Moziajánló: Akihez beszél a föld

A nyitó jelenetben Connort még egy teljesen más szituációban látjuk: kútásás közben. A misztikus képesség, amellyel a jámbor ausztrál képes vizet fakasztani a sivatagban, sajnos nincs megmagyarázva a filmben. Mindössze annyit tudunk, hogy hősünk képes megérezni a földben rejlő dolgok jelenlétét, legyen az víz vagy saját gyermekeinek csontjai. (Amikor Gallipolinál némi tanakodás után arra a helyre mutat, ahol a sok ezer maradvány közül éppen a fiaié hevernek a föld alatt, a kihantolást végző katonák döbbenten merednek Connorra, csakúgy, mint mi. A „honnan az ördögből tudta, hogy ott vannak?" kérdésre ugyanis mi sem kapunk választ, s mivel innentől kezdve ez a varázsszál elsikkad a történetben, végig meg is marad a hiányérzetünk.)

A háborúnak vége, hosszú évek teltek el Gallipoli óta. Történetünk gyakorlatilag Connor feleségének öngyilkosságakor veszi kezdetét. A férj eltemeti asszonyát, és sírjánál megesküszik, hazahozza fiait, hogy egy sírban nyugodhassanak. El is utazik Törökországba, ahol az egykori ellenségek most éppen szövetségesek, s a helyszínen együtt ássák ki és próbálják azonosítani a csontvázakat. Crowe is a helyszínen terem, ahonnan először el akarják távolítani, aztán (éppen egy török tiszt kérésére) mégis megengedik, hogy kutasson. Pár óra alatt sikerrel jár, s az is hamar kiderül, hogy egyik fia túlélte a mészárlást. A sztori innentől kezdve az ő keresésére koncentrál, miközben egy laza szerelmi szál is kezd kibontakozni a gyönyörű hoteltulajdonos özvegy (akinek férje szintén Gallipolinál esett el) és Connor között. Mindezt átszövi egy nem túl kidolgozott történelmi fonál is a görög-török konfliktusról, ahol a görögök barbár szadistáknak, a törökök pedig maximálisan emberinek és kedvelhetőnek tűnnek.

Crowe éppen az utóbbi részletet bontotta ki a legjobban. A kölcsönös gyűlölet ausztrálok és törökök között filmjében megbocsátássá és könnyes emlékké szelídül. Crowe nem tesz igazságot, nem foglal állást a háború jogossága vagy értelmetlensége, győző és legyőzött mellett. Bemutat egy óriási konfliktusból szárba szökkenő új kapcsolatot az egykori ellenségek között, amelyben nem a történelmi sérelmeken, hanem a jövőn rágódnak a szereplők, szóljon az egy ország megmentéséről, vagy egy fiú megtalálásáról. Crowe tisztelettel, néha talán túlzott tisztelettel viszonyul az egykori ellenséghez. Hamar kiderül ugyanis, hogy a megszálló szövetségesek egytől-egyig akadályozzák Connor küldetését, s haza is akarják toloncolni, míg a török tiszt, aki egykor parancsnok volt Gallipolinál, majdhogynem keblére öleli hősünket, sőt, barátságuk odáig mélyül, hogy Connor még az életét is megmenti, stílusosan egy krikett-ütőt használva. Az ellenség, akiből barát és a görög támadással egyidőben áldozat lesz, ilyen formában kevés alkalommal bukkant még fel filmvásznon ausztrál szemszögből. A történet ilyen szintű lesarkítása primitívnek hat ugyan, de legalább nem vet fel felesleges kérdéseket, s nem hagy elvarratlan szálakat.

Úgy tűnik, Crowe nagyon is tudta, mit és hogyan akar rendezni. Operatőrnek Andrew Lesnie-t szerződtette, aki bámulatos felvételekkel hálálta meg a bizalmat. Az ember, aki a Gyűrűk Ura mindhárom részét filmezte, itt sem hibázott. Munkájára ugyanazok a nagytotálok és szellősen kezelt kameramozgások jellemzőek, amelyek a Jackson-filmekben szinte védjegyévé váltak. Szomorú, de ez volt az utolsó munkája: az Oscar-díjas legenda idén áprilisban hunyt el. A rendező színészeit sem hagyta magára. Bár a szövetségeseket alakító aktorokkal nem sokat bíbelődött, a lassan szerelembe hajló kapcsolatot partnerével (Olga Kurylenko korrekt alakítása) pedig nem bontotta ki annyira, amennyire lehetett volna, a török színészekkel remek munkát végzett. Yilmaz Erdogan és Cem Yilmaz tökéletesen hozták a vesztesként is méltósággal viselkedő, s hazájukért újra harcolni akaró ravasz katonák figuráját. Mindkét alak messzemenőkig ki lett dolgozva, látszott, hogy Crowe sok időt töltött a két egyébként is remek színésszel.

A legnagyobb falat természetesen a rendezőnek jutott, aki (ahogyan lenni szokott) magára osztotta a főszerepet. Sajnos sem forgatókönyvileg, sem színészileg nem aknázta ki a Connor alakjában rejlő lehetőséget. Joshuának ugyanis egyetlen tulajdonsága van, az, hogy jó ember. Bár Crowe mindent elkövet, hogy a néző átélje a családját elveszítő, saját reményét hajszoló megtört ember érzéseit, s jól is kezdi karakterének felépítését, az semmit nem fejlődik. Egyszerűen azért, mert a jóságból, becsületességből, jámborságból nincs hová fejlődni. Connor pontosan ugyanolyan a film végén, mint a film elején, talán annyi különbséggel, hogy a szó szerint túlcukrozott zárójelenetben végre hátradőlhetünk: mégis van remény egy tökéletes ember számára, akitől a zord világ el akarta venni tökéletességét. Crowe a film feléig a drámára koncentrál, onnantól azonban belekever egy Indiana Jonesnak is becsületére váló kalandszálat, ahol akciójeleneteket is próbál bemutatni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Említsük meg a csatajeleneteket, amelyek finoman fogalmazva sem sikerültek túl acélosra. Persze senki nem várt Gladiátor-szintű tömegmozgatást és agyoneffektezett háborús pillanatokat, ám a rengeteg flashback, amely a Gallipolinál zajló mészárszéket akarta bemutatni, időnként egészen nevetségesre sikeredett. Az első pillanatban látszott, hogy a költségvetés ezen a részen spórolt a legtöbbet. Pár tucat statiszta, hiteltelen látvány, rengeteg közeli felvétel. Ez a film valóban nem a grandiózus harci jelkenetekről szól, s Crowe már a forgatáson érezhette, hogy ez így kevés lesz. Éppen ezért néhány olyan jelenetet illesztett be a testvérek lelövése és haldoklása köré, amelyben inkább az érzelmekre, mint az agyra akart hatni. Ez néhol sikerült is neki. A hosszú haldoklási jelenet hangjainál, a sebesültek üvöltésénél kevés hátborzongatóbb dolog sokkol a filmben, ráadásul erre aztán igazán nem lehet mondani, hogy szentimentális giccs lenne.

Debütáló rendezőről lévén szó, elkerülhetetlen a hibázás. Crowe sokszor nyúlt mellé, ami a direktori megoldásokat illeti, ám tagadhatatlan, hogy nagyon jó úton jár. Az Akihez beszél a föld  lebilincselő történet, amit sikerült hihetően vászonra vinni, még ha a hitelességben vannak is zökkenők. Felülemelkedve a szokásos kritikusi nyavalygáson, mely szerint világsztár színész ne álljon a kamera másik oldalán (lásd még Angelina Jolie történetét), Russel Crowe filmjéről a legtágabban értelmezhető szó ugrik be először: szép. Hogy ezt szentimentalizmusnak vagy éppen katartikusnak értelmezzük, az már a nézőre van bízva.

Miután elvárásaink sem voltak, mi kicsit sem csalódtunk.

Gyártó: Fear of God Films

Rendező: Russell Crowe

Forgatókönyvíró: Andrew Knight

Zeneszerző: David Hirschfelder

Operatőr: Andrew Lesnie

Vágó: Matt Villa

Szereplők: Russell Crowe, Jai Courtney, Cem Yilmaz, Deniz Akdeniz, Olga Kurylenko

Premier: 2014. december 11. (Egyesült Arab Emirátusok)

(További filmkritikákat ide kattintva olvashatnak!)