Saját magad kell legyőzni!

– Ez most csak egy négyszáz méteres bekötött ugrás volt, de majd tavasszal csinálok egy négyezres relatív ugrást az ejtőernyős válogatott bajtársaimmal – beszélt a legfrissebb ejtőernyős élményét követően, a mínusz tíz fokos hidegtől még mindig pirospozsgásan és a tőle természetes szerénységgel.

Igaz, a százados mindennapjait az ejtőernyőzéssel összefüggő teendők teszik ki, gyermekként, kamaszként nem éppen erről a mesterségről álmodozott. Aztán 1987 augusztusában, miután bevonult katonának, megismerkedett – az ejtőernyős, a közelharc tudományában is jártas katonatársaival, parancsnokával – Furkó Kálmánnal.

Ma is nagyon jól emlékszik arra a napra, amikor saját maga is átélte ezt az érzést. Tapasztalatai szerint, az ejtőernyősök életében az első néhány ugrás valamelyikénél bekövetkezik az a „holtpont", amin átlendülve az ejtőernyős pályafutás egyáltalán elkezdődhet. Lázár Tibor esetében ez éppen a legelső ugrás volt. Ahogyan ő fogalmazott: „Elég markáns élmény volt, amikor a gép ajtajából lenéztem és a hatalmas kamionok picike pontoknak tűntek a magasból." Hogy mi ilyenkor a megoldás? „Ilyenkor saját magad kell legyőzni. Nekem sikerült."- mondta.

Az edzéseken a mestert a fia, a 9 éves Tibi is sensei-nek, tanárnak szólítja. A tehetséges kis tanítvány idén második helyezést ért el a Szentesen megrendezett diákolimpián.

 A korához képest meglehetősen felnőtt módon vélekedik a sajátos helyzetéről: – Apa nem kivételezik velem, ugyanazt csinálom az edzéseken, mint bárki más. A mesterhez kell alkalmazkodni! Aki erre nem képes, vagy nem hajlandó, az jobb, ha nem is jár el az edzésekre.
Tibi szerint manapság fontos az, hogy az ember megtanulja megvédeni saját magát. Szerencsére, erre még sohasem volt szüksége. Az ifjú karate-tehetség tisztában van édesapja munkájával is. Tudja, hogy az ejtőernyőzés miatt naponta kell szembenéznie különféle kockázati tényezőkkel. Számon tartotta azt is, amikor a kétezredik ugrására készült…