Az élet folyamatos edzés és tanulás

Mikor kezdett sportolni?

1969-ben születtem Hajdúnánáson, az általános iskolai éveimet Hajdúdorogon töltöttem. Sportos gyerek voltam, atlétikától kezdve a labdarúgásig mindent kipróbáltam. Egy alkalommal a debreceni úttörőolimpia döntőjében a későbbi olimpiai bajnok tornász Csollány Szilvesztert is legyőztem gyűrűben, és noha rövidesen abbahagytam ezt a sportágat, máig nagyon büszke vagyok, hogy vele versenyezhettem. Az eredményeimnek köszönhetően a testnevelő tanáraim ösztönöztek, hogy ebben az irányban tanuljak tovább, azonban a szüleim nem engedtek el a debreceni sportiskolába.

Hogyan jött képbe a karate?

A harcművészetek iránti vonzalmam szintén az általános iskolában kezdődött. Ugyan a ’80-as évek elején még nem volt lehetőség karatét tanulni a településünkön, viszont Hajdúnánáson már folyt shotokan karateoktatás. Megszereztem a szülői engedélyt, majd minden alkalommal átbuszoztam a szomszéd településre az edzésekre. Ettől függetlenül edzettem Hajdúdorogon is, az ottani edzőm – egy fiatal srác – kyokushin karatét gyakorolt és sorkötelesként ejtőernyőzött is, ami akkora hatással volt rám, hogy elhatároztam: kommandós leszek.

Ezen az úton haladt tovább?

Középiskolai tanulmányaimat Hajdúnánáson folytattam, ahová az utolsó évben a Kossuth Lajos Katonai Főiskoláról és más altisztképző iskoláktól érkeztek toborzók. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy az álmaimat megvalósítsam, de közben az járt a fejemben: ha nem jön be a számításom, akkor is, két év múlva leszerelek. Egerbe jelentkeztem felderítő szakra, azonban helyhiány miatt végül Kalocsára, páncélos parancsnoki szakra kerültem. Élenjáró, kiváló hallgató voltam, állandó kimaradási engedéllyel, így minden nap a helyi kyokushin karate edzéseket látogattam. Ott találkoztam mostani mesteremmel, Shihan Borza Józseffel, aki hetedik kyuig vizsgáztatott le.

Mi következett ezután?

A tanulmányaim végén, az elbeszélgetésen megkérdezték, hová szeretnék kerülni, én pedig azonnal rávágtam: 34. Önálló Felderítő Zászlóalj, Szolnok! Végül Tatára helyeztek. Azt gondoltam, adok magamnak egy kis időt, de ha itthon nem lehetek ejtőernyős felderítő, akkor irány az idegenlégió. Mivel a karate akkor már a mindennapjaim részévé vált, szinte azonnal jelentkeztem a helyi klub vezetőjénél, Sensei Sütő Ferencnél. Itt vettem részt életem első versenyén, ahol magába szippantott a küzdelmek hangulata. A Tatán töltött idő azonban más miatt is hasznosnak bizonyult a későbbiekben, ugyanis itt ismerkedtem meg a búvárkodással és az ejtőernyőzéssel is. Tatabányán csatlakoztam egy búvárcsoporthoz, akik bányamentéssel és különböző műszaki feladatokkal foglalkoztak. Rendszerint az oroszlányi bányatavakban merültünk, ahol rengeteg tapasztalatot szereztem. Közben kihallgatást kértem az akkori katonai kerület felderítő főnökétől, akinek szintén előadtam az elképzelésemet, miszerint ejtőernyős felderítő szeretnék lenni. Megkérdezte, hány ejtőernyős ugrásom van, mire közöltem: nulla. Természetesen elutasítottak, de ez nem vette el a kedvem: azon a hétvégén kezdődött egy sorköteles tábor Péren. Pénteken jelentkeztem, szombaton már ugrottam, hétfőn pedig újra jelentkeztem. Nagyon leszidtak, de a parancsnoknak megtetszett az eltökéltségem, így elintézte, hogy a győri MH 74. Arrabona Felderítő Zászlóaljhoz kerüljek. Az akkoriban kezdődött jugoszláv válságot egy felderítő csoporttal éltem meg a határ mentén.

Hogyan került végül Szolnokra?

A fordulat akkor jött el az életemben, amikor a parancsnokomat áthelyezték Szolnokra, az akkor megalakuló MH 88. Légimozgékonyságú Zászlóaljhoz vezető beosztásba. Négy kyus karatésként akkor már számos merülésen és legalább húsz ugráson voltam túl, így amikor felhívott, hogy lenne-e kedvem átmenni, egyből igent mondtam.

Szolnokon pedig találkozott Furkó Kálmánnal…

Az első találkozásom Shihan Furkó Kálmánnal emlékezetesre sikerült. Szembe jött velem a laktanyában, én pedig megálltam és karatés köszöntéssel üdvözöltem. Először végigmért, aztán megkérdezte: „Maga kicsoda? Karatés?” A katonai szabályzatnak megfelelően jelentettem, mire röviden ennyit válaszolt: „Hétfő, szerda, péntek, fél 6, faház.” Elszánt fiatal harcosként mentem a következő edzésre, amelyen a Shihan küzdőedzést tervezett be. Mivel jelen volt a karateválogatott zöme, így nagyon megvertek, de látták, hogy mennyire elszánt vagyok, így elkezdtek barátkozni velem. Érdekes kapcsolat volt a miénk, de a Shihan engem nagyon szeretett: miután megszereztem a kétéves középfokú edzői képesítést, a keze alatt a gyerekcsoportot edzhettem, a későbbiekben támogatott a munkámban, bátorított, amikor a Semmelweis Egyetem Testnevelés és Sporttudományi Kar Karate Szakedző szakára jelentkeztem. Emlékezetes történet, amikor egyik danvizsgámra készültem. Mivel tudtam, hogy a Shihan vadászni ment, lementem a dojóba egyedül, és rövidnadrágban, félpucéran, kesztyűben nekiálltam teljesíteni a vizsgán elvárt ötvenszer két perces meneteket. Körülbelül a huszonötödiknél járhattam, amikor a hatodik érzékem megsúgta, hogy valaki figyel. Hátranéztem, és ott állt a Shihan, aki egyből megkérdezte: „Feladta?” „Nem, Shinan, most is edzek” – feleltem. „Dunyhában?” – utalt a kesztyűmre, majd utasított, hogy öltözzek át karate gibe. Elölről kellett kezdenem az edzést, így összességében hetvenöt menetet verekedtem le. Ömlött a kezemből a vér, ráadásul a Shihan közölte, hogy a kis malőr miatt nem enged vizsgázni. Ennek ellenére, amikor megérkeztünk az edzőtáborba, megkérdezte, hoztam-e magammal pénzt a vizsgadíjat befizetni.

Sikerült a vizsga?

Pokoli nehéz volt, de akartam. Már javában folyt a küzdelmi része, amikor beállt egy friss ellenfél, aki elég agresszív módon nekem támadt és le akart rúgni. Gyorsabb voltam, és úgy lerúgtam, hogy elájult. A Shihan megállította a vizsgát, és megszólalt: „Ja, hogy ilyen kemények vagyunk?” Az utolsó tizenkét ellenféllel full kontakt kellett küzdenem, ráadásul mindegyik legalább 3. danos volt. A végén már alig álltam a lábamon, minden rúgásnál úgy húztak fel a földről, és a Shihan még azzal is rátett egy lapáttal, hogy utolsó ellenfélnek Szövetes Veronika súlycsoport nélküli női világbajnokot küldte fel a szőnyegre. Végül megcsináltam, de úgy néztem ki, mint akin átment az úthenger. A többiek pezsgővel locsoltak, gratuláltak, de nekem úgy égett mindenem, hogy azt hittem, megőrülök. Az ünneplés közben észrevettem, hogy kattog a bordám levegővétel közben. Azonnal irány a kórház, hiszen, ha a törött borda átszúrja a tüdőt, abból komoly baj is lehetett volna. Egyből vért vettek, több irányból röntgent csináltak, és kiderült, hogy több bordám is eltört. Lélekszakadva jött egy orvos, hogy hol van, akinek levették a vérét? Kiderült: az immunrendszerem felborult, teljesen kiszáradtam, úgyhogy azonnal infúzióra kötöttek. Nagyon sokat tanultam a Shihannál a karatéról, a küzdelemről. Én sem vagyok vajszívű a vizsgákon, úgy gondolom, a minimumot mindenkinek hoznia kell.

Bíráskodásban is ilyen szigorú?

Véleményem szerint a jó bírónak van versenyzői múltja, hiszen annak van szeme felismerni a helyzeteket, aki rendelkezik küzdelmi tapasztalattal. Sokszor láttam, hogy olyanok is bíráskodtak, akik sosem verekedtek. Ez különösen a gyerekkategóriáknál jelent problémát, mert a gyerekeknek nagy az igazságérzetük, ez pedig sokszor csorbát szenved az igazságtalan ítéleteknél.

Hogyan szerezte meg a 6. dant?

A 6. dan adományozható fokozat, amelyre Shihan Borza József terjesztett fel a világszervezet irányába. Számos feltétele van: a jelölt töltse be az ötvenedik életévét, járuljon hozzá a kyoukushin karate hazai és nemzetközi működéséhez, legyenek saját klubot vezető tanítványai, és még sorolhatnám. Nyolcan indultunk, a második körben már csak négyen maradtunk: két japán, egy orosz és jómagam. Aztán egyszer csak Shinan Borza telefonált, hogy a két japán jelölt kiesett, megvan az eredmény, ami számomra elmondhatatlanul nagy dolog.

Ezt a fajta látásmódot különleges műveleti csoportparancsnokként, illetve ejtőernyős kiképzőként is magáévá tette?

Ahogy a karatéban, úgy kiképzőként és parancsnokként is fontos a személyes példamutatáson alapuló vezetés. Ezt tükrözi a mondás: kövess, vezess, vagy állj félre az utamból. Úgy gondolom, ez a minimum. Különleges műveleti csoportparancsnokként is mindig úgy hoztam meg a katonáim számára a döntéseket, hogy a feladatszabás egyértelmű legyen. Viszont előtte mindent közösen átbeszéltünk, és ez a legfontosabb. A hangsúly a példamutatáson és a közös gondolkodáson van. Ha az irodámba bejön a katona és jelenti, hogy valamit nem tudnak megcsinálni, szembeállítom a vitrinnel, ahol őrmestertől őrnagyig minden rendfokozati jelzésem megtalálható. Tehát ne nekem bizonyítson, hanem magának, mert én tudom, hogy meg lehet csinálni. Részemről a mai napig kiválóra teljesítem a fizikai és lövészeti felmérőket, együtt ugrom a katonáimmal, mert ezzel nemcsak magamnak tartozom, hanem a szemükben is így lehetek hiteles.

Kellett bármikor élőben használni a tanultakat?

Gyerekkoromban sokat verekedtünk, és utána is előfordult, hogy meg kellett védenem magam. A karate mellett Szolnokon foglalkoztunk a koreai kyoksullal, ami nagyon komplex és hatékony harci rendszer. Az itt tanult technikáknak később műveleti területen – főleg elfogásoknál és elvezetéseknél – is hasznát vettem, de a Kabuli Rendőrakadémián is ezt oktattam a tiszti főiskolásoknak, valamint az afgán rendőri erőknek.

Mire a legbüszkébb?

Amikor az ejtőernyős válogatottal aranyérmesek lettünk célba ugrásban, a 2016-os oroszországi Ejtőernyős Katonai Világbajnokságon. Ha csak azért lettem ejtőernyős, hogy megéljem ezt a pillanatot, már megérte. Nem szégyellem: mikor meghallottam a magyar Himnuszt, elsírtam magam. A másik emlékezetes történet Szarajevóhoz kapcsolódik, amikor ejtőernyővel az olimpiai stadionba kellett érkeznünk egy teniszpálya méretű területre. Ez akkoriban hadműveleti terület volt, ráadásul a stadion körül sírok vannak, így nagyon kellett összpontosítanunk a pontos célba ugrás miatt. Viszont gyönyörű volt 3000 méteres magasságban relózni – vagyis összekapaszkodva zuhanni Szarajevó felett.

A család mennyire toleráns?

Nagyon büszke vagyok a családomra. Mindig azt mondom: a kitüntetés a feleségemnek jár, aki a két pici gyermekkel itthon maradt, akár edzőtáborozni, akár külföldi misszióba mentem.

A fia is a katonai pályát választotta…

Igen, elsőéves hallgató a Ludovikán, pilóta szeretne lenni, én pedig mindenben támogatom. Érdekes, de sosem mondtam neki, hogy a katonai pályát válassza. Már gyerekként karatézott, atletizált, kajak-kenuzott, diákolimpiai bajnok volt, de ez az irány a feleségem édesapjától jöhetett, aki helikopterpilóta volt.

Ugyanolyan aktív ma is az edzéseken?

A feketeövesekkel igen komoly kis bunyókat szoktunk lenyomni, de ezek kellenek. Hála Istennek, még mindent meg tudok csinálni, de ehhez az is kell, hogy folyamatosan edzésben legyek. Olyan ez, mint a sziklamászás: ha megállsz, nehéz újra elindulni.

És szabadidejében?

Nagyon szeretek túrázni, illetve az új szerelem a kendó, amely a japán kardforgatás hagyományos technikáiból kifejlődött harcművészet.