Amikor bombázták a zsiráfokat

Lóhús a fókáknak

Nem is gondolnánk, milyen megoldhatatlannak tűnő problémákat állít a háború egy állatkert elé. Miután az infrastruktúra szinte teljes egészében a hadicélokat szolgálja, a kedves, boldog békeidőket idéző hely zökkenőmentes működése finoman szólva sem élvezett prioritást. Az intézmény vezetői és munkatársai mégis mindent elkövettek, hogy megmentsék a gondjaikra bízott állatokat, és (legalábbis a Nagy Háborúban) valahogyan a látogatószámot is egy biztonságosnak mondható határon belül tartsák.

Az első világháború kitörése nehéz időszak után érte a budapesti állatkertet. Egy gazdasági csődöt követően (1907) Budapest vette át az üzemeltetését, s azonnal nagyarányú fejlesztésekbe kezdtek. Az átépítés 1912-re készült el, ez év májusában nyitott ki újra, háromesztendei zárva tartás után. Az állatkert egybehangzó szakmai vélemények alapján Európa egyik legszebb és legmodernebb parkja lett. Ilyen előzmények után érkezett az újabb csapás, az 1914-ben kirobbant háború.
Bár az épületek épségben megúszták a világégést (sem bombatalálat, sem tüzérségi támadás nem érte őket), bőven akadt olyan probléma, amelynek orvoslása azonnali megoldást és rendkívüli leleményességet követelt.

Az egyik ilyen a gondozók távozása volt. Huszonnyolcat soroztak be közülük, olyanokat, akik évek óta bensőséges kapcsolatot ápoltak a gondjaikra bízott vadakkal. Pótlásukat az állatkert vezetősége zseniális ötlettel oldotta meg: ugyanazért a fizetésért a gondozók családtagjait (többnyire a feleségeket) kérték fel a munkára. Ezzel mindenki jól járt, hiszen a pénz nem tűnt el a családi kasszából a férfi távozásával, az új gondozók pedig legalább annyira hivatásuknak tudták tekinteni a munkát, mint előtte a most a fronton harcolók. Nemes gesztus volt a filharmonikus zenekartól is (az állatkertben rendszeresen tartottak koncerteket), amikor a háború első évében egy jótékonysági koncert teljes bevételének összegét a hadbavonultak családjainak ajánlotta fel.

Ennél sokkal súlyosabb gondot okozott az állatok ellátása. Ahogy teltek az évek, egyre nehezebben tudták a megfelelő takarmányt és táplálékot beszerezni. A békeidőben ez gördülékenyen működött, a világháború kitörése és egyre pusztítóbb mérete azonban ezt a látszólag egyszerű feladatot is óriási problémává változtatta. Kezdetben úgy oldották meg, hogy helyi kereskedőktől vásároltak takarmányt, s amíg volt a vasútnak kapacitása ilyen szállításokra, azt is kihasználták. Amikor már erre sem volt lehetőség, elkezdték új étrendre szoktatni az állatokat. Ez egyes esetekben sikerült, más fajoknál tökéletes kudarcot vallott. A fókákat például lóhússal kezdték etetni. Az állatok először éhségsztrájkba kezdtek, azután kelletlenül ugyan, de megették a számukra teljesen idegen táplálékot, azonban zömük még így is belepusztult a változásba.

Az aquarium lakóinak sorsa akkor pecsételődött meg, amikor kiderült, hogy lehetetlen beszerezni számukra a nélkülözhetetlen tengervizet. Az édesvízi ragadozóhalakat megpróbálták aranyhallal etetni, de mivel nem vált be, ott is a lóhúst vetették be. A legnagyobb gond a pingvineknél támadt, akik nem voltak hajlandóak az édesvízi halakat megenni. A gondozók itt is cselhez folyamodtak: besózták vagy sós vízbe áztatták a halakat, s ezzel legalább részsikert tudtak elérni.
Furcsa, de igaz: a legkevesebb problémával a ragadozók etetése járt. Ezt a honvédség oldotta meg, amely folyamatosan küldte az állatkertnek a harctéren elpusztult vagy teljesen legyengült lovakat. A gondok 1916 környékén, a szállítmányok ritkulásával jelentkeztek. Ekkor vezették be a heti két böjtnapot.

A szaporodó nehézségek ellenére az állatkert vezetése és személyzete az első világháborúban problémamegoldásból jelesre vizsgázott. Bevetették minden tudásukat és trükkjüket, hogy nyitva tudják tartani az intézményt. Munkájuknak köszönhetően az állatkert nem szenvedett pótolhatatlan veszteségeket, és − hullámzó eredménnyel ugyan, de − biztosítani tudott egy elfogadható látogatószámot is.
Ami azonban sikerült az első világháborúban, arra esély sem volt a másodikban.

Bombák a zsiráfokra

A második világháború pusztítása minden addigit felülmúlt. Egy új hadviselés vette kezdetét, amely hamarosan az összes szabályt felrúgta. Nem menekülhetett előle senki és semmi. Az állatkert sem. Az intézmény teljes pusztulását talán jól jelzi egyetlen összehasonlító számadat: a háború kezdetekor mintegy 2500 állatot láthatott a közönség, a háború végére azonban ez a szám 15-re csökkent.

A kezdeti problémák még ugyanazok voltak, mint a Nagy Háború idején. Fejlesztésre, bővítésre természetesen gondolni sem lehetett. A pénz a hadiiparba és a katonai kiadásokba ömlött, így – számottevő anyagi forrás híján − ismét csak a leleményesség maradt az állatkert vezetőinek kezében. Bár a munkaerőhiányt már alig tudták orvosolni, a megmaradt maroknyi szakember emberfeletti küzdelmet folytatott, hogy valahogyan megoldja az állatok etetését. Kezdetben sikerült is némi eredményt felmutatniuk: a kert parkosított területeit beszántották, az így kialakított „termőföldeken" pedig takarmánynövényeket kezdtek termeszteni az állatok számára. Kis ideig működő, kétségbeesett, de nemes akció volt.
Ahogy a háború egyre nagyobb méreteket öltött, úgy lehetetlenedtek el sorra a mindennapi fenntartáshoz szükséges feltételek.

A kegyelemdöfést az adta meg, amikor a front elérte Budapestet. A közeli vasútvonalakat folyamatosan bombázták és lőtték tüzérségi lövedékekkel. (Ezek egyik eddig lapuló példánya miatt kellett a héten lezárni mindent az állatkert környékén.) Ezt a csapást semmivel nem lehetett elkerülni. A támadásokban gyakorlatilag romba dőlt az állatkert, lakói pedig szinte kivétel nélkül elpusztultak.

A zsiráfházra bomba esett (ezeknek az állatoknak a csontjait találták meg egy kertészeti munka során 2012-ben az egyik sétány alatt), a bölények és a nagymacskák elevenen égtek meg. Az állatkert krónikája feljegyezte, hogy a krokodilok (miután lebombázták fejük felől a tetőt) egyszerűen megfagytak a saját medencéjükben.
A pusztulás beteljesülését (sajnos el nem ítélhető módon) maguk a fővárosi polgárok végezték el. A háborús éhínség közepette az állatkert életben maradt lakóit sorra leöldösték és megették. (Ez egyébként általános jelenség volt a harcok által megtépázott európai városokban.) Ami az állatoknak a halált jelentette, az a szétlőtt, romokban heverő város néhány lakójának az élet meghosszabbítása volt.

Az ostrom végeztével siralmas látvány tárult a fővárosiak elé: az állatkert gyakorlatilag megszűnt létezni, csak egy óriási romhalmaz maradt utána. Az elefántház kivételével nem volt olyan épület, ami megúszta volna a pusztulást, még a legenyhébb kár is óriási volt. Az intézmény dolgozói azonban nem adták fel. Szinte azonnal nekikezdtek a romok eltakarításának, s ezzel egy időben minden lehetséges kapcsolatukat megmozgatták, hogy néhány új állatot szerezzenek be. Kitartásuknak és szakmai hozzáállásuknak köszönhetően 1945. május 1-jén az állatkertet újra megnyitották a látogatók előtt. Ez persze nyomaiban sem emlékeztetett a háború előtti évek parkjára, és még sok esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az állatkert újra a régi színvonalán működjön, de hogy az emberek mennyire ki voltak éhezve a békére és az azzal járó, elméletileg teljesen természetes dolgokra, azt jól jelzi, hogy a nyitáskor máris megjelentek az első látogatók.

Fotók: Fővárosi Állat- és Növénykert / archív