Becsületérdemrend elsőre

Maynard Harrison Smith korántsem volt közkedvelt bajtársai körében. Számos, nyomdafestéket nem tűrő jelzővel illették és tartózkodtak attól, hogy együtt repüljenek vele. Tulajdonképpen ez tartotta távol őt hat héten keresztül első éles bevetésétől is. Igazság szerint számára már a hadsereg is mindössze menekülőút volt a börtön elől.

Tehetős család gyermekeként látta meg a napvilágot, és kellőképpen el is kényeztették. Késő volt már azonban, amikor erre szülei is ráeszméltek. A hibát javítandó, katonai iskolába is elküldték, hátha ott rendes embert nevelnek belőle, azonban még a kiképzők bicskája is beletört Smith makacs arroganciájába.
Rokonai és ismerősei egyaránt elképedtek, amikor Maynard talált magának egy olyan nőt, aki elég türelmes volt ahhoz, hogy végighallgassa sirámait és fennkölt, kioktató monológjait. Miután 1942-ben egybekeltek és született egy gyermekük, Smith úgy döntött, ideje tovább állni, és magára hagyta családját. Az állam azonban utánanyúlt, és választás elé állította: vagy gyerektartást fizet, vagy pedig börtönbe vonul. Smith talált azonban egy harmadik megoldást is: gondolkodás nélkül elmenekült.

Amikor a rendőrök elfogták, az ügyét tárgyaló bíró már új „üzletet" kínált. Vagy belép a hadseregbe, vagy marad a börtön. Döntése nyomán Texasban végezte el a fedélzeti lövész alapképzést, majd őrmesterként Wyomingban folytatta a felkészülést, és már törzsőrmesterként érkezett Angliába 1943 márciusában.

Társai hamar megismerték, hiszen minden percet megragadott arra, hogy (ki)oktassa őket. Ettől kezdve mindenki kerülte a társaságát. Ez hat héten keresztül meg is mentette őt a bevetésektől, így ideje nagy részét kiskocsmákban töltötte, megosztva tudását a pultnál sorakozó felejteni vágyókkal. Parancsnokai azonban ráeszméltek, hogy a sereg ekkora luxust nem engedhet meg magának, így Smith egy szokásosnak tűnő nap reggelén egyszer csak sorakozón találta magát azon társaival, akik újonnan érkeztek az Államokból, vagy pedig az angliai hadikórházak egyikéből. Megkezdődött a hiányos gépszemélyzetek feltöltése. A gyermekkorból ismerős, focimeccsek előtti válogatáshoz hasonlóan a sorban várakozók elé álltak a bombázógépek „csapatkapitányai", és ujjukkal mutatva a jelöltekre választották ki a kiszemelt embereket. Smith maradt utoljára. Senki nem akart vele repülni. Így hát a választás nélkül maradt Lewis P. Johnson hadnagy B-17-esére került, az alsó toronylövész helyére. Johnson legénysége rég összeszokott veteránokból állt, így más újonc esetében is nehéz lett volna a beilleszkedés, de Smith még rátett pár lapáttal azzal, hogy amint a gép fedélzetére lépett, rögtön szakértői szemmel meghatározta, minek hol kéne lennie a jobb helykihasználás érdekében.

Az 1943. május elsejei bevetés alkalmával a francia St. Nazaire közelében található német tengeralattjáró-kikötőt jelölte ki a hadvezetés a 8. légierő célpontjává. A repülős körökben csak „flak-városnak" nevezett település rettegett úti cél volt, mivel a németek rendkívüli módon megerősítették annak légvédelmét. Tovább nehezítette a város ellen indított küldetésekben résztvevők dolgát, hogy St. Nazaire felé menet a bombázócsoportoknak át kellett repülniük Lorient és Brest felett is, amelyeket szintén erős légvédelemmel láttak el.

A május 1-i bombázáson nyolcvan B-17-es és B-24-es repülőgép vett részt. A warhistoryonline.com leírása szerint ebből mindössze huszonkilenc érte el az ellenséges területet, mivel számos gép fel sem tudott szállni, mások pedig útközben kényszerültek visszafordulásra. A bevetést azonban így is sikeresnek minősítették, hiszen a bombázást teljesítő gépek pontosan a célpont felett engedték el gyilkos terhüket.

A bombázócsoport vezérgépének navigátora a bombázás végeztével azonban elkövetett egy óriási hibát. Rosszul azonosította a helyzetüket, így visszaforduláskor újra ráfordultak a Brest felé vezető irányra. Így a St. Nazaire közeli légi támaszpontról késedelmesen felszálló német vadászgépek új esélyt kaptak arra, hogy utolérjék a hazafelé igyekvő bombázókat. A vadászok és a légvédelem együttes ellentámadása hatalmas károkat okozott a szoros formációban menekülő csoportban.

Hogy elkerülje az esetleges összeütközéseket, Johnson hadnagy lenyomta B-17-ese orrát, hogy kiváljon az alakzatból. Ebben a pillanatban megrázkódott a gép, ahogy egy húsz milliméteres gránát a törzsbe csapódott. Tűz ütött ki a fedélzeten, a rádiós helyén hatalmas lángok csaptak fel. Johnson hadnagy utasította a felső toronylövészt, hogy mérje fel a károkat, azonban amint kinyitotta a pilótafülke ajtaját, elszörnyedve tapasztalta, hogy látszólag az egész törzs lángol. Egy pillanattal később visszazárta az ajtót és jelentett a pilótának, hogy csapdába estek, a legénységi többi tagjáról nem tud.

Eközben Smith kikászálódott a megsérült alsó toronyállásból. A rádiós majdnem fellökte, amint sietve elviharzott mellette, hátán az ejtőernyővel. A következő pillanatban kivetette magát a gépből. A két oldalsó lövész hamarosan követte a példáját. Smithnek fogalma sem volt arról, hogy hányan lehetnek még a gép fedélzetén, de mivel a B-17-es még mindig repült, úgy sejtette, hogy legalább egy pilóta még kormányozza a sérült madarat. Úgy döntött, hogy marad, és megpróbálja eloltani a tüzet. Különösképpen azért is, mert a lángok túloldalán meglátta a sebesült faroklövészt, aki kúszva próbált előre jutni. Amint sikerült egy kis sávot biztosítania, magához húzta társát. Ekkor látta meg, hogy hátába egy vadászgép lövedék darabja fúródott, ezért oldalára fordította, nehogy megfulladjon a saját vérétől.

A tűz új erőre kapott, ezért Smith újra poroltóért nyúlt. Ezúttal a rádiós állást próbálta meg eloltani. Igyekezetébe azonban közbe szólt egy lecsapó német vadász, ami miatt a tüzet hátrahagyva Smith az oldalsó géppuskához sietett. Amíg látta, sorozta a Focke Wulf 190-est, majd miután eltűnt, újra a tűzzel foglalkozott. Számtalan alkalommal váltogatta e két tevékenységet, miközben vérző társa az életéért küzdött mellette. Smith a tűz eloltása érdekében mindent felhasznált. A ruhájával csapkodta a lángokat, míg az is át nem égett, minden ivóvíz-tartalékot kilocsolt, sőt, még a vizeletgyűjtő tartályok tartalmát is igénybe vette. Végül, amikor már minden elfogyott, a saját kezével csapkodta a lángokat. Látta, hogy szélmalomharcot vív, elkezdett minden éghetőt kidobálni a gépből, az oldalán tátongó lyukon keresztül.

Másfél óra szüntelen tűzoltás és az ellenséges vadászok távoltartása után Johnson hadnagy végül hazavitte megmaradt legénységét és sérült gépét az angliai támaszpontra. A megtépázott B-17 számára a leszállás volt a végső kegyelemdöfés. A gép törzse a landolás utáni pillanatban kettétört. Az utólagos kiértékelés során megállapították, hogy a bombázó több mint 3500 lövedéket és srapnelt viselt el a bevetés során. Az ejtőernyővel kiugró három katonán kívül mindenki épségben hazatért fedélzetén.

Noha ettől kezdve tisztelet övezte, Smith mit sem változott: továbbra is elviselhetetlen fráterként jellemezték, és hősies helytállása ellenére gyakran konyhaszolgálattal bűntették. Még akkor is a koszos edények között találtak rá, amikor is Roosevelt elnök határozatával megérkezett a támaszpontra Henry L. Stimson hadügyminiszter, hogy személyesen adja át számára a Becsületérdemrendet.