Találjuk ki Amerikát!

Mit tudnak ők, amit mások nem? Két szóban összefoglalva: empátia és távlatosság. Lehet, hogy túl egyszerűnek tűnik a képlet, de ennyi pont elegendő egy működő külpolitikai stratégia megalapozásához. Ezt bizonyítja Kissingernek a Kínáról, illetve Brzezinskinek az Amerika és egyszersmind a világ jövőjéről szóló írása.
A gondolkodásmód hasonlósága természetesen nem jelenti azt, hogy a két szerző teljesen azonos következtetésekre jutna, azt pedig végképp nem, hogy hasonló stílusban fogalmaznának. Kissinger könyvének nagy erénye a személyes élmények és tapasztalatok sokasága, amelyek izgalmas, szinte átélhető sztorivá teszik az amúgy meglehetősen száraz témát, a kínai külpolitika két évszázados történetét. Brzezinski sokkal inkább tudós alkat: megfogalmazásai szikáran pontosak, szinte grammra kimértek, ugyanakkor hibátlan logikájúak és világos szándékúak. Egyikük a szemtanú, másikuk inkább az elemző szemszögét választotta könyve megírásakor, de ez nincs hátrányára a mondanivaló kifejtésének, sőt.

Ha a napilapok olvasását a sportoldallal szokás kezdeni, akkor talán nem szentségtörés komoly, tudományos munkákat először a név- és tárgymutatónál felütni. Mert a nemzeti büszkeség ilyenkor is működik: vajon hány alkalommal és milyen összefüggésben kerül elő Magyarország az egyik legnagyobb külpolitikai szakértő könyvében? Aztán persze jön az elkerülhetetlen csalódás: Amerikából nézve, bizony, nem nagyon látszódunk a térképen. Ez egyébként nem feltétlenül baj, hiszen például Svájcot még annyiszor sem említi a szerző, mint minket. Tanulsággal és némi meglepetéssel pedig az is szolgálhat, hogy amikor mégis szóba kerülünk, akkor az nem az 1956-os, hanem az 1848-as forradalom kapcsán történik, és Kossuth Lajos az egyetlen magyar, aki név szerint megjelenik a Stratégiai vízióban.

Talán jobban is építhetnénk erre az Amerikában láthatóan (hallhatóan) még mindig jól csengő névre.
Mint ahogyan hasznos lenne napjaink divatos Amerika-ellenességével szemben inkább azt a szellemi kapcsolatot feléleszteni, ami az Egyesült Államok és a magyar politikai gondolkodók között már az 1800-es évek első felében kiépült: kevesen tudják, hogy az amerikai berendezkedést Európában népszerűsítő Alexis de Tocqueville-nek az eredeti nyelven 1835-ben és 1840-ben megjelent kétkötetes munkáját (Az amerikai demokráciáról) már három évvel később(!), 1843-ban kiadták magyar fordításban a budai Egyetemi Nyomda jóvoltából.

De a múltról most fordítsuk figyelmünket inkább a jelen és főleg a jövő felé, ahogyan Brzezinski is teszi könyvében. Mi lehet Amerika sorsa a következő bő évtizedben? Megőrizheti-e vezető szerepét az Egyesült Államok, és mi történik velünk akkor, ha nem? Válhat-e szuperhatalommá Kína, és kínál-e valós alternatívát a világ számára a Kelet? Illetve: elkerülhetetlenül hanyatlás vár-e a Nyugatra, benne Magyarországra? Fontos és izgalmas kérdések, amelyek – ha nem is ebben az általános formában – ott vannak mindennapjaink politikai témájú vitáiban, beszélgetéseiben. Brzezinski válaszai megalapozottak egyszersmind optimisták, és ezzel kétségtelenül kilógnak napjaink közbeszédének hangos kórusából, ami mást sem sulykol, mint a nyugati civilizáció elkerülhetetlen bukását, miközben azt semmiféle racionális érveléssel nem támasztja alá, csupán benyomásokra, összefüggéseikből kiragadott számokra, és persze leginkább érzelmekre alapozza.

Ennek ellenére kétségtelen, hogy a Nyugat válságban van. Globális szupremáciáját bizonyosan elveszítette: Amerika rossz döntések nyomán szétforgácsolta erejét, és most már otthon is komoly bajokkal küzd, Európa pedig – ahogyan Brzezinski találóan fogalmaz – azon dolgozik, hogy a világ legkényelmesebb szociális otthonává váljon. A kiutat ebből a válságból az Egyesült Államok megerősödése jelentheti.
Brzezinski szerint Amerika vonzerejét az idealizmus és a materializmus kombinációja adta. Előbbi a szabadságjogokat, utóbbi a meggazdagodás reményét és lehetőségét kínálta lakóinak. Ez még ma is vonzó, ugyanakkor az elmúlt évtizedekben rossz pályára állt az ország: az államadósság megugrása, a pénzügyi rendszer hibái, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, az infrastruktúra és a közoktatás romló színvonala, illetve a kompromisszumokra képtelen politikai rendszer gúzsba kötötte a XX. század legnagyobb nyertesét.

Vérbeli külpolitikusként Brzezinskinek legjobban természetesen a nemzetközi színtéren elkövetett baklövések fájnak. Az Egyesült Államok nem tudta kihasználni a Szovjetunió összeomlásától számolható bő két évtizedet arra, hogy megerősítse befolyását, és egy globálisan jól működő biztonsági rendszert építsen ki. Ehelyett Afganisztánban és Irakban háborúzik, amelyek egyébként a leghosszabb hadi vállalkozások az USA történetében. Az eredményüket ismerjük, de még annál is nagyobb baj, hogy ezek a lépések a szövetségesek megritkulásával és újabb potenciális konfliktushelyzetek kialakulásával jártak. Végeredményben ma a világ sokkal kevésbé biztonságos, mint 1990 környékén volt, az Egyesült Államok pedig a „magányos internacionalizmus" politikájának foglyává vált.
Az olvasó jogosan mondhatja ennél a pontnál: Amerika nem is érdemel mást, mint hogy eltűnjön a történelem süllyesztőjében, a tájékozottabbak pedig azt is hozzátehetik, akkor jöjjön helyette Kína.

Brzezinski ezzel szemben azt vallja: a világrend kínai helyett sokkal inkább kaotikus lenne, ha az Egyesült Államok elveszítené vezető szerepét.
Amit várhatnánk, az, hogy a globális biztonsági rendszer helyett regionális megoldások, a demokrácia helyett pedig a tekintélyelvű/nacionalista/vallási megalapozású berendezkedés válna meghatározóvá a Nyugaton kívüli régiókban. Kína ugyanis nem reális alternatíva: gazdasági és katonai erejét tekintve a látszat ellenére még mindig nem szuperhatalom. Eddigi látványos eredményei is épp abból fakadtak, hogy a belső modernizációra koncentrált és nem a világpolitikai szerepvállalásra. Ráadásul igen komoly és egyre erősebb ellentmondások feszítik, amelyeket anekdotikus tömörséggel foglalt össze épp Brzezinski számára Csiang Cö-min elnök, amikor azt mondta: „A legsúlyosabb gondunk, hogy túl sok a kínai…" (egyszerre utalva így a súlyos egyenlőtlenségekre és a társadalom elöregedésére).
Kína tehát bölcsen és konfuciánus hagyományainak megfelelően kivár, egyelőre meg se próbálja átvenni az első helyet a világpolitika színpadán.

Ez viszont Amerika hanyatlásával összekötve tulajdonképpen azt jelentené, hogy gyeplőt dobunk a lovak közé. Rövid idő alatt lángba borulhatna a Kaukázus, a Koreai-félsziget, Afganisztán és Pakisztán, Izrael és az egész Közel-Kelet, Fehéroroszország és Ukrajna – írja Brzezinski. Ami a legutóbbit illeti, már be is vált a szerző 2011-ben megfogalmazott jóslata.
Éppen az ukrajnai helyzet az, ami napjainkban még érdekesebbé és fontosabbá teszi Brzezinski megoldási javaslatát globális biztonsági problémáinkra. A lényeg két pontban, egyszerűen összefoglalható: egy nagyobb és életerősebb Nyugatra van szükség amerikai vezetéssel, illetve egy stabil és együttműködő Keletre, amerikai részvétellel.

Európa vonatkozásában Brzezinski két, kétségtelenül komoly vitákat kiváltó állítást fogalmaz meg. Az egyik Törökország, a másik Oroszország nyugati integrációjának szükségességét hangoztatja. A török csatlakozás ügyében valóban egyértelműnek látszik a kép, hogy az sokkal több előnnyel járna, mint hátránnyal, elmaradása viszont újabb biztonsági kockázatot jelentene Európa tőszomszédságában. Oroszország vonatkozásában azonban érezhetően maga a szerző is ambivalens érzésekkel küzd. A feltételezhető előnyök ugyanis kétségtelenek, ugyanakkor a társadalmi-politikai-jogállami érettség hiánya is az. Brzezinski egyébként épp Ukrajna sorsát tartja az oroszországi helyzet indikátorának: ha ismét Moszkva érdekszférájába kerül, akkor az egyértelműen a birodalmi álmok újjáéledését jelenti, szemben az európai integrációval. Ennél tömörebben nem is fogalmazhatnánk meg a közelmúlt történéseinek lényegét… Ami viszont reményre adhat okot, az ugyanaz, mint Kína esetében: súlyos belső konfliktusok terhelik Oroszországot is, amelyek csak ideig-óráig palástolhatók.

Ne felejtsük el: Ázsiában épp Kína jelenti a legnagyobb biztonsági kockázatot Moszkva számára! Miközben a nyersanyagokban gazdag és hatalmas kiterjedésű orosz Távol-Kelet egyre súlyosabb népességhiánnyal küzd, kis túlzással szinte lakatlannak mondható, Kína mind határozottabban vonja befolyása alá a környező országokat, például Mongóliát, ilyen módon szorongatva szomszédját. Ki tudja: talán a napokban megkötött olajegyezmény is inkább a kínai expanziót segíti, mintsem Moszkva pozícióját erősítené hosszú távon. Könnyen eljöhet még az az idő, amikor Oroszországnak éppen a Nyugatra lesz szüksége ahhoz, hogy integritását megvédhesse.
Míg Európában az Egyesült Államoknak kell a katalizátor és a vezető szerepét játszania, addig Ázsiában sokkal visszafogottabb szerepfelfogást javasol Brzezinski. A térség ma széttagoltabb, mint a Nyugat, és hatalmi rendszere sok szempontból emlékeztet az első világháborút megelőző korszak európai lőporos hordójára.

Nagy a veszélye annak, hogy szilárd biztonsági keret nélkül a különböző nacionalizmusok és a vallási fanatizmus fogják lángba borítani a térséget. Elég csak a legfontosabb nyilvánvaló és lappangó konfliktusokra gondolni: Kína−India, India−Pakisztán, Kína−Tajvan, a két Korea, és szinte a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Ebben a bonyolult hálózatban Amerikának egyrészt ki kell tartania szövetségesei, Japán, Dél-Korea és Tajvan mellett, ugyanakkor újabb elkötelezettségeket, pláne fegyveres beavatkozást nem szabad felvállalnia a térségben. Az Egyesült Államoknak arra kell törekednie, hogy egyoldalú lépések helyett multilaterális struktúrák kiépítésében vegyen részt, afféle egyensúlyteremtő és békéltető szerepet játszva Ázsiában.

Zbigniew Brzezinski könyve jó pillanatban született meg, és talán még fontosabb pillanatban látott napvilágot Magyarországon. Az általa megfogalmazott Stratégiai vízió egyszerre hiteles és reményt keltő: a Nyugat sikersztorija korántsem ért véget, ha képesek vagyunk együttműködni, és sorsunkat a saját kezünkbe venni. Csak rajtunk múlik.

(Zbigniew Brzezinski: Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága. Antall József Tudásközpont. Budapest, 2013. 298 p.)