Háború és irodalom

Mert tegyük fel a filozofikus kérdést: hogyan határozzuk meg vegytisztán a háborús próza fogalmát? Olyan mű, ami valamilyen háborúban játszódik? Vagy olyan, aminek cselekményét, a szereplők életét, törekvéseit alapvetően meghatározza a béke hiánya? Esetleg olyan írás, ami csakis háborús körülmények között értelmezhető? Amikor Márai Sándor: A magány című novelláját kezdjük olvasni és szembesülünk azzal, hogy a francia zenész, az ötvennégy esztendős Jean-Louis nagy nyugalommal egy étkezés után teljesen érthetetlenül bejelenti családjának: márpedig ő innentől kezdve teljesen egyedül fog élni, még nem gyanakszunk. A hóbortos kísérletbe kezdő férfi – akit úgy általában az élet zavart – folyamatosan szigeteli el magát a társadalomtól. Lemond állásáról, elköltözik egy padlásszobába és eleinte igyekszik teljesen „megszabadulni a világtól”. Később kétségbeesetten keresi az arctalan tömegek társaságát, de aztán azt érzi: a magány voltaképpen szabadság. Innentől kezdve nem szól senkihez, éjszaka merészkedik ki csak a lakásból, gondolatai és olvasmányai kötik le idejét. Folyamatosan csiszolja mesterművét: a tökéletes, mesterséges magányt. Egy reggel azonban különös csendre ébred; olyan csendre, amit eddig még nem tapasztalt. A csendből hiányzott minden olyan emberi (háttér)zaj, ami addig a világra emlékeztette. „Mintha meghalt volna a világ”, fogalmaz Márai. A furcsa tünemény hatására Jean-Louis fényes nappal kilép a városba és megdöbbenve tapasztalja: noha az ablakok, ajtók nyitva vannak, a kávéházi asztalokon ott állnak a poharak, az emberek egyszerűen eltűntek. Órákon át mászkál és néhány állaton kívül nem találkozik élőlénnyel. Aztán egy plakátról tudja meg, hogy kitört a háború és a várost huszonnégy órán belül teljesen kiürítették, sőt a folyamatot felügyelő csendőrség is elvonult már. Amikor a zenész szembesül a valóban tökéletes magánnyal, váratlanul szorongani kezd. Vágyálma valósággá változott, csakhogy rádöbben arra: még a magánynak is csak emberek között van értelme. Így aztán amikor az egyik sarkon idegen egyenruhás, fegyveresek tűnnek fel, boldogan rohan a szuronyerdő felé…

Egy szurony, pontosabban egy rozsdás bajonett szintén fontos szerepet játszik egy másik regényben, ami már jóval klasszikusabban illeszkedik a háborús próza fő vonalába, mint az előző, kevésbé ismert novella. Igaz, Graham Greene: A csendes amerikai című műve is jóval több, mint a fenti kategória, ez azonban első olvasásra nem olyan feltűnő. A regényből – sajnos napjainkban is nagyon aktuális – egy idézetet kölcsön véve, a mű konkrét cselekménye mögött felsejlő dimenzió „néha olyan láthatatlan, mint a béke”. Thomas Fowler, brit újságíró szemszögéből megismert történet ugyanis jóval többet nyújt az erkölcsi állásfoglalás dilemmájánál, avagy muszáj cselekedni, állást foglalni, „ha az ember, ember akar maradni”. A főhős – ha használhatjuk ebben az esetben ezt a fogalmat – igyekszik nem belekeveredni a vietnami háború szülte borzalmakba; ő pusztán riporter, azt írja, amit lát. Márpedig elég sok mindent a szakmájához elengedhetetlen élességgel és cinizmussal lát, éppen csak azt nem, hogy előbb-utóbb neki is állást kell foglalnia, ha meg szeretné akadályozni ártatlan emberek halálát. Eltekintve most a mű cselekményének részletesebb ismertetésétől, csak annyit jegyzünk meg: valóban érdemes akár többször is újra olvasni a könyvet, mert a háborús környezet és a fő konfliktusforrás mellett/mögött az író az emberi lét olyan általánosabb kérdéseit is boncolgatja, mint a vallás, az öregedés és általában véve az élet értelme.

Talán meghökkenti az olvasót, amikor hazai vizekre evezve bátorkodom megidézni Szabó Magda: Abigél című regényét. Az irodalmi kánonban alapvetően ifjúsági regényként szerepel az írónő talán legnépszerűbb alkotása, de őszintén – és továbbra is rendkívül szubjektíven szólva – nehéz elképzelni a könyvespolcon mondjuk a Tom Sawyer kalandjai és a Lassie hazatér között. A cselekmény kibontakozása során az ártatlan, jobbára tudatlan fiatalság és a felnőttek elsötétülő második világháborús világa egyre inkább egymásba olvad. A Matula intézet zárt közegében eleinte alig érződik a háború okozta pusztítás, ám aztán a növendékek – elsősorban természetesen Vitay Georgina – is egyre inkább szembesülnek azzal: az internátus falai sem nyújthatnak örökké védelmet számunkra. Ráadásul ilyen helyzetben csak kevesen voltak azok a hősök, akik életük, illetve egzisztenciájuk kockáztatása árán is az értelmetlen vérontás elleni harcot választották. Mindez a regényre és a valóságra is igaz.

A hősiességnek, a leleményességnek, a vakmerő bátorságnak és a rendíthetetlen hazaszeretetnek állít örök emléket Gárdonyi Géza: Egri csillagok című regénye is, ami nem véletlenül kötelező olvasmány még ma is általános iskolában. Újabb szubjektív megállapításként megjegyzem, hogy ismerőseim között akad olyan, aki minden évben elolvassa ezt a művet – talán azért, hogy újra és újra elmerüljön Gárdonyi tiszta, egyszerű, ám a magyar nyelvet mégis piedesztálra emelő stílusában. Szerb Antal író, irodalomtörténész több párhuzamot vélt felfedezni Arany János és Gárdonyi között. Ilyen például, hogy szerinte mindkettő alkotásaiban „múzeumszerűen őrződnek meg a magyar föld sajátosságai”. Ez azért is figyelemreméltó megállapítás, mert az egri vitézség regénnyé formálója – eredeti nevén Ziegler Géza – félig német származású volt…

A fentiekkel ellentétben kételkedem abban, hogy sokan olvasták volna Jókai Mór egyik korai művét, a Janicsárok végnapjait. Pedig a műfaját tekintve (vad)romantikus történelmi regény kifejezetten izgalmas; párbajokkal, várostrommal és visszafogott erotikus jelenetekkel fűszerezetten ékes példája a szélsőséges francia romantika akkori erőteljes irodalmi hatásának. A cselekmény 1818-ban kezdődik, amikor is Ali Tepelenti pasa egy jóslatot kap eljövendő sorsáról. A szeleuciai láthatatlan dzsinn azt jósolja a nagy hatalmú zsarnoknak, hogy azok fogják elárulni, akik a legközelebb állnak hozzá. Egykor Sztambulban a szeráj kapuján fog diadalmasan bevonulni, ott áll majd egy ezüst állványon az ujjongó nép előtt. A jóslat pedig természetesen valamilyen módon beteljesül…, de a valóban fordulatos cselekménynél is érdekesebb, hogy ebben a regényben Jókai azt meséli el, miként lépett túl a fejlődő hadviselés a 19. század közepére az egykor rettegett janicsárokon és ők milyen tragikus hősiességgel ragaszkodtak katonai hagyományaikhoz – húszezer élet árán is.

Török területről vándoroljunk tovább nyugat felé és száznál is több évet ugorva az időben töltsünk el egy éjszakát Lisszabonban, megemlékezve így Erich Maria Remarque munkásságáról, akinek legtöbb műve nem más, mint kétségbeesett kiáltás, könyörgés békéért és egyben sírfelirat mindazoknak, akik világháborúk fizikai és szellemi poklában veszítették életüket, vagy nyomorodtak meg testileg-lelkileg örök életükre. Szubjektivitás ide vagy oda, feltétlen magyarázatra szorul, hogy miért pont az Éjszaka Lisszabonban című művét említjük e sorok között és miért nem a kézenfekvőbb Nyugaton a helyzet változatlant. A regény kezdetén,1940-ben, egy Amerikába vágyódó menekült nézi reménytelen sóvárgással azt az utolsó hajót, amivel még kiszabadulhatna a pokollá változott Európából. Csakhogy se jegye, se pénze… Ekkor találkozik egy másik emigránssal, aki furcsa mód két jegyet ajánl neki a szabadság hajójára – cserébe pedig csak annyit kér, hogy az éjszaka folyamán hallgassa meg történetét. Josef Schwarz meséje két ember sorsán keresztül láttatja a fasiszta eszmék és tettek borzalmait, bepillantást engedve az úgynevezett „menekült lét” pszichológiájába, személyiség és lélektorzító hatásaiba is. A mű azért is kiváltképp elgondolkodtató és sajnálatosan aktuális, mert amikor az ember háborúról hall vagy olvas, hajlamos megfeledkezni a számadatok mögött húzódó egyéni sorsokról.

A háború egészen más dimenzióit láttatja velünk Pierre Boulle klasszikusa, a Híd a Kwai folyón. Irodalomtörténészek között is folyt/folyik polémia arról, hogy vajon az író életrajzának ismerete mennyire szükséges az adott mű megismeréséhez, vagy éppen mennyire korlátozza a befogadást. Mindenesetre leírom, hogy Pierre Boulle a második világháborúban a francia Indokínában harcolt, majd – amikor Franciaországot elfoglalták a németek – belépett a szingapúri szabad francia haderő soraiba. Peter John Rule álnéven Kínában és Burmában volt titkosügynök, egészen addig, amíg németpárti csapatok 1943-ban el nem fogták a Mekong partjánál és szabadulásáig kényszermunkát kellett végeznie. A fentiek alapján világos, hogy miként írhatta meg rendkívül aprólékos részletekig valósághűen ezt a regényt, ami egyszerre értelmezi és rögtön újra értelmezi a kötelességteljesítés, a bajtársiasság, az adott szó és a hűség katonai fogalmát.

Ha pedig titkosügynök… Nos, a köznapi társalgásban sokszor halljuk a „ha én erről könyvet írnék…” szófordulatot. Hogy milyen is az, amikor egy titkosügynök – konkrétan tégla – fedi fel minden titkát és ír tényleg „könyvet”, azt megtapasztalhatjuk Viet Thanh Nguyen: A szimpatizáns című regényében. A vietnami születésű író és professzor Saigon 1975-ös eleste után emigrált családjával együtt Amerikába. Fenti műve – első regénye – kereken negyven esztendővel később jelent meg és már csak azért is érdemes elolvasni, mert kezdetnek rögtön Pulitzer-díjat kapott – körülbelül hét-nyolc másik rangos irodalmi díjjal együtt. Meglehetősen szép teljesítmény egy „elsőkönyvestől”, aki művét pontosan ott kezdi, amikor és ahonnan ő annak idején elmenekült. Saigon, 1975. április, teljes káosz, mindenki igyekszik elhagyni a várost. Egy tábornok hűséges századosa segítségével listát készül összeállítani azokról, akik még felférnek az utolsó repülőkre. Az egyszerre szörnyű, ironikus és bölcs regény voltaképpen egy névtelen narrátor - a titkosügynök – vallomása, aki idegenként nem áll egyik oldalon sem, de igyekszik felfedni minden gyarlóságot, miközben – akár kényszerből is – végzi feladatát.

„Katonának nem kell a fejét törnie. Az ember egyszerűen engedelmeskedik a parancsnak, és vagy életben marad, vagy meghal, de minden magától megoldódik. Könnyebb élni valamilyen rendszer alatt, mint ellene harcolni.” Bizonyára sokan kitalálták, hogy az idézet Ernest Hemingway: Akiért a harang szól című regényéből származik, ezzel a művel zárjuk az irodalmi művek sorát, kicsit ideidézve a harangszóval a nándorfehérvári diadalt is. Az író 1937-ben Spanyolországba utazott, hogy tudósítson a polgárháborúról. „Munkáját” meglehetősen kimagaslóan végezte, hiszen, ha feltétlen ki kellene osztani a „legjobb háborús regény” címét, azt hiszem nagyon sokan Robert Jordan és Maria történetére szavaznának, ami a valóban a kalandregény, a szerelmi történet és a tragikus történelmi tabló hemingway-i tömörségű és letisztultságú irodalmi párlata. Persze, hogy belekerüljünk a 22-es csapdájába, ez is csupán szubjektív megállapítás…