A tenger ad, a tenger elvesz

A XIX. század elején járunk, Európát éppen egy Napóleon nevű fenegyerek fenyegeti, a szárazföldön és a tengereken egyaránt. A zászló éppen nem neki áll, már túl vagyunk Nelson admirális világraszóló győzelmén, ez azonban nem akadályozza meg a francia hadihajókat abban, hogy technikai fölényüket megvillogtatva továbbra is vadásszanak a brit árbócosokra, zsákmányul ejtve, de inkább elsüllyesztve azokat. Az egyik ilyen hajó, a Surprise kapitánya, Jack Aubrey (Russel Crowe) azt a parancsot kapja, hogy kutassa fel és semmisítse meg a tengerek rettegett francia rémét, az Acheront Aubrey nem véletlenül kapta a Jószerencse Jack becenevet, kivételes tehetsége mindig megmenti hajóját és legénységét a legkellemetlenebb szituációkban is – emberei ennek megfelelően rajonganak és tűzbe is mennek érte.

Mostani kalandjuk azonban más, mint az eddigiek. Arra a kapitány is rájön az Archeronnal való első találkozás után, hogy az ellenfél hajója klasszisokkal jobb az övénél, így izommegoldással nem sokra fog menni. Bár ő keresi az ellenfelet, valójában az találja meg őt, Aubrey pedig kénytelen minden alkalommal menekülni előle, gyötrődve tűnődve azon, hogy a pokolba hajtson végre egy olyan parancsot, amit a hagyományos tengeri hadviselés szerint lehetetlen végrehajtani.

Peter Weir rendező (Gallipoli, Holt költők társasága, Truman show, A kis szemtanú) nem először villantja meg kivételes képességét arra, hogy egy egyszerű sztoriba olyan drámát csomagoljon, ami messze túlmutat a szimpla látványmozik világán. A film ugyanis csak a felszínen szól a két hajó küzdelméről, valójában a Surprise-on szolgálók mindennapjait, nyomasztó gondjait és pszichés hozzáállását taglalja rendkívül részletesen, mégis elkerülve az olcsó lélektani akciódráma buktatóit. A középpontban egy klasszikus férfibarátság áll: a kapitány és a hajóorvos, Stephen Maturin (Paul Bettany) kapcsolatának alakulása viszi előre a történetet, kihatva mindenre, ami a hajóval és annak legénységével történik, mindezt olyan finom eszközökkel ábrázolva, amelyek egyértelművé teszik, miért Weir lett a kapitánya a stábnak.

Van itt minden, ami egy akciódús mozihoz kell, tengeri csaták, őrült viharok, tesztoszteronba fulladó közelharc, ám a történetet éppen azok a jelenetek mozgatják, amik két csata között történnek. Az alkotók érezhetően rengeteg energiát öltek bele, hogy túllépjenek a néhány főszereplős forgatókönyvek kliséin. Kis túlzással azt mondhatnánk, az utolsó statisztának is van története. Bár egyhelyszínes filmről beszélünk, a hajó útjának végére a legénység rengeteg tagjáról legalább annyit tudunk, mint a két főhősről. Ebben Weir utolérhetetlenül zseniális: a mellékszereplők révén válik valóssá a hajó és kapitányának története, a vezető utasításai éppen a legénység reakciói által nyernek értelmet. A sztori jól megszerkesztett íve azoktól az apró, de hatásos mellékszállaktól áll stabil alapzaton, amik például a tíz éves kadét, az aggastyán tengeri medve vagy a mentálisan alkalmatlan altiszt történetét futtatják meg. Utóbbi olyan drámai csavart tartogat, aminek líraisága a filmet már önmagában kikapná az egyszerű, akcióra épülő csatamozik közül: a bibliai Jónás-történet parafrázisa egyszerre meseszerű, meghökkentő és torokszorító.

Bár úgy tűnhet, hogy a rengeteg mellékszál időnként megakasztja a cselekményt, valójában éppen gyorsítja azt. A kapitány és a hajóorvos barátságának alakulásának bemutatása olyan kötőanyag a filmben, ami nélkül könnyen elsüllyedhetett volna. Mindez két parádés színészi alakítással megfejelve: Crowe és Bettany már dolgoztak együtt előtte is, közös jeleneteikben egyenesen lubickolnak. Történetük kontrasztot képez a hajó elitje és a legénység között, közben elegánsan ábrázolja egy értékalapú férfibarátság apró, de annál fontosabb és jövőre kiható mozzanatait. A Galapagos-szigeteken zajló természetbúvárkodás olyan egyszerűen épül be a történetbe, hogy teljes természetességgel fogadjuk el: a barátság egyik apró epizódja adja meg a kulcsot az egész film alapkonfliktusának megoldásához – végig érezzük, hogy a két férfi kapcsolata még a feszültségek ellenére is a végkifejlet katarzisának szerves része, nem csupán epizódok egymásra hajigálása.

Weir úgy alkotott akcióval megpakolt háborús filmet, hogy a hangsúlyt a drámára helyezte. Okosan, tudatosan megszerkesztett mozi, gyakorlatilag tökéletes forgatókönyvvel és hibátlan színészvezetéssel. Szórakoztató zsánerfilm, felturbózva hihető és egy pillanatig sem öncélú pszichológiai elemekkel. Klasszikus és progresszív, ismerősen klisés és merészen formabontó egyszerre, megmutatva a fekete és a fehér közötti pompás átmenetet.
Cseppben az óceán.

Kapitány és katona – A világ túlsó oldalán
Master and Commander: The Far Side of the World (2003)


Rendező: Peter Weir

Forgatókönyvíró: John Collee, Larry Ferguson

Operatőr: Russell Boyd

Díszlet: Robert Gould

Jelmez: Wendy Stites

Vágó: Lee Smith

Zene: Iva Davies, Christopher Gordon, Richard Tognetti

Főszereplők: Russell Crowe, Paul Bettany, James D'Arcy, Billy Boyd

Premier: 2003. november 14. (Kanada / USA)

Magyarországi bemutató: 2003. december 4.