A tatárok a Muhi síkon megtanulták tisztelni a magyarokat

A mongolok 1241 márciusában három hadoszlopban zúdultak hazánk területére. A Batu kán vezette fősereg a Vereckei-hágón áttörve megsemmisítette a hágót védő Tomaj Dénes nádor seregét, majd a szélsebes mongol lovasság pár nap alatt Pest alá ért, mindent elpusztítva, ami az útjába került. 1241. március 17-én, vasárnap a mongolok felégették Vácot és közben folyamatosan hergelték a lassan gyülekező királyi hadat. IV. Béla király nyugati segítségre nem számíthatott, így a magyar sereg március végén – a tatár előőrsöt üldözve – indult meg a határ irányába, majd április első napjaiban a muhi pusztán ütött tábort.

Batu kán szándéka az volt, hogy a Sajó folyón való átkelés közben támadja meg a magyarokat, számítását azonban a magyar hadvezetés keresztülhúzta. A mongolok így kénytelenek voltak átvenni a kezdeményezést és egy számukra is kockázatos manőverrel az éjszaka folyamán megkezdték az átkelést a hídon. A magyarok azonban egy szerencsés véletlen folytán még idejében értesültek arról, hogy mi készül ellenük. „Egy orosz szökevény ugyanis a magyarok táborában megjelenve, azt mondá a királynak: „Vigyázzatok! még az éjjel át fognak jönni hozzátok a tatárok; azért legyetek óvatosak, nehogy véletlenül és rögtön találjanak rátok rohanni!” – írta Spalatói Tamás, középkori krónikás.

A magyar vezérek valószínűleg kétkedve fogadták az információt, hiszen jelentősebb tatár csapatokat az elmúlt napokban nem láttak és sejtésük sem volt arról, hogy a mongol főerőkkel állnak szemben. Kálmán herceg és Ugrin érsek egy jelentősebb fegyveres erővel a hét kilométerre lévő hídhoz vonult, akik menetből ütöttek rajta az átkelést végző tatárokon, sokukat megölték vagy a folyóba szorították. A győzelem után a magyarok erős hídőrséget hátrahagyva visszatértek a táborba. „Itt is nagy lett az öröm, aminek vége aztán nagy vígasság lett. A többség azt hitte, hogy már vége a csatának, hogy teljesen legyőzték a tatárt s így fegyverét letéve, nyugodtan aludni tért.” – írta a krónikás.

A mongol hadvezetés azonban rögtön haditanácsot tartott, ahol módosították a támadási tervüket. Seregüket két részre osztották: az egyik Batuval a hídnál maradt, egy másik jelentős erőt - Szübeetej vezetésével - a Sajó alsó folyásához küldtek, ahol az éjszaka folyamán a mongolok egy jól előkészített átkelési manővert hajtottak végre.

Mialatt a magyar táborban a visszatért csapatok győzelmét ünnepelték, hajnaltájt a tatárok hét hadigépet vontattak a hídfőhöz és lőni kezdték a hídőrséget, amely hamarosan hátrálni kényszerült és fellármázta a magyar tábort. A hírre a magyar nehézlovasság egy része kitört és súlyos közelharcba bocsátkozott a mongolokkal. Kétségbeesett küzdelem alakult ki, amelyben a magyarok célja az volt, hogy beszorítsák a mongolokat a folyóba, akik most már nem hátrálhattak meg. Közben a hídon folyamatosan özönlöttek át az újabb és újabb tatár alakulatok, így az ellenség számbeli fölénye hamarosan érvényesült.

Délelőtt tíz óra tájban – tehát jelentős késéssel - jelentek meg Szübeetej harcosai is a magyar tábor déli részén. Kálmán herceg és Ugrin érsek csapatai felismerték az átkarolás veszélyét és megkezdték a visszavonulást a táborba, ahol megdöbbenve tapasztalták azt, hogy a sereg nem állt csatarendbe. „Ugron érsek keserűen kifakadt, fennhangon szidta a királyt gondatlanságáért, Magyarország főurait pedig gyávasággal vádolta, hogy ily veszedelem közepette még a maguk életéről sem gondoskodnak és az ország megmentésére nem készülnek.”

Az időközben összegyűlt csapatok élére állva Kálmán herceg, Ugrin érsek és a templomosok ismét az ellenségre vetették magukat, mégpedig olyan erővel, hogy a Batu vezette elővéd megingott. „A három említett vezér tehát újra kimenvén, megütközött az ellenséggel s Ugron utoljára oly vitézül dúl vala az ellenség legsűrűbb csoportjai közt, hogy őt mint a menykőcsapást nagy lármával kerülték, hasonlóan Kálmán és a templárius olasz bajtársaival nagy rombolásokat tettek az ellenségben, de végre a sokaság rohamát kiállni nem bírván, Kálmán és az érsek erősen megsebesítve alig hogy elmenekülhettek övéikhez, a templárius mester pedig az egész olasz csapattal együtt elesett, sok magyar is elesett ebben a viadalban.”

A fokozatosan túlerőbe került mongolok hamarosan körülvették a magyar tábort és hozzákezdtek a felgyújtásához. Batu nagyon jól tudta, hogy egy jól védhető táborba bezárni az ellenséget és arra kényszeríteni, hogy az utolsó leheletéig harcoljon, rengeteg véráldozatába kerülne. Így „a tábor hátsó oldalával szembenálló tatárok parancsszóra rést nyitottak soraik között és minden nyilazás nélkül, néma szemlélőkké válván, szabad útat engedtek az arrafelé kitóduló magyaroknak, akik közül mindig többen és többen szállingóztak kifelé az egérfogóból. És minél több volt a kifelé gravitáló, annál szélesebb útat engedtek a tatárok a legkisebb zaj vagy beszéd nélkül, de feszült figyelemmel szemügyrevéve mindenkit, mert mindannyian királyi vadra leskelődtek, mindenáron Béla királyt akarván elfogni. Azonban utóbbinak is sikerült kevés kísérettel észrevétlenül kiosonni” – ez volt az a pont amikor a Sajó mentén vívott csata végleg elveszett.