1917 – vágatlan háború

Vannak mérföldkövek a háborús filmek műfaján belül. Főként az elmúlt 25-30 évben, amikor a technika már megengedte, hogy többet lássunk, mint addig valaha. A sort valahol talán Mel Gibson Braveheartja kezdte, aztán jött Spielberg, aki Janusz Kamiński operatőrrel mindent felforgatott, amit a zsánerfilmekről tudhattunk. Továbbfejlesztve: láthattunk egy pocsék, ám nagyon látványos mozit Pearl Harborról, valamint egy remek, de inkább akciófilmmé avanzsált Black Hawk Down-t.

Mendes filmjének különlegességét alapból az idő adja. Az első világháború Hollywood számára máig kemény dió (vannak persze drámai kivételek, például a Nyugaton a helyzet változatlan 1930-as verziója), fogalmazhatunk úgy is: a nem túl látványos haditechnika (tankok, vadászgépek) hiánya vagy kezdetlegessége miatt anyagilag nem érte meg túl sok filmet forgatni róla. Mostanáig. A Ryan közlegény „együttfutó" kameráján még csak tátottuk a szánkat, Mendes alkotásától viszont azóta is keressük az állkapcsunkat. Pedig nem is neki köszönhető, hanem Roger Deakinsnek, aki rendesen odatett operatőri munkájával a konkurenseknek. A vágás nélküli film ötlete persze nem újkeletű, ezt az illúziót kelti Hitchcock 1948-as Kötele, vagy éppen a Birdman 2016-ból, de hogy haza is kacsintsunk, Tarr Béla sem szaladt a szomszédba hosszú snittekért. Háborús moziban azonban először láthattunk ilyesmit, főleg ennyire tökéletesen megkomponálva.

A történet faék egyszerűsége még nagyobbat dob a látványon. Láttunk már ilyet: katonáknak el kell jutniuk egyik pontból a másikba. Esetünkben nem egy közlegényt kell megmenteni, hanem sok százat, azzal, hogy lefújnak egy értelmetlen támadást, amelyben mindenki meghalna. Ezt az utat láthatjuk a két fiatal brit katona, Schofield (George MacKay) és Blake (Dean-Charles Chapman), azaz Roger Deakins operatőr szemszögéből. Unalmas lehetne, de a kivitelezés miatt cseppet sem az. A lövészárokban kezdődő jelenet a mozi végén fejeződik be, s a nyomasztó légkör, az idő szorítása, a folyamatos mozgás, a kietlen senkiföldje, a forgatókönyv okos felépítése, Deakins mesteri kamerakezelése szinte tapinthatóvá teszi a reménytelenség, a félelem, a halál mindent beterítő bűzét. Mendes és színészei kegyetlen precizitással mutatják be, hogyan lehet lenyűgöző és vibráló feszültséggel teli filmet az asztalra rakni egy olyan témában, amihez Hollywood a mai napig csak csipesszel mer nyúlni, mondván, nincs igazán benne annyi, mint a második világégésben.

Mackay és Chapman profin teszik a dolgukat, mind az egymás közötti párbeszédekben, mind a néma jelenetekben hihető, kedvelhető karaktert hoznak – és ami ennél is fontosabb: nagyon lehet drukkolni értük. Az, hogy a film mellékszereplőit világsztárok alakítják, már csak hab a tortán. Colin Firth vagy Benedict Cumberbatch pár perces felbukkanása csak elsőre meglepő, utána már öröm nézni azt a magabiztos alázatot, amellyel segítik kollégáikat.

Kétségeink ne legyenek, a film igazi sztárja Deakins, aki elképesztő magabiztossággal hozza az egyetlen snittes mozi illúzióját. Valójában van vágás a filmben, de annyira rejtett, hogy csak sejthetjük mikor, mert látni biztosan nem látjuk. A kamera folyamatosan követi két hősünket, egyetlen pillanatra sem hagyja őket egyedül, s ez a mozgás még közelebb hozza a nézőhöz a „mintha ott lennék" élményét. Elég csak Schofield futására gondolni a roham pillanatában: bivalyerős, lenyűgöző jelenet, ráadásul egyszerre idézi A leghosszabb nap híres hosszú snittjét és tiszteleg a Gallipoli fájdalmas emlékű rohanása előtt. Az eredmény mögött persze elképesztő munka és egy hihetetlen profi stáb áll, s egy pillanatig sem merül fel kétség azzal kapcsolatban, miért került a legjobb operatőrnek és a legjobb vizuális effektekért járó Oscar hozzájuk.

Az 1917 a látvány okán azonnal klasszikussá vált. A vágás nélküli koncepció beszippant az őrületbe, s nem hagy választási lehetőséget a nézőnek. Nekünk is ott kell szaladnunk, lőnünk, rettegnünk és reménykednünk a mocsokban, a bűzben, a teljes káoszban, ha túl akarjuk élni a poklot. Ebben az esetben a katarzis arcon csapó pillanatait a film után éppen az okozza, hogy nézése közben annyi időnk sincs, hogy tudatosítsuk magunkban a manipulációt.

Mendes elég magasra tette a lécet. Várjuk, ki tudja megugrani legközelebb.