Retro-mozi: Navarone ágyúi 1-2

Szöveg: Révész Béla | 2015. január 28. 14:25

Érdekes párosítás a klasszikus film és egyáltalán nem klasszikus folytatása. Az első méltán szerepel minden toplistán, míg a másodikat kínos csend övezi. Egy film Gregory Peck hibátlan játékával, és egy másik, amiben Harrison Ford birodalmi rohamosztagosok helyett morcosan náci katonákkal harcol.

Alistair MacLean 1957-ben írta meg bestsellerét egy nem létező szigetről, ahová a második világháborúban a németek két pokoli ágyút telepítenek. És ezekkel a nehézfegyverekkel minden arra járó szövetséges hajót megsemmisítenek. Ez azért is gond, mert egy közeli szigeten 2000 szövetséges katona várja, hogy kimenekítsék őket, de amíg a két monstrum a helyén van, egy tapodtat sem tudnak mozdulni. Az ágyúkat a levegőből nem lehet likvidálni, mivel mélyen a sziklában vannak, megközelíteni pedig éppen az alapproblémából adódóan lehetetlen a szigetet.

Egy néhány emberből álló elit kommandó (Mallory kapitány vezetésével) kap feladatot, hogy próbálkozzon meg a lehetetlennel, és robbantsa fel az ágyúkat. Amint az előre sejthető, az akciót hőseink sikerrel teljesítik.

Ezt a sztorit filmesítette meg néhány évvel a könyv megjelenése után J. Lee Thompson, aki ezzel ki is pipálta leghíresebb rendezését. A pénz ebben az esetben nem számított: 6 millió dollárt költöttek a produkcióra, amely egy mai büdzsé esetében talán a büfészámla része lenne, akkoriban azonban arcpirítóan nagy összeg volt. A stúdió azonban biztosra ment: a rekordösszegű költségvetés rekordösszegű bevételt termelt, panaszra tehát senkinek nem lehetett oka. Thomson és a producerek szuperprodukciót hoztak össze, benne a korszak legendáival. Gregory Peck, Anthony Quinn, Irene Papas, plusz a zseniális David Niven: a nevek már önmagukban jó mozit ígérnek, s szerencsére a színészek becsülettel megdolgoztak a pénzükért.

A speciális effektek szintén lenyűgözték a népet, a film meg is kapta kategóriájában az Oscart. Pedig 1961-ben még a fasorban sem volt a CGI (a Computer-Generated Imagery), mindenhez hosszú ötletelés, még hosszabb előkészítés és a lehető legrövidebb forgatási idő kellett. Látva a tengeri vihart, a robbanásokat vagy a függőleges sziklafal megmászását, az aranyszobor abszolút jó kezekbe került. Utóbbi jelenet feszültségkeltő hatása 44 évvel készülte után is tökéletesen működik: amikor Peck feje mellett a sziklából rikácsolva kirepül egy madár, a néző azonnal összerezzen az ijedtségtől.

A film 160 perce szinte elröpül, pedig ennek eléréséhez már nagyon komoly teljesítmény kell. Akciókkal teli, fordulatos, meghökkentő csavarokkal megtűzdelt narratívája egyetlen pillanatra sem engedi szabadon a figyelmet. A látványon, a mérnöki precizitással megrajzolt háborús zűrzavaron túl a színészi gárda az, ami garantálja az alkotás máig tartó kultuszát.

Gregory Peck akkor már több mint tíz éve élvonalbeli filmekben szerepelt (érdekesség, hogy az Oscart éppen a következő esztendőben, 1962-ben kapta meg), s bár a szerepre eredetileg sem első-, sem másodsorban nem ő volt kijelölve, alakításával uralja a mozit. Játékának kulcsszava a rejtély. Nem lehet tudni, mikor mit és miért tesz, parancsaival és kockázatos terveivel saját beosztottjainak idegeit is kellőképpen lerongyolja. Legjobb barátját (és egyben felettesét a küldetésben) kíméletlen hidegvérrel használja fel annak súlyos sebesülése után, habozás nélkül agyonlőné a csapatban felbukkanó besúgót, akkor is, ha az nő, és előző éjjel még romantikus érzelmeket táplált iránta (megelőzik, pedig a fegyverét már előveszi), és egyetlen alkalommal veszíti csak el a hidegvérét, akkor is azért, mert Miller tizedes moralizálása már nála is kiveri a biztosítékot.

Peck arcának minden rezdülésén látni az erőltetett nyugalmat: az első pillanattól ellenzi az egész akciót, biztos benne, hogy már a sziklafalon mint első akadályon sem jutnak túl, de emberei miatt folyamatosan a nyugodt vezető látszatát kelti. Színészileg kiválóan oldja meg a dolgot, a kettősség okozta különös vibrálás végigkíséri játékát.

Mellette parádézik a Millert alakító David Niven, aki az angol gentleman alakját ötvözte a ravasz és kegyetlen katonával. A leghálásabb szerep az övé. Miután robbantási nagymester, aki állandóan a halál árnyékában él, csúcsra fejlesztette a fekete humort, s úgy tűnik, a cinizmus a legjellemzőbb vonása. Pedig nem, a történet alatt kiderül, hogy a legfontosabbak számára az emberi kapcsolatok, és többet jelent neki egy barát élete, mint az egész akció sikere. (Mallory kapitány éppen ezt nem tudja tolerálni benne, helyre is teszi beosztottját egy nyílt halálos fenyegetéssel, amikor az túlzottan elfeledkezik a kötelességéről, előtérbe helyezve érzelmeit.) És ott van Anthony Quinn, aki dühödt bikaként brillírozik Andrea Stavros ezredes szerepében. A hallgatag, bosszúszomjas katona higgadtsága hirtelen a másik végletbe csap át, amikor fogságba esésükkor térden csúszik és sír a nácik előtt, bizonygatva, hogy ő csak egy nyomorult halász, semmi köze sincs Mallory alakulatához.

A végén persze kiderül a trükk, Stavros mindössze azért csinálta a cirkuszt, hogy néhány hirtelen mozdulattal le tudják fegyverezni az őröket, de abban az öt percben jutalomjátékkal felérő színészi parádét kapunk. Az alkotók ezen a ponton egy kikacsintós humort is megengedtek maguknak. Miller odaszól Stavrosnak: „Nem is tudtam, ezredes, hogy maga ilyen jó színész." Mire Quinn egy buta pillantást vett rá, majd csak a kezével jelzi, hogy so-so, nem volt ez azért olyan nagy durranás.

Említsünk negatívumot is: a vágással bizony komoly gondok adódtak időnként. Az egyik jelenetben katonáink éppen egy rögtönzött hordágyat fabrikálnak össze faágakból, a következő snittben Gregory Peck pedig kiadja az utasítást, hogy készítsenek egy hordágyat, így aztán láthatjuk, hogyan kezdik el összerakni azt, ami fél perccel előtte majdnem készen volt. Gia Scala könnyzacskói is érdekesen működtek: ugyanabban a jelenetben tíz másodpercen belül hol patakzik a könnye, hol nem, attól függ, melyik kameraállásból látjuk éppen. Meglepő, hogy a vágást is Oscarra jelölték, holott a film bővelkedik a hasonló (összhatásukat tekintve azonban nem zavaró) bakikban.

A Navarone ágyúi zseniális alkotás. Nem kell leporolni, mert nem lepte be a por. Lebilincselő, egyszerre drámai és szórakoztató mozi, bármikor újranézhető. Grandiózus látvány, jó forgatókönyv, pazar színészi játék, kiváló rendezés. (Bónusz, hogy magyar szinkronnal is tökéletesen élvezhető.) Teljesen megérdemelten szerepel a legjobb háborús filmek toplistáján.

* * *

Ezek után a folytatást megnézni olyan volt, mint Dom Perignon után tablettás bort inni. Hogy a film magyarul miért kapta a Navarone ágyúi 2. címet, azt nem fogjuk tudni megfejteni, mivel itt egy híd a célpont, ágyúkról szó sincs. (Az angol cím is kedvesen csáknorriszos, de az alapul szolgáló könyv borítóján is ez szerepelt, így nincs mit tenni.)
Guy Hamilton az 1978-as forgatásig már négy klasszikus James Bondot rendezett meg, s talán nem volt a legszerencsésebb választás rábízni ezt a munkát. Mintha most is hűvösen elegáns ügynököket varázsolt volna a vászonra. Mindenki kellemesen társalog, s főleg a két ismerős figura (Mallory és Miller) jeleneteiben várjuk, hogy előkerüljön a vodka-martini, szigorúan rázva, nem keverve.

Pedig nem a szereplőgárdával van gond. A folytatásra már nem az első rész kulcsfiguráit kérték fel, de Millerként A sakál napjában és a Híd túl messze van című eposzban már fényesen bizonyító Edward Foxot, Malloryként pedig azt az Robert Shaw-t láthatjuk, aki A halál 50 órájában lemosott mindenkit színészileg. Ezt megfejelve a Star Wars negyedik részével éppen világsztárrá váló Harrison Fordot vonták be a forgatásba, míg az öntudatos afroamerikai katonaként Carl Weathers hepciáskodik. Az áruló Lescovar szerepére Franco Nerót szerződtették. Meglepő, de a szinte minden szerepet elvállaló színész nyújtja az egyik leghitelesebb alakítást a filmben.

A történet maga annyira egysíkú, hogy igyekeztek beletuszkolni mindent, ami színesítheti egy kicsit. A sztoriban felbukkan a szexi kettős ügynök partizánlány, a színes bőrű harcos, a tégla, a szadista fenevad (Richard Kiel) és nagyjából minden sztereotip figura, amely nélkülözhetetlen egy Bond-filmben. (Ha már ezen lovagolunk: a szereplők többsége játszott Bond-filmben.) Talán Harrison Ford lóg ki a sorból, de ő valószínűleg még egy messzi-messzi galaxisban járhatott agyilag, mert egy az egyben Han Solo figuráját hozta, azzal a különbséggel, hogy itt nácikra lövöldözött a sötét oldal rohamosztagosai helyett. (Ettől viszont Indiana Jones-feelingünk támadhat, hogy teljes legyen a képzavar.)

Látszik, hogy az alkotók igyekeztek egy izgalmas akciómozit összehozni, és ez talán sikerült is nekik. De ehhez még akkor sem kellett volna az 1961-es mozit és könyvet alapul venni, ha utóbbi írója mindkét esetben ugyanaz. Hogy a több bőr lenyúzásának hasonlatával éljünk, ha a Navarone ágyúi a nemesprém, akkor ez egy olcsó műbőr, gazdaságos kiszerelésben. Bugyuta dialógusok és unalmas konfliktusok váltogatják egymást, mindezt valami otromba és kellemetlen humorba csomagolva. Edward Foxon végig érezni, hogy a pipa a szájában csupán a rendezői instrukció miatt füstöl, a viccesnek vélt beszólások egyszerűen nem találják a helyüket (az első részben ez teljes természetességgel működött), néhol pedig szimpla cirkuszi bohózattá silányul a történet.

Jó példa erre a film egyik leggagyibb jelenete, amikor a német egyenruhában (és németül semmit nem beszélő) Miller egy náci katonai raktárból lop alkatrészeket a robbantáshoz, s amikor egy rangban felette álló katona leüvölti a fejét valamiért, nemes egyszerűséggel az arcába tolja felemelt középső ujját. Rendkívül életszerű valóban, ehhez a jelenethez képest a Jurassic Park dögunalmas dokumentumfilm. Vártunk volna még egy-két gatyaletolós poént is, helyette rövid ideig csodálhattuk Barbara Bach kebleit.

Nem elemeznénk a filmet, mert nagyon nincs mit rajta elemezni. Egy rendkívül gyenge utánzat született, amely megpróbált ugyan a 61-es remekmű alapozására építkezni, de néhány téglán túl nem jutott. Ebben az esetben még a legendásan mindenevő amerikai közönséget sem lehetett átverni. A film óriási anyagi bukást produkált, a bevétel nem sokkal lépte túl a forgatási és gyártási költségeket. Sablonos, klisékkel és zavart színészekkel teli, időnként a teljes unalomba fulladó alkotás. Sem forgatókönyvileg, sem rendezői munkában, de még látványban sem (hiába a gátrobbantás) közelíti meg a Navarone ágyúit. Még címében is kár volt összekutyulni a kettőt, nemhogy annak folytatásaként tálalni. Nem mondhatjuk, hogy pattogatott kukorica mellett nem lehet megnézni, de szembe kell nézni a ténnyel: ez bizony a műfaj egyik nagyon gyorsan felejthető darabja.