Egy lezáratlan háború

A második világégésben a Koreai-félsziget még Japán fennhatóság alatt állt. A győztes mindent visz alapján a vesztes háború után a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió (bár utóbbi csak 1945. augusztus 8-án, egy héttel a japán kapituláció előtt üzent hadat a szigetországnak) a 38. szélességi foknál állapítottak meg egy határt. Ettől északra a szovjetek, délre az amerikaiak szállták meg a területet. A megszállási zónákat az eredeti tervek szerint újra egyesítették volna, erre azonban soha nem került sor. A szovjetek által hatalomba segített Kim Ir Szen vezetésével északon kommunista rezsim szilárdult meg, míg délen a nyugatbarát Li Szin Man rendezkedett be a hatalomra, természetesen amerikai segítséggel. 1948-ban délen a Koreai Köztársaság, északon pedig a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság alakult meg. A 38-as határt mindkettő ideiglenesnek tekintette, s gyakorlatilag azonnal tudni lehetett, hogy a konfliktus kirobbanása az egységes terület megszerzéséért csak idő kérdése. Ebben a puskaporos helyzetben a megszálló hatalmak 1949-ben kivonultak az országból, hagyva, hogy a szemben álló felek vicsorogva nézzék egymást két új ország határán.

Fagyott front

Északon Kim Ir Szen minden erejével azon volt, hogy a déli államot erőszakkal annektálja. Tervét azonban először Kínának és a Szovjetuniónak is jóvá kellett hagynia. Amikor ez megtörtént, 1950. június 25-én az északi csapatok átlépték a 38-as vonalat, és három nap alatt már Szöult is elfoglalták. Kora őszre szinte az egész déli államot megszállták. Az ENSZ meglepően gyorsan reagált. Június 27-én a biztonsági tanács Dél-Korea támogatására szólított fel az agresszióval szemben. Tizenhat ország ajánlott fel csapatokat (bár a haderő óriási hányadát az amerikaiak adták), a szövetségesek főparancsnoka pedig a második világháború legendás tábornoka, Douglas MacArthur lett. MacArthur gyorsan és precízen támadott. A 38. szélességi foknál indította el csapatait, így hátulról támadta meg az ellenséget. Az ENSZ-küldetés gyors sikernek látszott, olyannyira, hogy a visszafoglalt területek után egyből északnak vették az irányt, s offenzívája könnyen Kim Ir Szen bukását okozhatta volna, ha Kína hirtelen be nem száll a háborúba több százezer úgynevezett önkéntessel és a szovjet hadiiparral a háta mögött. A helyzet ismét fordult, az északiak 1951 elején újra benyomultak délre, januárban ismét elfoglalták Szöult, MacArthur ellenoffenzívája pedig csak két hónappal később járt sikerrel, ami annyit jelentett, hogy a két szemben álló fél egyszerre csak megint a 38. szélességi foknál találta magát. A front itt merevedett meg, az abszurd helyzet, amelyben egyik fél sem ment semerre, mintegy két éven át tartott.

Béke? Milyen béke?

A háttérben sorozatos tárgyalások folytak egy fegyverszünet aláírásáról (békekötésről szó sem volt), míg végül 1953. július 27-én a szemben álló felek szignálták azt. Hagyományos békeegyezmény azóta sem köttetett, de a vérontásnak, amely hárommillió ember (köztük 150 ezer amerikai és szövetséges katona) esett áldozatul, végett vetett. Az egyezményben rögzítették a két ország határán lévő demilitarizált övezet nagyságát, annak az ENSZ-csapatok általi ellenőrzését, valamint a hadifogolycserét, amely több tízezernyi katonát érintett.

A történethez hozzátartozik, hogy MacArthurt a patthelyzet idején haza kellett rendelni, s le kellett váltani. A lobbanékony természetű, és gyakorta dührohamot kapó tábornok ugyanis teljesen komolyan azt hangoztatta, hogy dobjanak atomot Kínára. Ezt már Washington sem nézte tétlenül, így inkább más főparancsnokkal folytatták a konfliktust, illetve annak kezelését.

A fegyverszünet hatvan évig tartott. 2013 márciusában a Kim Dzsongun vezette Észak-Korea felmondta a tűzszüneti megállapodást. A térség mára akármelyik pillanatban lángba borulhat.