Korlátozottak a NATO lehetőségei

Hunter azon túl, hogy óriási tapasztalata van a diplomáciai boszorkánykonyhák gyakorlati működtetésében, jelentős elméleti politikatudományi háttérrel is rendelkezik, jelenleg a nemzetközi tanulmányok tekintélyes washingtoni kutatóintézetének, a SAIS-nak a transzatlanti viszonyt tanulmányozó központjánál vezető kutató. A minap terjedelmes írást jelentetett meg a The European Institute nevű, transzatlanti kapcsolatokkal foglalkozó, washingtoni székhelyű think tank honlapján. Ebben a rend kedvéért azt is tanácsolja ugyan az észak-atlanti katonai szövetségnek, hogy „tartsa szárazon a puskaport", ám azt már nem fejti ki, hogy konkrétan mit ért ezen.

A cikk nem mentes a személyes elfogultságtól, ám mégis jól rávilágít arra az alapvető dilemmára, amely a Nyugat és Oroszország viszonyát meghatározta az elmúlt évtizedekben, és a Nyugat azon a hibáira is, amelyek a mostani fejleményeket megelőzték.

„Nem tiszta a NATO keze sem, és különösen nem az Egyesült Államoké, ami persze nem mentség arra, amit Putyin művel" – fogalmazott Hunter.

Leásva a gyökerekig, visszatekintett arra, hogy idősebb George Bush amerikai elnök Európa szabadságának kiteljesítésén („Europe whole and free") fáradozva arra törekedett, hogy a közép-európai országok bekerüljenek a NATO-ba és az EU-ba, miközben nem célozta meg Ukrajna bevonását, mert azt legalábbis idő előttinek tartotta, és látta, hogy azzal felbőszítette volna Oroszországot, a hidegháború vesztesét.

Hunter szerint Bush tudatában volt annak, hogy az 1919-es versailles-i szerződés miként járult hozzá a német nacionalizmus szításához és a második világháborúhoz. El akarta kerülni e történelmi hiba megismétlődését, és nem legyőzött ellenségként, hanem egyenrangú partnerként próbálta kezelni Oroszországot.

Azok, akiknek ez volt víziójuk – Hunter ide sorolja önmagát is -, a második Clinton-adminisztráció alatt sajnálatos módon távoztak a kormányzatból, és a volt diplomata szerint „a helyükre soha nem kerültek olyanok, akik értették volna, mi a teendő".

Mint megjegyezte, még az európai biztonsági kutatással foglalkozó részleget is felszámolták az amerikai nemzetvédelmi egyetemen, mondván, „Európa már nem releváns".

Robert Hunter szerint a nyugati szövetségesek súlyos hibát követtek el a 2008-as bukaresti NATO-csúcson, amikor kinyilvánították, hogy Ukrajna és Grúzia a szövetség tagja lesz, amint teljesíti a tagsági feltételeket. Ennek ugyanis az lehet az olvasata, hogy a NATO kész biztosítani azt a kollektív védelmi garanciát ennek a két országnak is, amelyet egyébként a NATO-t megalapító washingtoni szerződés 5. cikkelye a tagországok tekintetében fogalmaz meg.

Hunter szerint valójában a NATO-nak ez a garancianyújtás nem állt szándékában, de két ember így értelmezte ezt a nyilatkozatot: Szaakasvili grúz és Putyin orosz elnök. A következménye ennek az a rövid konfliktus lett, amelyet Grúzia elveszített, és világossá vált, hogy a NATO-tagságra való meghívás kilátásba helyezése üres ígéret volt, hiszen senki nem sietett a grúzok megsegítésére.

Hunter elismerte, ő maga is tévedett, amikor úgy vélte, Ukrajnával kapcsolatban Putyin nem követ el majd semmilyen ostobaságot, mert Ukrajna – Grúziával ellentétben – Oroszország és a Nyugat között fekszik, tehát „igenis számít".

A volt nagykövet szerint csak tovább rontana a helyzeten, ha a NATO most arra törekedne, hogy gyorsan a tagok közé fogadja Ukrajnát. Ez legfeljebb – de akkor sem bizonyosan – csak abban az esetben lehetne helyénvaló lépés, ha arra a következetésre jutnának, hogy elkerülhetetlen az újabb hidegháború. Most azonban nem ez a helyzet, és lehetőség szerint el is kell ezt kerülni.

A tapasztalt amerikai elemző úgy látja, a nyugati szövetségeseknek törekedniük kell arra, hogy Ukrajnában tisztességesen bonyolítsák le a májusi elnökválasztást, legyenek külföldi megfigyelők. Alá kell húzniuk, hogy a válság békés kimenetelét óhajtják – vélekedik elemzésében Robert Hunter.