Szerdai mozi: Az eltűnt ezred

Szöveg: Révész Béla | 2015. november 18. 10:18

Ismét egy téma, amely üvöltött a megfilmesítés után, és ismét egy film, ami kihagyta az óriási ziccert. Lane Nishikawa mozijából B-kategóriás alkotás lett, pedig…

Ne legyünk igazságtalanok, alapvetően nem a rendező hibája, hogy a furcsa magyar címet kapó film nem kerülhetett felsőbb polcra, hanem a rendkívül alacsony költségvetésé. Persze az is igaz, hogy ezt a sztorit sokkal jobban ki lehetett volna bontani, és nagyobb formátumú színészekkel talán működhetett volna is a dolog. Nyilvánvaló párhuzamot lehet vonni az igen pocsékra sikerült A fegyverek szava és Az eltűnt ezred között annyiban, hogy két remek alapötletből sikerült elég gyengén kivitelezett alkotást készíteni.

Míg John Woo filmjében a navajo indiánok kódfejtése körül forgott a történet, tomboló akciófilmmé silányítva a pazar sztorit, addig itt a 2. világháborúban amerikai katonaként szolgáló japánok állnak a középpontban. Pearl Harbor után az Államokban nem bántak éppen kesztyűs kézzel az ott élő japánokkal. Szankciókat vezettek be ellenük, táborokba szállították őket, gazdaságilag és egzisztenciálisan ellehetetlenítették őket. Mégis, kitörési vágyból és (bármilyen furcsán hangzik) hazafiasságból ezrek jelentkeztek közülük katonai szolgálatra. A japán zászlóalj felállításának ötletét a vezérkar először teljes képtelenségnek gondolta, azután mégis zöld utat adtak a tervnek. A dolog bevált, és az európai hadszíntérre átdobott, tényleg különleges alakulat csakhamar megmutatta, mennyire keményen tud harcolni egy olyan környezetben, ahol egyébként saját hadseregük „fehér" tagjai finoman szólva sem szimpatizáltak velük túlzottan.

A bőr színe azonban senkit nem érdekel a halál árnyékában. Ott minden egyforma. Az amerikai japánok számtalan csatában bizonyították rátermettségüket és bátorságukat, a film végén el is hangzik egy döbbenetes szám az általuk kiérdemelt Becsületrendekről és csillagokról. Végigküzdötték az olasz hadjáratot, majd Franciaországban vetették be őket. A film az alakulat történetének azt az epizódját dolgozza fel, amikor 1944 telén a 141. texasi gyalogezred segítségére siettek, amelynek tagjai több kilométerrel az ellenséges vonalak mögött rekedtek. Néhány japán szemszögéből látjuk a történetet, a pusztulást és halált, az ő tragédiájukon keresztül tűnődünk el a száraz, de borzalmas statisztikán a veszteségi listával kapcsolatban.

Mi a gond a filmmel? Talán az, hogy néhány visszaemlékező jelenet kivételével sehol nem látjuk azt az abszurd helyzetet, ahogyan a saját hazájukban (mert nekik az USA volt a hazájuk) másod- vagy sokadrangúként kezelt, ellenségnek kikiáltott japánok elhatározzák, hogy elmennek meghalni azért az országért, amelynek lakossága éppen gyűlöli őket. A forgatókönyv és a rendező több kísérletet tesz arra, hogy ez a szál időnként felszínre kerüljön, de nem sok siker koronázza az erőfeszítést. Többször látjuk helyette a katonák emlékeiben élő családi boldogságot, majd azt, ahogyan hősünk a „jelenben" találatot kap és holtan esik össze. Minden tisztelet ellenére: ugyanazt végignézni négyszer egymás után inkább idegesítő, semmint izgalmas. A folyamatosan megszakított cselekmény a visszaemlékezések miatt hamarosan közönybe fullad. A dramaturgailag indokolatlan flashbackek szétszaggatják és unalmassá teszik az egyébként sem túl érdekfeszítő mozit, a túlélő katona kerettörténete pedig legalább annyira mesterkélt, mint a Ryan közlegényé. A másik negatívum a csatajelenetek ábrázolása. Ezekről messziről kiabált, hogy mennyire nem volt rájuk pénz. A több száz katonát nagyjából húsz ember helyettesítette, látványt nyomaiban sem kapunk, a németeket nagyjából három statiszta jelenítette meg, éppen emiatt a csatákból többnyire csak azt láthatjuk, ahogyan a derék japánok lövöldöznek valamire vagy valakikre. Mindehhez társult egy teljesen értelmetlen kameramozgás, amely érezhetően a Schindler listáját vette alapul, sajnos funkciótlanul. Michael G. Wojciechowski mindent megtett, hogy az ugráló képekkel ellensúlyozza a tűzharcok kidolgozatlanságát, de messze túllőtt a célon. Mit kezdjünk például két egymás mellett álló katona jelenetével, amit reszkető, rázkódó kamerával vettek fel? Nem futottak sehová, egy helyben álltak, a kép mégis úgy zötyög, mintha legalábbis egy közepes erejű földrengés is belejátszott volna hőseink beszélgetésébe.

Adva volt még egy rakás színész, akik finoman fogalmazva sem az elithez tartoznak (a legismertebb név talán Jason Scott Lee-é), s játékuk zömében ki is merül abban, hogy rendkívül búsan néznek maguk el, ráadásul (dél-amcsi szappanoperás technikával) gondosan a kamera felé fordulva, még akkor is, ha beszélgetőpartnerük így a hátuk mögé kerül. Van valami bájosan amatőr abban, ahogyan az alkotók igyekeztek mindent megtenni az elfogadhatóság érdekében, és bár céljukat alapszinten elérték, több jót nem nagyon lehet elmondani a végeredményről.

Kár érte. Az alapötlet fantasztikus, s csak remélni lehet, hogy egyszer valamikor hozzáértő kezekbe fog kerülni. Megérné egy nagy költségvetésű, jegyzett színészeket felvonultató mozit készíteni belőle.