Mozi: Billy Lynn hosszú, félidei sétája

Szöveg: Révész Béla | 2017. május 11. 16:55

Nem háborús mozi, nem dráma, nem akció és nem szatíra. Az Oscar-díjas Ang Lee különös hibridet rendezett Ben Fountain bestselleréből.

Öt évvel ezelőtt jelent meg Ben Fountain hihetetlen sikeressé vált könyve, a Billy Lynn’s Long Halftime Walk, s nem kellett sok időnek eltelni ahhoz, hogy a tengerentúli mozipiac is meglássa benne a lehetőséget. A rendezői székbe egy igazi nagyágyú, Ang Lee ült be, aki letett már néhány dolgot az asztalra (Tigris és sárkány, Pi élete), így úgy vélték, nagyot nem tévedhetnek vele (erről egy kicsit lentebb). Főszereplőnek a totál ismeretlen Joe Alwynt választották, mellékszereplőknek azonban olyan színészeket szerződtettek, mint Steve Martin vagy Chris Tucker, hogy Vin Dieselről már ne is beszéljünk.

A sztori az iraki háborúban kezdődik, ahol egy földön felejtett kamera egy Billy Lynn nevű katona hősiességét rögzíti. A felvétel bejárja az amerikai sajtót, s Billy egycsapásra nemzeti hőssé válik osztagával együtt, A Tökéletes, Igazi Amerikai Katona mintaképévé. A hadsereg spin doctorai kitalálják, hogy hazahozzák néhány hétre a fiúkat, de csak azért, hogy végighakniztassák őket a fél országon és lehetőleg a teljes amerikai sajtón. Lássák csak a népek, milyen nagyszerű fiai vannak a nemzetnek, s lássák a fiatalok, mekkora lehetőséget kínál nekik egy háború, valahol a messze távolban. (Hogy az egészről a hazarángatott, kifacsart, majd a harctérre visszadobott fiatal katonáknak mi a véleménye, az a kutyát nem érdekli.) Záróeseményként a Dallas Cowboy NFL-meccsének félidejében kell szórakoztatniuk a közönséget a Destiny’s Child háttereként, szomorú biodíszletté változtatva az amerikai médiától egyre inkább hányingert kapó katonákat. A stadionban töltött néhány órát mutatja be a film, miközben Billy visszagondol az iraki időszakra, a lehető legközelebbről megismerkedik egy cheerleaderrel, szerelmes lesz oda és vissza – de mindenekelőtt bepillant egy olyan média- és pénzügyi gépezetbe, amelyet még értelmezni sem tud.

Bár a kritika a Billy Lynn regényváltozatát minden idők legjobb paradoxon-művéhez, A 22-es csapdájához hasonlította, mint a kegyetlen háborús szatíra méltó párját, a filmben ebből sok mindent nem tudtak felmutatni. Ang Lee kiugróan jó rendező, de az átiratból nem sikerült csodát teremtenie. A filmet óriási várakozás előzte meg, ám a csalódottság érezhető volt a tengerentúli értékelésekben, tegyük hozzá: jogosan. A könyvben rejlő maró gúnyt és szarkazmust csak nyomaiban sikerült átültetni, a celebbé vált katonák értetlenségét és tanácstalanságát az őket összeroppantani akaró médiagépezetben pedig még annyira sem. A szatírát felülírja a realisztikusan leforgatott (főként háborús) jelenetek sora, a párbeszédekben gyakorlatilag csak néhány monológban és epizódjelenetben villantják fel a regényben rejlő mérhetetlen gúnyt, a katonák bohóccá silányítása pedig egy meccs tévés eladhatóságának kedvéért elsikkad a túlzott igyekezetben, hogy szatírának állítsanak be valamit, amit nem sikerül annak beállítani. Vannak persze kiugró jelenetek és párbeszédek, amelyek abszurditása valóban eszünkbe juttathatja A 22-es csapdáját. A katonák sajtótájékoztatóján, ahol a „hősök" az előre bemagolt szöveget mantrázzák, Billy gondolatait halljuk a valóságról. A cheerleaderes búcsújelenetben Billy hajlana arra, hogy a lány kedvéért nem tér vissza Irakba, ám a könnyes szemű kiscsaj hallani sem akar erről, mondván, „Te egy hős vagy, neked ott a helyed", s éppen csak azt nem böki ki, hogy menj már vissza meghalni, hogy még jobban sírhassak, te hülye! Steve Martin, mint klubtulajdonos monológja a hősiesség szó szerinti pénzre váltásáról, vagy Chris Tucker füléről le nem rohadó telefonja mind olyan villanások, amelyek jelzik azt az irányt, amely felé Ang Lee megpróbált ugyan menni, de nem sikerült neki. Mind a színészvezetés, mind a forgatókönyv újra és újra visszakanyarodik a realitáshoz, szöges ellentétben például minden idők egyik legjobb szatírájával, amelyet a média- és propagandagépezetről forgattak, az Amikor a farok csóválja című klasszikussal.

„Menjünk valami biztonságos helyre. Mondjuk vissza a háborúba" – hangzik el a film egyik utolsó dialógusában, s ez tökéletes zárómondat lehetne, ha ennek az abszurditását láttuk volna előzőleg. De nem ezt láttuk, inkább egy nagyon szűk és minimalizált keresztmetszetet az amerikai társadalom viszonyulásáról a katonához. Tévúton jár, aki a filmben a hadszíntérről visszatért fiatalok beilleszkedni képtelensége, nihilizmusa felől közelíti meg a filmet. A Billy Lynn éppen az ellenkezőjéről, a katonák felé közvetített előítéletekről és semmibevételről szól. Míg össztársadalmilag ünneplésben van részük (hiszen ez része az amerikai életformának), addig egyénekre lebontva már sokkal elkeserítőbb a kép. A klubtulajdonos hajlandó egy filmet szponzorálni róluk, de olyan nevetséges gázsit ajánl, amely egyenlő a megalázással, a drukker nemes egyszerűséggel lebuzizza a háta mögött helyet foglaló katonákat, a stadion biztonsági őrei mindenáron meg akarják verni őket, az olajmágnás az ő harcuk árán igyekszik pecsenyéjét sütögetni, a szurkolólányok csak az öt perc hírnév miatt enyelegnek velük, s tényleg, nagyítóval kell olyan karaktert találni, aki egyáltalán tiszteli azokat, akik nap mint nap a bőrüket viszik vásárra egy olyan amerikai szlogenért, amelyben éppen az amerikaiak hisznek a legkevésbé. Mindezt azonban messze nem nevezhetjük szatírának. A Billy Lynn nagyon is realista eszközökkel operál, emiatt még a legmaróbb gúny is naturalista hőzöngésnek, a legkeserűbb humor is százszor látott drámai pillanatnak hat.

Vannak vélemények, amelyek szerint a valóság eljutott odáig, hogy már nem kell kigúnyolni, annyira abszurd lett önmagában is. Jogosnak tűnik, ám ebben az esetben a szatíra művészeti fogalma kérdőjeleződne meg. Mintha valami ilyesmire gondolt volna Ang Lee is forgatás közben, politikai állásfoglalás és valós, hangsúlyos társadalomkritika nélkül. A propagandagépezet negatív ábrázolása ennél messze markánsabban jelenik meg Clint Eastwood mozijában, A dicsőség zászlajában, ám ott a rendező nem is próbált groteszk eszközökkel ábrázolni, Lee azonban a naturalizmust igyekezett vegyíteni a szürreálissal – az arányok felborulása miatt sikertelenül. Míg a sokat emlegetett A 22-es csapdája éppen az alapszituáció groteszksége miatt válik fájdalmasan humorossá, addig a Billy Lynn egysíkú cselekményvezetése és a konfliktusok hiánya miatt válik azzá, ami: néhány gondolatot kicsiholó, alapjaiban depresszív és egysíkú mozivá, amely igazából nem tart sehonnan sehová, csupán egy hosszú, félidei jelenetet mutat be sétálva, felejthető módon.