Retro-mozi: A szarvasvadász

Pedig a film annyira vontatottan indul, hogy ember legyen a fotelben, aki nem kacsint az első óra vége felé a távkapcsoló felé. Mintegy 80 percen át tart a szürke amerikai város és benne a szürke, ukrán származású gyári melósok még szürkébb mindennapjainak bemutatása. Itt nincsenek álmok, nincs jövőkép, nincs remény. Egyik nap ugyanolyan, mint a másik: meló, kocsma, meló, kocsma. Az egyhangúságot csak az töri meg Michael (Robert De Niro), Nick (Christopher Walken), Steven (John Savage) és Stanley (John Cazale) számára, amikor felmennek a hegyekbe vadászni. Igaz, itt is kiderül, hogy míg a többiek ezt szimpla bulinak fogják fel, Michael számára sokkal szimbolikusabb a dolog. Egy beszélgetés során ki is mondja a film egyik kulcsmondatát, hogyan lehet csak és kizárólag lelőni egy szarvast. „Egyetlen lövéssel" – suttogja, hogy aztán az az egy emlegetett golyó lidérces rémálomként köszönjön vissza az orosz rulettes jelenetekben.

Az elképesztően hosszú előkészítés csúcspontjának tekinthető az esküvői jelenet, amely egyfelől némi színt visz a szürkeségbe, másfelől ekkor találkozunk először Vietnam sötét árnyékával egy veterán képében, aki éppen a buli közepén megy be piálni, de minden kérdésre csak trágársággal válaszol. A három barát, Michael, Nick és Steven naiv bikastílusban reagálják le a sértegető egyenruhást: nem értik, nem tudják értelmezni, mi a baja az egyenruhás fickónak, pláne úgy, hogy ők is éppen a harcmezőre készülnek. A fizikai melósok egyszerű világképe ebben a jelenetben üt ki a legélesebb kontraszttal. Tombolnak az USA iránti hazafias érzések, miközben életük legfontosabb eseményeit az óhaza szabályai és tradíciói szerint tartják. Önként jelentkeznek a háborúba, pedig azt sem tudják, mi az. Jó murinak fogják fel, mint a szarvasvadászatot.

Cimino zsenije aztán kitör az álmosító keretek közül. Egy hirtelen vágással azonnal Vietnamban találjuk magunkat, mégpedig (egy rövid közjáték után) egyből egy folyóra épült cölöpházban, ahol hőseinket már hadifogolyként láthatjuk, nyakig a mocskos vízben. Magából a háborúból nem kapunk szinte semmit, éreztetve, hogy ennek a három embernek a harca nem egy szakaszról, hanem a legszadistább halál előli menekülésről szólt. A vietnamiak orosz rulettet játszatnak a foglyokkal, a legaljasabb módon kihasználva azok rettegését, élni akarását. A játékosok a szemünk előtt válnak szánalmas ronccsá. A halántékukhoz tartott fegyver első kattanásának pillanatában öregednek meg, ott szakad meg minden kapcsolatuk az általuk addig normálisnak vélt világgal. A jelenetet sokan szidták, főleg politikai alapon. Az ellenség egyöntetűen szadista gyilkosként ábrázolásáért Ciminóra sokan aggatták a „rasszista" jelzőt. A koncepcióért a szocialista országokban feketelistára került (Magyarországon is csak 1990-ben mutatták be), a szovjetek és csatlósállamaik képviselői pedig bojkottálták a Berlinben rendezett filmfesztet, ahol A szarvasvadászt is bemutatták.

Pedig a film nem az orosz rulettről és nem a vietnami háborúról szól elsősorban. Maga Cimino is számtalanszor hangoztatta, hogy műve a barátságról, a mikrokörnyezetben összenőtt és el nem szakítható kötelékekről, a traumáról és annak feldolgozásáról (vagy feldolgozatlanságáról) mesél. Bár Steven és Nick agyában valami örökre kikapcsol az események hatására (előbbi amputált lábú, szellemi és fizikai roncs lesz, utóbbi minden kapcsolatát elveszíti a realitással, és civilként is folytatja az orosz rulettet, látszólag pénzért, valójában maga sem tudja, miért), Michael egy egészen paradox helyzetet él meg hazatérése után. Érzi, hogy valami nem stimmel, hogy nem találja a helyét, hogy semmiféle cél nincs előtte, de csak akkor érti meg belső küldetését, az egyetlen célt, ami még értelmet adhat a nihilnek, amikor rájön, hogy a barátait kell megmentenie önmaguktól. Stevennel van a kevesebb gond, őt egyszerűen (minden tiltakozása ellenére) kitolja a szanatóriumból, haza a feleségéhez. Nickkel már problémásabb a helyzet. A saigoni evakuálás pillanataiban érkezik vissza Vietnamba, minden pénzét elveri, hogy találkozhasson a „híres amerikaival", aki az orosz rulett bajnoka, de amikor megtalálja, rájön, hogy nincsen lehetősége. Leül egy utolsó játékra barátjával, megteremtve a film legfeszültebb és leghátborzongatóbb jelenetét. Egyikük ott hal meg, s hiába mondogatja Michael, hogy „szeretlek, Nick, gyere haza", a fegyver üres kattanása csak a pillanatnyi, összeomlásos eufóriára elég, arra már nem, hogy legjobb barátját visszarángassa a valóságba.

Hazatérése után már csak egy dolga marad: Nick temetése után újrakezdeni ugyanazt a szürke életet, amit a háború előtt élt. Nincs több vadászat, az „egyetlen lövés" rettenetes parafrázisa után nem tud már szarvast sem ölni. Marad a füstfelhőbe burkolózó pennsylvaniai üresség, nap nap után, talán egy nő szerelmének ígéretével, amit úgysem fog soha normálisan megélni. A temetés utáni halotti tor már-már az első másfél óra vontatottságát idézi, amikor hirtelen húzással Cimino átcsap a filmtörténelem egyik legerősebb zárójelenetébe. Hősei, hőseink ülnek az asztalnál, előttük sör, vodka, rántotta, s a félig megdermedt patriotizmus, így éneklik együtt, hogy „God, bless America", bele a nagy, reménytelen, büdös semmibe.

Nemhogy Magyarországon, de még az Államokban sem tudtak sokáig mit kezdeni a filmmel. Ennyire tömény depresszióval még senki nem ábrázolta a háborús sokk okozta lelki sérüléseket. A Rambo kacagtató vígjáték, az Apokalipszis most pedig könnyed látványosság ehhez képest. A siker mégis kirobbanó volt. Amerikának ebben az időben kezdett szüksége lenni addigi legnagyobb traumájának hollywoodi feldolgozására, de legalábbis annak kísérletére. A szarvasvadász ezt maximálisan, kegyetlen brutalitással tette meg. Olyan szembesítést csinált, amit jobb lett volna nem látni, de ha az ember elfordítja a fejét, azzal csak magát csapja be önvizsgálat helyett. Ez volt az a film, amit talán jobb lett volna nem leforgatni, ám ha már megtörtént, kötelező megnézni.

A sikerhez vezető úton egy tökéletes stáb menetelt végig Ciminóval. Stanley Myers zenéjét valószínűleg mindenki felismeri, ha meghallja, Zsigmond Vilmos zseniális, baljós és nyomasztó hangulatot teremtő operatőri munkáját pedig tényleg csak azért nem jutalmazták Oscarral, mert előző évben már megkapta a Harmadik típusú találkozásokért. Peter Zinner vágó azonban átvehette a szobrocskát, s meg is érdemelte, bár az első másfél órában rábeszélhette volna főnökét egy ipari méretű olló beszerzésére is.

Színészek tekintetében csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. A briliáns John Cazale hattyúdala is volt a film: az utómunkálatok még be sem fejeződtek, amikor meghalt.

Alakítása felejthetetlen. A kis lárvaarcú ember, aki mindentől fél, a háborútól és a normális kapcsolatoktól egyaránt, a haveri körben próbálja izmosnak mutatni magát, de még ez sem sikerül neki. Christopher Walken élete egyik legjobb alakítását nyújtja, nem volt véletlen itt sem az Oscar. Az a szavak nélküli arcjáték, amit az utolsó jelenetében produkál, a film egyik legbetegebb, de egyben legmeghatóbb néhány perce. Aki azonban mindent visz, az természetesen Robert De Niro. Két évvel A szarvasvadász előtt már alakított kiégett vietnami veteránt A taxisofőrben, túl volt már a Keresztapa második részén és egy Oscaron is, így a filmes világ és a közönség már akkor is a lábai előtt hevert. Alakítása ijesztő, lenyűgöző és brutális. Érezhető a vibrálás, a mindent lehengerlő erő a jelenlétén. Meg sem kell szólalnia, a híres oldalra nézések is elegendőek ahhoz, hogy a nézőnek leessen az álla a szerep kidolgozottságától. A film egyik csúcspontjában, a vietnami fogolybarakkban lezajló orosz rulettes jelenetben pedig vérfagyasztó alakítást nyújt. Ez az a rész, amit a két színész (de alapvetően de Niro) feszültségteremtő zsenialitása miatt nem mindenkinek sikerül elsőre végignéznie, s itt aztán semmit nem ér, ha azt mondogatjuk magunknak, „ez csak egy film".

A szarvasvadász nem szórakoztató mozi. Súlyos, kegyetlen és letaglózó alkotás. Nem lehet pénteki kikapcsolódásként végignézni. Készülni kell rá, elfogadni, hogy a tömény feketeség zuhan majd ránk három végtelennek tűnő órán keresztül. És azt is, hogy aznap már nem lesz sok kedvünk beszélgetni senkivel. Minden benne van, amiről az ember nem szeretne tudni. Mégis kihagyhatatlan alapmű.

Gyártó: EMI / Universal Pictures

Rendező: Michael Cimino

Író: Michael Cimino, Louis Garfinkle, Quinn K. Redeker, Deric Washburn

Forgatókönyvíró: Deric Washburn

Zeneszerző: Stanley Myers

Operatőr: Zsigmond Vilmos

Vágó: Peter Zinner

Szereplők: Robert De Niro, John Savage, Christopher Walken, Meryl Streep, George Dzundza

Filmpremier: 1978. december 8. (USA)


Magyarországi bemutató: 1990. március 1.

Díjak:

BAFTA-díj (1980) − Legjobb operatőr: Zsigmond Vilmos

BAFTA-díj (1980) − Legjobb vágás: Peter Zinner

Golden Globe-díj (1979) − Legjobb rendező: Michael Cimino

Oscar-díj (1979) − Legjobb film

Oscar-díj (1979) − Legjobb rendező: Michael Cimino

Oscar-díj (1979) − Legjobb férfi mellékszereplő: Christopher Walken

Oscar-díj (1979) − Legjobb hang

Oscar-díj (1979) − Legjobb vágás: Peter Zinner

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)