Csata a Brenta folyónál 899-ben

A hadjárat 898-ban kezdődött, amikor egy jelentős létszámú magyar sereg Itália ellen vonult, de azzal szembesültek, hogy a sűrűn lakott vidéken számos megerődített város van, jelentős számú fegyveressel. „Mikor a Brenta folyóhoz értek, letáboroztak és csak kisebb lovascsapatokat küldtek a vidék felderítésére. A beérkező jelentések alapján látszott, hogy lényegesen nagyobb erőre van szükség, de a terület kedvező lehetőséget nyújt a portyázásra, mivel északon magas hegyek, délen pedig a tenger határolja a síkságot, amit a folyók részekre osztanak" – mondta el kérdésünkre Négyesi Lajos ezredes, csatatérkutató, hozzátéve: a hadjárat során ez lehetőséget biztosított arra, hogy a természetes akadályok által határolt kisebb területegységeket folyamatosan az ellenőrzésük alatt tartsák és kisebb csapatokra osztva átvizsgálják. Ha bármilyen támadó erő érkezik ellenük, annak először le kell küzdenie a természeti akadályokat, ami elegendő időt ad a magyaroknak erőik összevonására vagy visszavonulásra.

A portyázó magyar sereg legsebezhetőbb pontja a tábor volt, amit a várható ellenségtől legtávolabb, jelen esetben a keleti oldal folyójának keleti partján állítottak fel. A Tagliamento, Livenza, Piave, Brenta és Adige folyók az északi hegyektől a tengerig haladva részekre tagolják a Velencei-síkságot, nyugatabbra a Pó veszi át a tenger szerepét és zárja le délen a területet.

A sikertelen 898-as hadjáratról visszavonulva a magyarok a téli időszakot a felkészüléssel töltötték, majd 899 februárjának végén indult meg a jelentős létszámú sereg az újabb hadjáratra. „Valószínűleg a Száva és a Vipava völgyében jutottak ki a Friuli síkságra, ahol megkezdték a terület végigportyázását. Ez mintegy 700 kilométeres utat jelentett, melynek megtételét Liudprand 10 napra becsülte, ami még a magyar lovasság mozgékonyságát figyelembe véve is kevésnek tűnik. Nem zárhatjuk ki azonban annak a lehetőségét, hogy a sereg korábban előretelepült a Ljubjanai medencébe és innen indult az Itália elleni hadjáratra" – vélekedett Négyesi Lajos, aki szerint reálisan március közepén kezdhették meg az Isonzó és a Tagliamento közötti területen az első portyákat. Júniusra jutottak el a Piave folyó torkolatához, ahol több város kirablása után délre indultak a szárazföldön és elérték Mestrét, majd a Brenta torkolatának közelében fekvő Chioggiát és Capo d’ Arginét. Innen indul az a majdnem 50 kilométer hosszú földnyelv, amely néhány száz méteres csatornákkal megszakítva a lagúnát elválasztja a tengertől.

Négyesi Lajos elmondta: a portyázóknak először Choggiánál kellett először átkelniük a folyón, amit felfújt bőrtömlőkből készült tutajokkal hajtottak végre. Az első szakasz a 10 kilométer hosszú, 100-200 méter széles Pellestrina sziget, amely Albiolánál ér véget, ahol egy 500 méter széles csatorna választja el a Malamoccótól, amely egészen Velence közelébe vezetett. „Péter dózse tudatában volt annak, hogy meg kell akadályozni, hogy a magyarok elfoglalják a Malamocco szigetet és erre a legjobb lehetőség az albiolai csatornánál van" – mondta a hadtörténész. Ezért a dózse összegyűjtötte a fegyveresek szállítására alkalmas hajókat és a víz felől támadva megsemmisítette a tutajokat. A magyarok ezután nem erőltették a további támadást.

A Brenta után a Pótól északra fekvő területen folytatták a portyázást. Amikor Pávia közelébe értek, Berengár király – felismerve a veszélyt – követeket küldött a tartományokba és hívására jelentős létszámú sereg gyűlt össze augusztus végére. Eközben a magyarok nem csak Pávia környékét, hanem a Sesia folyóig terjedő területet is végigportyázták, ahol többek között a kincseivel megrakodva menekülő Vercelli püspökét is fogságba ejtették.

Berengár eközben egy kisváros mellett táborozott és mulatozással töltötte az idejét. „Mást nem nagyon tudott csinálni, mivel a szétszórtan portyázó magyar csapatokkal szemben a nagyobb létszámú serege nem volt elég mozgékony. Az igazán hatékony ellentevékenység a portyázókkal szemben az lett volna, ha a lakosság jól védhető menedékvárakba húzódik, a sereg pedig aktív felderítéssel megtalálja a magyarok táborát és az ellen indít támadást" – hangsúlyozta Négyesi Lajos ezredes.

Berengár azonban seregének nagy létszámával igyekezett elrettenteni az magyarokat, akik ezt kihasználva elhitették vele, hogy inkább a visszavonulást választják. Portyázó csoportjaik egy részét összegyűjtve olyan létszámú erőt mutattak, amelyről hihetőnek tűnt, hogy az a teljes kalandozó had. Valószínűleg ez a seregnek csak egy kisebb része volt, amely igyekezett maga után csalni az ellenséget. A magyar sereg nagyobb része eközben más útvonalon a zsákmánnyal megrakodva a Brentához vonult.

A magyarok folyamatos visszavonulás mellett, néha összecsapásokat provokálva csalták maguk után az itáliai sereget a Brenta folyóig, majd az átkelés után ismét tárgyalásokat kezdtek és felkínálták az egész zsákmányt szabad elvonulás fejében. Berengár katonái bár kimerültek voltak a több száz kilométeres úttól, de biztosak a győzelemben és már maguk előtt látták a sokkal kisebb magyar sereget, amely immár az életéért könyörög. A közöttük levő folyó hamis biztonságba ringatta őket, és amikor pihenéshez és evéshez fogtak, nem is sejtették, hogy a közelükben a nyugati parton az övékkel megegyező erejű magyar csapatok állnak támadásra készen. A nyílzáport követően rájuk zúduló lovasroham teljesen felkészületlenül érte őket. „A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át. (…) Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben" – írta a krónika.

A magyar sereg a győzelem után kifosztotta Berengár országát, és csak a következő évben tértek haza, gazdag zsákmánnyal.