Az atomháború küszöbén – 13 kritikus nap

A válság közvetlen előzményének tekinthető, hogy az Egyesült Államok hatvan darab Thor nagy hatótávolságú rakétát telepített a brit Nottingham városa mellé; harminc Jupiter közepes hatótávolságú ballisztikus rakétát az olasz Gioia del Colle közelébe és tizenöt Jupitert a törökországi İzmir környékére. Ezek a rakéták közvetlenül is fenyegették a Szovjetuniót.

1961 júniusában Hruscsov szovjet párfőtitkár és Kennedy amerikai elnök Bécsben találkoztak egymással, de ekkor még nem tudták, hogy a világtörténelem egyik legfeszültebb 13 napja előtt állnak.

A szovjetek azt gondolták, hogy a közepes hatósugarú rakétáik révén egyenlő félként tudnak az amerikai fenyegetéssel szembenézni, ha ezeket Kubába telepítik. A kétezer kilométeres hatósugarú közepes hatótávolságú rakéták akár Washingtont is elérhették és az amerikai stratégiai bombázók bázisainak a felét is fenyegethették. Az amerikaiak radarrendszere a Szovjetunió felé „nézett", így kevés információt adhatott volna egy kubai rakétaindításról.

A szovjetek ezt a tervet 1962 májusára dolgozták ki, és július végén már több mint hatvan katonai felszerelés szállító hajójuk tartott Kuba felé.
A következő hónapokban rövid és közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákra szerelt atomfegyverek jelentek meg mindössze kétszáz kilométerre a floridai partoktól. Az R–12 Dvina (SS–4) közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták, és a négyezer kilométer hatótávolságú R–14 Csuszovaja (SS–5) rakéták negyven indítóállványon lettek volna elhelyezve.

Kennedy elnök október 22-én a televízióban jelentette be a létesítmények felderítését. Kijelentette, hogy egy Kubából induló támadást úgy vesznek, mintha az a Szovjetunióból indulna, és ennek megfelelően reagálnak. Az Egyesült Államok több válaszlépésen gondolkodott: tengerészeti blokádot követő ultimátum vagy egy teljes méretű invázió. Végül a blokád mellett született döntés – Kuba köré egy 926 kilométeres karantént vontak –, de megkezdődött egy kubai invázió előkészítése is. Floridában vontak össze csapatokat, bár Kubában több mint negyvenezer szovjet katona állomásozott, így a támadóknak jelentős nehézségekkel kellett volna szembe néznie. A válság súlyosságát tetézte, hogy a térségben tartózkodó szovjet tengeralattjárók torpedói nukleáris robbanófejekkel voltak felszerelve.

A rakéták telepítését október 25-én bizonyította be az ENSZ-ben Adlai Stevenson amerikai ENSZ-nagykövet, amikor U–2-es felderítő gépekről készült fényképeket mutatott be a nemzetközi szervezet rendkívüli ülésén azután, hogy Valerij Zorin szovjet nagykövet letagadta a rakétabázisok létezését.

Hruscsov pártfőtitkár feltehetően a beláthatatlan következményekkel is számolt, így október 23-án és 24-én Kennedynek küldött leveleiben próbálta meggyőzni az elnököt, hogy a kubai rakéták csak elrettentő szerepet töltenek be, és hogy a Szovjetunió szándékai békések. A szovjetek október 26-án azt ajánlották, hogy visszavonják a rakétákat cserébe, ha az Egyesült Államok nem rohanja le Kubát és nem támogat semmiféle inváziót. A második ajánlat október 27-én a rádióban hangzott el, amelyben a törökországi rakéták kivonását is kérték. Kennedy azonnal elfogadta az első ajánlatot és – titokban – másodikat is. Október 28-án Hruscsov nyilvánosan bejelentette a kubai atomrakéták eltávolítását. Ezt követően Kennedy elnök november 20-án feloldotta Kuba blokádját.

Robert McNamara, amerikai védelmi miniszter szerint: „A kubai rakétaválság során csak mázlink volt." A két szuperhatalom vezetői ekkor idején ismerték fel (és el), hogy bármikor nukleáris háború törhetett volna ki, így aztán 1963-ben megállapodás született a Washington és Moszkva között kiépítendő forródrót megépítéséről.

Fotó: Archív