„Ma kell győzni…”

Az Alfred Windisch-Grätz tábornagy vezette császári-királyi fősereg már a főváros kapujában állt, amikor 1849. január 2-án, a Pesten összeült haditanácsnak súlyos kérdésekben kellett döntenie. Bár Kossuth Lajos azt akarta, hogy a magyar haderő ne adja fel harc nélkül a fővárost, a katonák mégis úgy döntöttek: átengedik az ellenségnek Pest-Budát, egyúttal megteremtik egy későbbi visszavágás feltételeit. Az utóbbi érdekében minden, a mellékhadszíntereken nélkülözhető erőt a Tisza felső és középső folyásához rendeltek, emellett Görgei Artúr tábornok egy kockázatos – ám végül sikeres – elterelő hadműveletbe kezdett: seregtestével az északi bányavárosok felé vonult, hogy minél nagyobb erőket vonjon el a főhadszíntérről, megakadályozva ezzel a tiszántúli területek elvesztését, ahol a magyar haderő új hadműveleti bázisát készültek kialakítani.

Két próbálkozás, két fiaskó

A politikai vezetés által mindinkább sürgetett ellentámadás megindításának legfontosabb feltétele február közepére teljesült, befejeződött ugyanis a honvédseregek összpontosítása a Tisza vonala mögött. Ennek a jelentős, négy hadtestet, s mintegy 40–45 ezer katonát magában foglaló erőnek a vezetését az Országos Honvédelmi Bizottmány a lengyel származású Henryk Dembinski altábornagyra bízta, aki aztán az első adandó alkalommal bizonyította alkalmatlanságát, hiszen az általa elkövetett vezetési hibák miatt 1849. február 26–27-én a Tarna folyónál több helyszínen megvívott összecsapásban (amely történetírásunkba a kápolnai csata néven vonult be) a magyar haderő vereséget szenvedett, s visszaszorult a Tisza vonala mögé.

További részletek a Magyar Honvéd magazin április 12-én, pénteken megjelent számában!