A mongolok győztek, de hazánk fennmaradt

Mint ismert: a mongolok 1241 márciusában három hadoszlopban zúdultak hazánk területére. A Batu kán vezette fősereg a Vereckei-hágón áttörve megsemmisítette a hágót védő Tomaj Dénes nádor seregét, majd a szélsebes mongol lovasság pár nap alatt Pest alá ért, mindent elpusztítva, ami az útjába került. A magyar király nyugati segítségre nem számíthatott, hadserege csak lassan gyülekezett Pesten, majd szép lassan megindult keleti irányba. A királyi sereg az 1239-ben beengedett kunok erejére sem támaszkodhatott. Miután a közhangulat a kunokat a tatárok szövetségesének bélyegezte és a tömeg meggyilkolta Kötöny kun fejedelmet, a kunok déli irányban elhagyták az ország területét.  „A magyar sereg üldözőbe vette a tatárokat, akik tudatosan hátráltak a Sajó irányába, valószínűleg azzal a céllal, hogy – hasonlóan a Kalka-menti csatához – a folyóátkelés közben támadjanak rá a magyar seregre.

„A magyarok azonban nem mentek el a Sajóig, hanem Hejő környékén vertek tábort, ami váratlanul érte a mongol hadvezetést" – mondta kérdésünkre dr. Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész, hozzátéve: a mongolok kénytelenek voltak átvenni a kezdeményezést és az éjszaka folyamán megkezdték az átkelést a hídon. „Mikor Batu látta, hogy a magyar sereg nem mozdul a táborából, úgy döntött, hogy megújítja a tervét és egy átkelés után lecsap a magyar táborra. Ebben segítségére volt a holdvilág nélküli sötét éjszaka" – tette hozzá Négyesi Lajos.

1241 április 11-én, nem sokkal éjfél után, egy Batu kán seregéből szökött rutén foglyot kísértek be a magyar táborba, aki elárulta a magyaroknak, hogy a tatárok még az éjjel támadni fognak. A magyar vezérek valószínűleg kétkedve fogadták az információt, hiszen jelentősebb tatár csapatokat az elmúlt napokban nem láttak és sejtésük sem volt arról, hogy a mongol főerőkkel állnak szemben. Kálmán herceg és Ugrin érsek egy jelentősebb fegyveres erővel a 7 kilométerre lévő hídhoz vonult. A nehézfegyverzetű magyarok menetből ütöttek rajta az átkelést végző tatárokon, sokukat megölték vagy a folyóba szorították. A győzelem után a magyarok erős hídőrséget hátrahagyva visszatértek a táborba. „A magyarok még ezután sem hitték el, hogy a tatár főerőkkel állnak szemben, hiszen az átkelés közben szétvert ellenség nem volt jelentős létszámú" – mondta a hadtörténész, aki szerint az összecsapás után az helyzet állt elő, hogy a szemben álló felek nem tudták, mekkora erők állnak a másik mögött.

Miközben a táborban a visszatért csapatok győzelmét ünnepelték, hajnaltájt a tatárok két hadigépet vontattak a hídfőhöz és lőni kezdték a hídőrséget. „Az éjjeli vereségüket követően a tatár sereg két részre oszlott. Az egyik Batuval a hídnál maradt, a másik Szübeetej vezetésével a Sajó alsó folyásánál készült az átkelésre. Ők azzal a problémával szembesültek, hogy a széles ártérrel rendelkező folyón a vaksötétben szinte lehetetlen feladatnak tűnt az átkelés. Kínai források megemlítik, hogy valamiféle pontonhidat voltak kénytelen készíteni a parton talált faanyagból – fogalmazott Négyesi Lajos, aki úgy vélekedett, ezzel a déli tatár csoportosítás jelentős késésbe került a hídnál támadó Batuhoz képest.

Közben a hídfőből menekülő őrség felriasztotta a tábort, mire a magyar sereg egy része elindult a híd irányába. „A hídnál nagyjából kiegyenlített erők csaptak össze, a magyarok harcértéke azonban jóval nagyobb volt, mint a mongoloké. Kínai források szerint Batu és testvére kivont szablyával álltak a menekülő tatár harcosok elé, és próbálták őket visszatartani. Nagyjából ekkor jelentek meg Szübeetej harcosai is a síkon. A magyarok felismerték az átkarolás veszélyét és megkezdték a visszavonulást a táborba."

A Kalka-menti csatához hasonlóan a tatárok nem tudtak sok mindent kezdeni a megerődített táborral, így az valamilyen szinten menedéket nyújtott a magyaroknak. A csata azonban elveszett, a vérszomjas tatár lovasok üldözőbe vették a menekülőket. „Az európai hadikultúrában az volt az elterjedt, hogy aki megtartja a területet, az a győztes, míg a sztyeppei kultúrákra jellemző, hogy az ellenséget addig kell üldözni, amíg teljesen harcképtelenné nem válik. A mongoloknál is addig tartott a harc, míg van élő ellenség" – mondta a hadtörténész, aki szerint mindkét oldalnak megvolt a reális esélye a győzelemre, hisz nagyjából egyenlő létszámú és harcértékű seregek csaptak össze. „A tapasztalt mongol hadvezetéssel szemben azonban IV. Béla nem volt jó hadvezér. A magyar sereg megosztott volt, ennek ellenére mégis nagy bátorsággal vette fel a harcot egy olyan ellenféllel, amely addigra Ázsia nagy részét és Kelet-Európát is elfoglalta" – fogalmazott Négyesi Lajos ezredes.