Ahol soha nem nyugszanak a fegyverek… (2. rész)

Fellángol a harc

Amikor megindult a megtorlásoktól és az újabb kiutasítástól tartó kongói tuszik, a banyamulengék és a hozzájuk közel álló gomai lázadók (Demokratikus Kongói Tömörülés − DKT) felkelése Kabila ellen, ruandai katonák (mintegy 20 ezer fő) is megjelentek Észak és Dél-Kivuban a lázadók támogatására, valamint a hutuk elleni hajtóvadászat folytatására. A DKT és a banyamulengék célja Burundi és Ruanda biztonságának szavatolása (hiszen Kabila elutasította a hutu népirtók letartóztatását), valamint a Kongóban élő tuszi lakosság védelme és Uganda növekvő térségbeli befolyásának a visszaszorítása. De folytatódott az ásványkincsek kirablása is Ruanda, illetve − a harcok finanszírozása céljából − a Kabila ellen küzdő fegyveres csoportok javára.

Az ellenük harcoló hutu fegyveres csoportok a népirtásban tevékenyen részt vevő, a ruandai és burundi tuszi kormányok megdöntését célul kitűző ruandai hutuk (Ruanda Felszabadításának Demokratikus Erői), a burundi kormányt megdönteni szándékozó burundi fegyveresek, a kongói hutuk, akik ki akartak űzni az ország területéről valamennyi tuszit. Ők is harcoltak a természeti erőforrások birtoklásáért.

Kongó északi részére Uganda is vezényelt csapatokat, hogy támogassa a különféle, kongói és ugandai lázadó csoportokból álló és az ország északi részét ellenőrzése alatt tartó mozgalmat (Kongói Felszabadítási Mozgalom), amelynek célja egy erős kongói állam kialakulásának megakadályozása, Ruanda térségbeli szerepének a korlátozása és a kongói−ugandai határ biztonságossá tétele volt. És természetesen az ország természeti erőforrásaiból való részesedés. A Kabila-kormány a nemzeti hadseregre, a különféle nacionalista, helyi önvédelmi erők szerepét betöltő Mai-Mai csoportokra, hutu erőkre, valamint − attól kezdve, hogy a lázadók Kinshasát fenyegették − Angola, Csád, Namíbia és Zimbabwe kormányerőire támaszkodhatott.

A külföldi segédlettel a kormányhoz hű erők az ország középső részeiig visszaszorították a lázadó erőket. A külföldi (kanadai, amerikai, izraeli stb.) nyersanyag-kitermelő társaságok a kormányt támogatták, s különféle csoportokhoz tartozó fegyveresek alkalmazásával próbálták meg érdekeiket védeni. A sokszereplős háború során nem rajzolódtak ki világosan a frontvonalak, nem voltak nagy erőket mozgósító csaták, a külföldi reguláris erők inkább stratégiai pontokat szálltak meg, s ezzel akadályozták meg, hogy a lázadók ismét ellenőrzésük alá vonják a központi kormány által ellenőrzött nyugati és középső területeket.
A ruandai ellenőrzés alatt álló keleti területeken folyt a tuszik és a hutuk között az etnikai erőszak. Az északi területek ugandai ellenőrzés alatt álltak.

Az etnikai erőszakon túl a konfliktus az ország természeti erőforrásainak (arany, gyémánt, fa) birtoklásáért folyt valamennyi szereplő részéről (a Kabilát legvehemensebben támogató Robert Mugabe zimbabwei elnöknek és családjának bányászati vállalatai voltak Kongóban).
Laurent Kabila 2001-ben merénylet áldozata lett. A gyilkos az egyik testőre volt, ám a szakértő úgy látja, voltak megbízók a háttérben − az sem kizárt, hogy hívei vagy támogatói közül, akik már jó ideje azzal vádolták, hogy szándékosan késlelteti egy demokratikus alkotmány kidolgozását és a szabad választások megtartását. Mi több, Ruanda szerepe sem tisztázott. Az elnöki posztot fia, a mai napig hatalmon lévő Joseph Kabila vette át.
A helyzet kaotikus voltát mutatta, hogy még az ugandai és ruandai csapatok is harcba keveredtek egymással területi viták miatt. A kis területen (28 338 négyzetkilométer) túlnépesedett (9 milliós) Ruanda kormánya ugyanis történelmi jogokra hivatkozva bejelentette igényét Dél-Kivu tartományra.

A Mai Mai milíciák – amelyek a legaktívabbak Dél- és Észak-Kivu tartományokban voltak, ahol a legtöbb menekült is élt – beavatkoztak ebbe a konfliktusba is. Értek el helyi sikereket, kiterjesztették a konfliktust, harcoltak egymással, az ugandai és a ruandai csapatokkal, sőt még a kongói hadsereggel is.

2003-ban ért véget az Afrika első kontinentális háborújaként is emlegetett konfliktus, az idegen csapatok távoztak az országból. Úgy tűnt, hogy 2003 nyarától, az átmeneti kormány megalakulásától − ami a második háború lezárását is jelentette − békésebb, stabilabb időszak következik, ám ez a remény hamar szertefoszlott, ugyanis szinte azonnal elkezdődött a harmadik, azaz a kivui háború, amely 2004-től 2009-ig tartott. E hatmillió áldozatot követelő konfliktust a második világháború óta a legvéresebb háborúként tartják számon.

Színre lép az Európai Unió

Ez volt az a pont, ahol a Európai Unió is szerepet vállalt a rendteremtésben. A külföldi csapatok kivonulásának ellenőrzése az ENSZ kongói missziójának, a MONUC-nak a feladata lett volna, amely 1999 novembere óta tartózkodott az országban. A MONUC 2003 áprilisában mintegy 8700 fős békefenntartó erővel rendelkezett, ez a létszám azonban nem volt teljesen feltöltve. A ruandai és ugandai kivonulás szempontjából kritikusnak számító északkeleti Ituri tartományban egy 712 fős uruguayi békefenntartó zászlóalj állomásozott. Ez az alakulat sem létszám, sem felszerelés tekintetében nem felelt meg a követelményeknek, a milíciák okozta polgárháborús állapotokkal pedig nem tudott mit kezdeni. Az ENSZ-nek azonban nem volt olyan tartaléka, amit 2003 szeptembere előtt a térségbe tudott volna vezényelni.

A NATO – mivel az V. cikkelyt a kongói konfliktus semmilyen formában nem érintette – nem volt illetékes, így Kofi Annan ENSZ-főtitkár egyetlen lehetőségként az Európai Unióhoz fordult támogatásért. Az Európai Unió Tanácsa szinte azonnal reagált az ENSZ felkérésére, és 2003. június 5-én kelt határozatában elfogadta a Kongóban indítandó közös akció tervét; ezt követte 2003. június 12-én az akciót formálisan is elindító határozat. A művelet az Artemis nevet kapta. Franciaország – az ENSZ főtitkárának kifejezett kérésére – magára vállalta a művelet vezetését. Így tehát az EU által még 2002. július 24-én elfogadott „framework nation"-koncepció értelmében Franciaország biztosította a tervezési, vezetési és irányítási képességeket, a parancsnokságokat, valamint a műveletben részt vevő állomány nagyobb részét.

Az Artemis hadművelet volt az Európai Unió első, Európán kívül végrehajtott önálló katonai akciója. A terepet ismerő, jól kiképzett, erős fegyverzetű, mintegy 1500 fős (javarészt francia) uniós alakulatnak a szeptember 1-jéig tartó művelet során sikerült stabilizálnia a helyzetet Buniában és közvetlen környékén. Ituri tartomány távolabbi részeiben az EU-erők nem tudták megakadályozni az etnikai tisztogatások folytatását, ez azonban – mint azt Bruno Neveux, a művelet főparancsnoka kijelentette – nem is volt feladatuk.  Az Artemis erőinek helyét szeptember elsején egy mintegy 5000 fős, megerősített MONUC-alakulat vette át.

Folytatódik a harc

Laurent Nkunda tábornok 2003 végén kivált a hadseregből, az ország keleti részén, Észak-Kivu Masisi nevű erdeiben szervezte az ellenállást Nemzeti Kongresszus a Nép Védelmében (NKNV, Congrès National pour la Défense du Peuple) néven, nem csekély ruandai támogatással. Célja az volt, hogy a Dél- és Észak-Kivuban élő tusziknak védelmet nyújtson a szintén itt élő, több mint 1 000 000 fegyveres hutuval, főleg a szélsőséges Interahamwe milíciával szemben, mely feladatra véleménye szerint a kormány alkalmatlannak bizonyult − fogalmaz a szakértő. Ezek a fegyveres csoportok mind a mai napig működnek, folyamatos viszályokat szítva.

Nkunda csapatai élén nem szorítkozott a hutu milíciák elleni csapásokra, gyakran rajtaütött a keleti tartományokban állomásozó kormányerőkön is. A keleti erdős rész kiváló terepet biztosított neki és 3000-ről lassan 8000-es létszámúra bővülő csapatainak, amelyek tagjai − lévén a kormányerők korábbi katonái − jól ismerték azok tényleges erejét és harcmodorát.

Csizmadia Sándor elmondta: ez a helyi konfliktus sem volt mentes emberiségellenes bűntettektől. A gyerekkatonák bevonultatásától kezdve a lányok elhurcolásán és megerőszakolásán keresztül falvak kiirtásáig minden előfordult, ami az afrikai hadviselés jellemzője. (A MONUC Nkundát és fegyveres milíciáját „banditáknak" minősítette). A kormányerők 2007-ben óriási veszteségeket szenvedtek el Nkunda fegyvereseitől. Nkunda hajlandó volt időszakos tűzszüneteket kötni a kinshasai vezetéssel, ám ez csak taktikai fegyver volt nála, teljesen alávetni magát a parancsoknak soha nem állt szándékában. Joseph Kabila erői 2009-re kiheverték a súlyos veszteségeket, majd nemzetközi nyomásra megegyezés született Ruandával. Nkundát a ruandai és a kongói hadsereg közös akciójában kerítették kézre. Az őt üldöző katonák elől Ruandába menekült, és fegyveres ellenállást is tanúsított.

Jelenleg Ruandában tartják őrizetben, a szakértő szerint kiadatása jogi bonyodalmak miatt erősen kétséges. A házi őrizetben lévő Nkunda helyét helyettese, Bosco Ntaganda dandártábornok vette át, aki 2009. március 23-án megegyezett a kongói kormánnyal, hogy bizonyos feltételek mellett integrálja csapatait a hivatalos hadseregbe. Feltételei között szerepelt, hogy rá és katonáira bízzák a kelet-kongói, ásványkincsekben rendkívül gazdag két Kivu tartomány ellenőrzését. Ám a „Terminátor" becenévre hallgató hadúr ellenőrzése alá vonta a terület bányáit, majd az ásványkincsek kereskedelméből és védelmi pénzek szedéséből befolyt összeget saját pozíciójának megerősítésére fordította.

(Folytatjuk!)

Fotó: Archív