1914. november 23.

Reggel hatkor Kurganban állunk. Ez az első nagyobb ázsiai város. Menázsit jeleznek, de kocsinkból összesen öten botorkálunk ki a koromsötétbe, a többiek többre becsülik az alvást. Később még ketten nekidurálják magukat, s így heten „élvezzük" az elég jó káposztalevest, melyhez egy darab hús is jár és fekete kenyér. A szokásos kása elmarad, s meg kell elégednünk a kommandáns azon kijelentésével, hogy ő azt is megrendelte. Tegnap egy emberünk összeesett, úgy mondják, az éhségtől. Ily körülmények közt nem is lehet másként.

Kivilágosodik, s lassan megélénkül a kocsink. A postás bácsi még ma is tegnapi kártyaafférját tárgyalja. Götz is benne van a kártyakompániában, s így elhiszem, hogy nem egészen klappolnak ott a dolgok. Ha a párát letörölve kikukkantunk az ablakon, hófödte síkságot látunk mindenfelé, de sűrű köd úszik fölötte, mely összeolvad a hó fehérségével, s minden látnivalót irigyen eltakar. Egy-egy szánkó bandukol itt-ott. Az állomásokon feltűnően sok nagy raktárépület. Vashídon futunk át egy folyó fölött. A parton nagyon sok kihalászott hasábfa.

Ha lehetséges ezt mondani, a táj még egyhangúbb, mint eddig. Cserjésekkel váltakozó szántóföldek, szántatlan tarlók, sok legelő, amint ezt a vékonyabb hótakaró alól ki tudom olvasni. Gyengén havazik, s odébb a hótakaró ismét zártabb, vastagabb. A cserjések helyett gyakrabban kerülnek elénk apróbb erdőcskék, de néhány varjún kívül semmi vadat nem tudok felfedezni. Nagyon apró, elhagyott állomások. Robinson szigete se elhagyatottabb tán. Egyiken 5 kopekért almás lepényt veszek, ez az egész mai kiadásom. Fogamhoz kell verni a garast, s nagyon kellemesen lep meg, hogy Würzberger visszafizeti tartozását. Leszögezem magam előtt, hogy többen nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy másnak hitelezzek.