éghajlat alatt tanyázik. A mandszu pacsirta, melyet sokszor láttunk kalitkában a kinézerek üzleteiben, innen származik, és mint halljuk, óriási mennyiségben kerül innen kivitelre. A jó kitájok szeretik ezt a cselfes, beszédet könnyen tanuló kis madarat.

Ez a hatalmas síkság a Dsungari-medencéhez tartozik, melynek főfolyója, a Sungari hatalmas, 1500 verszten hajózható folyó, rengeteg lazaccal. Szorgalmas és ügyes nép lehet az itteni mandzsu faj, melyet különben az energia és harcias szellem jellemez az udvarias előzékenység és jó modor mellett, úgyhogy valahogyan ezeket közelebbi rokonainak érzem a mi magyar népünknek, mint a többi sárgákat, főleg az előttem mindig undok kínait. A háziipar és kisipar számtalan cikke mind külön tanulmányozásra lenne érdemes, de az időnk rövid, hamarjában azt se tudom, mit nézzek meg, futni kell vissza az állomásra. 10 órakor indulunk tovább, ismét erősen lesoványodott pénztárcákkal. Már nem sokáig bírjuk ezt az iramot, de hát ki tudna ellenállni ennyi csábításnak, olyan olcsón kapni itt mindent, „ami szem-szájnak ingere”.

Anda hatalmas agrárcentrum lehet, a várost elhagyva, annak szélén gabonapiacot látunk. Ez is egészen sajátságos és roppant érdekes. Rengeteg gabona van felhalmozva óriási piramisokba és teljesen szabadon az ég alatt, a földre fektetett pallókra és sűrű szövésű gyékénytakarókkal leborított zsákokban. Nem járhat erre sok és nagy eső, gondolom magamban, mert ez a rengeteg érték mind veszendőbe menne. De lehet, hogy a gyékények minden eső ellen védenek. Ott folyik az adásvétel a búzapiramisok tövében, elsőrendű vadonatúj amerikai futósúlyos mérlegek körül alkudoznak a copfos fekete verandás kereskedők. Ha egyszer módomban lenne, elnéznék ide mert a magyar gazda is tanulhatna egyet-mást ezektől a sárga gazdatársaktól, úgy gondolom. Megerősít ebben az, hogy a vasút mentén odébb még számtalan gabonatarlót látok, de feltöltögetett sorokkal. Nekünk, európaiaknak új eljárás ez, melyet csak a háború előtt kezdtünk próbálgatni.

Alig győzöm magamba gyűjteni az új látnivalókat. Néha azt kell hinnem, a szemem káprázik, annyira hazai jellege van a tájnak. Óriási, a végtelen látóhatárig nyúló tökéletes síkságon szalad vonatunk. Akár a Hortobágy, de nem kihalt, mint a szibériai végtelen sztyeppék, hanem itt is, ott is tanyaházak és vályogfalakkal négyszögben bekerített épületcsoportok, teljesen a mi majorjainkhoz hasonlók emelkednek. Megművelt földek, szántóföldi táblák és tarlók váltakoznak, s igen sok a legelő vagy kaszáló is. Hó semmi sincs, Manygoi állomáson is rengeteg gabonát látunk zsákpiramisokban, odébb meg szénát árulnak, mely kévékbe kötve kerül eladásra. Nem csalnak szemeim? Nem, hisz ugyancsak tágra nyitom őket: hatalmas gőzeke áll amott, aztán vetőgépeket is látok, sőt tárcsás boronákat. Felsóhajtok. Miért nem tudtam a hosszú fogság alatt ilyen helyre kerülni, ahol a magam szép mesterségét tovább űzhettem volna s tanulhattam volna a mandzsu gazdatársak évszázados, évezredes tapasztalataiból?

A zsákokban olcsó bab és borsó áll halomban az orrunk előtt. De azért a szokásos módon ebben a Kánaánban kapjuk a legkomiszabb ebédet, üres, zsírtalan, ízetlen káposztalevest, jobban mondva káposztalevet. Ez a sokkal több jóakarattal és még több ambícióval, mint hozzáértéssel vezetett „katonai” gazdálkodás, mely utunkon végigkísér, jobban mondva üldöz és kínoz, hej de sokszor csal ki belőlünk egy-egy sóhajjal vegyes káromkodást! Hasztalan, nem lehet tőle szabadulni, hazafelé megyünk, és parancsnokunk ki akar tenni magáért, tökéletesen megrendszabályozott embereket akar hazavinni, ha döglötten is, az mindegy, de itt rend és főleg fegyelem legyen, ez a fő mindenekelőtt. Magamfajta szegény gazdaembernek a haja szála is égnek áll, olyan balkezű wirschaftolás folyik sokszor, de beleszólásunk nem lehet, a mi dolgunk csupán engedelmeskedni s hallgatni, „Maul halten und weiterdienen!” Csekélységre nem nézhetünk.

És ide is eltalálnak utánunk a legújabb hírek. Szólnak pedig a következőképpen. Nálunk forradalom van, Károly és Vilmos császár lemondtak a trónról. Párizsban összeült a békekonferencia. Bulgária máris köztársaság, sőt mi több, hogyan és mint és „miért éppen” - ez a kérdés. Mit tehet az ember, tudomásul veszi. Hogy a Habsburgoktól megszabadultunk, ez őszinte örömmel tölt el minden jó magyart, talán még jól is járunk ebben a zűrzavarban. Valaki csak lesz, aki rendet csinál otthon.

Tovább gyönyörködöm a tájékban, mely annyi hazai emléket idéz fel bennem. Ismét tanyák jönnek, körülöttünk fasorok szegélye, ez ismét valami új. Fasor! Csak katonai villatelepeken láttam először ilyet, ezelőtt pár nappal. Egypár kis liget, talán tényleg a vadak részére, talán csak valami vizenyősebb s szántónak nem használható helyen. A legelőkön több az éles, nádszerű savanyúfű, a talaj kissé nedvesebb lehet, mint arrább, de mindenütt szorgalmas gazdálkodás nyomai. Sőt mezőgazdasági nagyüzemeket jelent minden, amit most látok. Hatalmas, egyöntetűen munkált táblák, egy kelet-nyugat irányban vetett óriás, ha nem csalódom cirokföld tarlója, a végtelenig futó barázdákkal. A tanyák vagy talán fallal bekerített falvak épületei mind vályogból tömöttek s náddal fedettek, az ablakaik elég nagyok, nem oly parányiak, mint a mi parasztházainké. A távolban egy-egy torony. Igen, torony. Eleinte délibábnak hinném, ha nem lenne szürke, barna, fakó november, hiszen a kínai nem emel oly karcsú templomtornyokat, mint mi, de aztán közelebb kapunk egyet, s látom, hogy az épületeket várfalszerűen körülfogó magas falak egyik sarkán emelkedik a torony, talán bástya vagy kilátó rendeltetése van.

Kukoricakórót csak egy bakterház körül látok végre, pedig igencsak keresem, de jól letakarítottak mindent a mezőről a mandzsu gazdatársak. Elfilozofálok. Vajon a tatár idők magyar rabszolgái hozták-e ide ezeket az oly magyaros jellegű vonásokat, avagy éppen fordítva, mi vittük volna innen nyugatra a mezőgazdálkodási tudományunkkal ezeket a szokásokat? A történelem szerint a szlávoktól tanultuk a földművelést, de hát ki tudja... Érdemes lenne ennek utánanézni a csendesebb időkben valamikor. Azt nem értem, hogy gabonavetést eddig nem láttam. Csak nem vetnek csupa tavaszi gabonát?

Vonatunk a nyílegyenes pályának megörül, szokatlan sebességgel és simasággal haladunk. Egy hatalmas vashídon futunk keresztül a széles Sungari folyó fölött, lent vagy 10 gőzhajó befogva a jég köré, a folyó jegébe befagyva. Befutunk Charbin imponálóan óriási pályaudvarára. A rengeteg vasúti kocsi világvárosi pályaudvarra vall, s amint odakint a mezőn én, most itt a pestiek kezdenek élénkebben mozgolódni, valahogyan otthoniasabbnak érzik a légkört. Charbin egy amerikai stílusban növekedő hatalmas város. Nyilván akkor született csak pár éve, amikor a szibériai vasút sínjeinek megépítették az imént látott hatalmas vashidat, s ezzel ez a pont a szibériai vasút és a Sungari keresztezése révén elsőrendű kereskedelmi fontosságú gócponttá vált. A Sungari észak felé folyik, s az Amurba ömlik, de az Amur óriási messzeségben, fent, Sachalin felső csúcsánál ömlik csak az óceánba, tehát az Amuron felhozni az iparcikkeket hatalmas kerülőt jelent. Charbinból árad szét a kereskedelem ezerszálú hálózata mindenfelé, amerre csak hajóval innen el lehet jutni, s viszont ide futnak be, hogy rendeltetetésük helyére jussanak, az egész termékeny Sungari-medencébe és Amur-vidékre, vagy nyugat felé, Japánba, Amerikába.

Charbin a gyors meggazdagodás városa lehetett, s jó szimattal rendelkező izraelita kereskedők tódultak ide Oroszországból, akik rengeteg vagyont szerezhettek itt az első időkben, s szereznek most is, a kínai kollégáik mellett. Hatalmas kereskedőházak, gyártelepek, óriási kereskedelmi forgalom, kis üzletek és többemeletes áruházak, utcai árusok és piaci bódék, a forgalommal együtt járó mindennemű vállalkozások ipartelepek, iparosok, kereskedők, gazdálkodók, városi és vidéki nép, óriási és szokatlan nyüzsgés, forgalom, lótás-futás, a csak képekről ismert kétkerekű riksákban tornyos frizurájú mandulaszemű kifestett szépségek, lihegő kulik, teherkocsik, autók káosza.

Mihelyt megállunk, a kínaiak megrohannak bennünket és annyi mindenféle csalogatóval hadonásznak orrunk körül, hogy azt se tudjuk, hamarjában hova nézzünk, mit szeressünk. Remek, omlós fehér kalács 40 kopek. Ez kihúzza a zsebekből az utolsó kopekeket is. A cukor drága, 3,50 a kockacukor fontja, mert a japánok állítólag sokat összevásároltak, és az árát igen felhajtották. Egy csomag Golden Helmet cigaretta 32 kopek, de ezrével persze sokkal olcsóbb, 16 sőt 14 rubelért kínálják. Igazán jó cukrászsütemény darabja 20 kopek. Egy rubelért igen ízes körtét adnak, ennek nagy a keletje, hiszen valamikor régen odahaza ettünk utoljára gyümölcsöt, az egyetlen szibériai jagodát (áfonya) és vadribizkét leszámítva.

A város orosz alapítású, ez megérzik a sok orosz kereskedő és általában elég sok orosz lakosságon, itt aránylag mintha többen volnának, mint a hátrahagyott kisebb városokban. Japánok is szép számmal vannak. Felhasználom ezt, hogy egypár japán „sen”-emen is túladjak, melyért a szemtelen kínaiak csak 3 kopeket akarnak számítani, míg a japán szívesen számítja be ötszörös áron, úgyhogy jó japán cakest kapok, darabját egy senért, azaz 5 kopekért. 30 sen, azaz 15 cent csak teasüteményért, hallatlan könnyelműség, de úgy érzem, mihelyt kiléptem Szibéria kapuján, már könnyebben fogok tudni megélni. Mindenkit határozottan optimista érzések uralnak, szívesen költünk, amíg lehet.

Kiszállni voltaképpen tilos volna, ezt főleg azért tiltják meg, mert egy cseh katonatranszport is áll mellettünk a síneken, de persze senki se hederít a tilalomra. Majd éppen a vagonokban maradunk, mikor egy ilyen érdekes városban állomásozunk. Örökké sajnálni fogom, hogy nem követtem sok bajtársam példáját, akik semmivel sem törődve órák hosszat kószáltak a városban, míg mi hitelt adva a folytonosan hangoztatott „azonnal indulunk” jeligének, csak az állomás közvetlen környékét jártuk be, és Charinból bizony csak keveset láttunk.

A csehek transzportjában néhány magyar is akad. Gyanús eset, kissé vizsgálódó szemmel nézzük őket. Azt állítják, hogy ők csak munkások gyanánt vannak ott alkalmazva, s kérdéseinkre, hogy hova valók, nem éppen szívesen felelgetnek. Nagyon érdeklődnek, hogy nem hazafelé tartunk-e? Úgy már aztán jönnének velünk. Egy orosz tiszt is szóba ereszkedik velünk feleségével együtt, s az asszonyka egyre erősítgeti, hogy béke van, a fegyverszünet hírét hivatalosan megerősítették. Olyan kedves szegényke, szeretné, ha örülnénk. Pár bajtársat meg a városban szólít meg egy úriasszony, porosz származású, s az iránt érdeklődik, hogy mit tudunk mi azon hírek felől, hogy csakugyan a mi legyőzetésünkkel, összeroppanásunkkal végződött a háború. Rettenetes lenne ez! - ismétli rémült szemekkel. Úgy mondja, hogy valami német báró is lakik itt, most ahhoz siet, hogy talán megnyugtatóbb híreket halljon. A fiúk a Reuter ügynökségnek sokszor hamis vagy célzatos korábbi híreire hivatkozva igyekeznek megnyugtatni szegény asszonyt, de maguk se hisznek az érveikben. A viszontlátás nem lesz valami rózsás, ez egyre bizonyosabbnak látszik. A csehek még egy hírt tudnak. Állítólag Tisza Istvánt lelőtte egy horvát 49-es katona, amikor a front előtt beszédet tartott a katonákhoz.

Megtudjuk, hogy merre vagyunk irányítva. Kombinálgatjuk, hogy az esetben, ha ott kellene maradnunk hosszabb ideig, mihez fogjunk, hogyan éljünk. Az enyhébb klímát nagy megnyugvással fogadja mindenki, a hangulat optimista, ilyen éghajlat alatt valahogyan még egy telet is át tudnánk húzni, de erre talán már nem kerül sor. A város innen még 627 versztnyire van, de már Vlagyivosztok előtt. Csak 100 kilométerre leszünk az óceántól. Ez volt mindig minden vágyam, hogy egyszer annak partjaira kerüljek, onnan talán mégiscsak könnyebb lesz odébbállni. Nikolsk vidékét olcsónak, a tábor épületeit jónak mondják információink, a klímája is kedvező, még melegebb az itteni, pedig errefelé is alig látni elvétve egy kis havat, s a déli órákban kabát nélkül is lehet még korzózni vagy félóráig. Az állomás étterme luxussal berendezett, úgy hat rám, mint régi álombeli kép.

Sajnos alig térünk nyugovóra, már elindul velünk a vonat, pedig a fogság hosszú éveihez szívesen hozzácsaptam volna még azt a pár napot, amennyivel itt-tartózkodásunkat meghosszabbíthattuk volna. Mintha be kellene hoznunk az elmulasztott órákat, a legvadabb iramban vágtat velünk a vonat, s oly komiszul összevissza ráz és cibál, hogy nem vagyunk képesek aludni. Minden porcikám fáj, már veséimet tapogatom, s minden izmomat külön érzem. Nem tudom mi ez, valami új nyavalya, vagy csak a vonatozással van nyakig szervezetünk. Két bajtárson a tengeribetegség tünetei mutatkoznak. Ez a rázás folyománya is lehet, de lehet a kínai körtéké és miegyebeké is, a velük bekebelezett kínai bacilusokkal együtt. Nem lehet olyan hirtelen s olyan simán kínaizálódni, a copfos baktériumokhoz oly gyorsan hozzászokni.

Galériák
Új fegyverek a magyar katonáknak
2018. december 11. 18:28
Aktuális videók
2018. december 12. 19:40
Új fegyverek a magyar katonáknak
2018. december 12. 11:47
Államtitkári látogatás Koszovóban
2018. december 12. 11:51
Közös Akarat 2018
2018. december 11. 10:46
Katonák a Mikulás szolgálatában
2018. december 10. 16:31
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat