1914. október 13.

Négyes sorban marsol a század az országúton. Lassan világosodik. Mindjobban gyönyörködhetünk egymásban. A legtárgyilagosabb megállapítás szerint úgy nézünk ki, mint a disznók. Nincs, aki a sárban meg nem hemperedett volna jó néhányszor, és egynémelyikünket valóságos sárréteg borítja. Sápadtak és szürkék vagyunk. Egy falun haladunk át. Az udvarokon tüzek égnek, és öreg népfölkelők gubbasztanak körülöttük. Nagyon megbámulnak bennünket, kissé szokatlanul nézünk ki. Ma éjjel mi húztuk ki a fekete golyót. Az országúton is bokáig ér a sár, de az előzmények után ez valóságos üdülés. Bakancsom minden lépésnél vígan szörtyög, és ahol letoccsan, szétszökik a híg latyak a szomszédok lábszáraira és viszont, úgyhogy térdig sárosan érkezünk be egy ismerősnek tetsző tágas völgybe.

Közepén folyó fut, messze elől az erdők alján tüzek égnek. Hosszú gépies meneteléssel érkezünk el oda, s végre utolérjük az ezredet, mely az úttól jobbra vizenyős réten táborozik. Egy óra pihenőt kapunk, hogy megszárogassuk magunkat. Egy tűzrakás mellett végre lelódítom meggyötört vállaimról a borjút, s pár perc múlva gőzöl rajtam a nedves ruha. Leülni nem lehet, mert a zsombékos rét tiszta víz. Az egy órából is csak fél óra lesz, és míg szárogatjuk magunkat, megered az eső, s lassan, de állandóan permetez.

Elindulunk. A levegő hűvös. A trén mellett megyünk el, majd nehéz haubicokat kerülünk el. A legénység mind nehezebben megy, igen sokan kidőlnek. Egy út menti kőrakáson sápadt képpel, félig lehunyt pillákkal látom viszont egy jó ismerősömet, kivel még a fegyvergyakorlatok idejében töltöttem az ezrednél pár napot. Pesti fiú, és a Duna-parti korzóhoz szokott lábai csődöt mondtak. Vagy 10 kilométert marsolunk még, azután az ezred megáll. A századunk azonban továbbmegy, és Luzsek faluban(?) az országútról lekanyarodunk. Az utolsó házak egyike előtt megállunk. A tisztek bemennek mosdani, mi pedig a borjút a fegyverrel alátámasztva várakozunk az országúton.

Az idő 9 óra felé járhat. Az eső elállt. Néha bágyadtan kisüt a nap. Bágyadtak vagyunk mi is, mint az őszi légy. Megpróbálok álló helyzetben szunyókálni. Borjúm alá dugott fegyverem agyát kitámasztom az országút közepe felé, és talán pár percig bóbiskolok, mikor lódobogásra rezzenek fel. Sebes trappban egy fiatal tüzértiszt üget el mögöttem, pár lépéssel odébb azonban visszafogja kissé lovát, és a nyeregben félig megfordulva egy káromkodás előrebocsátásával pertu szidni kezd, hogy miért nem húztam el a fegyvert az útból. Utánanézek és a goromba lovas félprofilját meglátom egy pillanatra, de ez elég, hogy ráismerjek az én jó Rónay Ali barátomra, óvári gazdásztársamra, akivel szebb időkben együtt küzdöttünk az Akadémia futballcsapatában, és együtt eveztük végig a Dunát Óvártól a Dráváig. Mintha az ő arcán is átvillámlana valami jele annak, hogy az arcom ismerős előtte, de bizonyára nem gondolt arra, hogy az a sáros baka, akit csaknem legázolt, egy jó barátja. Még kevésbé sejthette, hogy annak a bakának egészen mindegy, hogy ő gázolja-e le, vagy hogy az ég szakad rá.

Hadnagyunk jó félóra múlva kijön a házból és tudtunkra adja, hogy századunk a mai naptól kezdve „Nachrichten Detachement"-ként (hírszerző különítmény) fog működni. Célunk az ellenség felkutatása és hírszerzés. Fegyverünket ismét megtöltve, biztosított menetben indulunk el. Hadnagyunk mint spitzét ismét engem küld előre két emberrel. Elég jó karban levő országút vezet erre is, de azon minden fegyvernembeli katonaságunkkal találkozunk, akik már jóval előttünk jártak erre, ezért szükségtelennek tartom az út menti házakat átkutatni. Hadnagyunk ellenben azt a lehetetlen dolgot kívánja tőlem, hogy minden egyes házat kutassak ki két emberemmel, de mégis olyan gyorsan járjunk, hogy ő a századdal utol ne érjen. Ez az abszurdum dühbe gurít, és két fáradt emberemmel csak az eddigi tempóban folytatom a kutatást, illetve befordulunk egynéhány udvarba és azonnal ki is jövünk, amiért ismét megfenyeget, hogy majd kitanít engem. Valóban kezd érthetetlen lenni előttem, hogy voltaképpen mi a baja. A házak jobbára elhagyatottak. Jól ápolt kertben egy csinos úri ház emelkedik. Kéménye békésen füstöl, tehát laknak benne. A kéményről a konyha jut eszembe, ide tehát szívesen benézek. A kertben a gyümölcsfák alatt szétszórva kifosztott kaptárak és üres lépek hevernek a sárguló falevelek között. A sejtekben csillog valami. Mohón kapunk utána, de biz az csak esővíz, a többit a muszka elhordta.

Bekopogtatunk a zárt ajtókon. Erélyesen meg kell ismételni, hogy felnyissák. Tizenöt-tizenhat éves diákemberke nyit ajtót, s igen meghökkent képpel néz ránk. Németül beszél és előadja, hogy a falu papja lakik a házban, s a muszkák állítólag mindenükből kifosztották. Hadnagyunk már ordít az utcán. Tehát abbahagyjuk a „kutatást". Valamivel odébb egy völgy nyílik az országútra. Közepén folyócska fut. Hadnagyunk a térképre tekintve erre jelöli meg tovább utunkat. Elhagyjuk tehát az országutat és köves dűlőúton megyünk tovább. Erre már nem jár senki. Vizenyős réten gázolunk át. A folyócska szabályozott medrét sűrű fűzbokrok szegélyezik. A vízhez igyekvő kozáklovak számtalan ösvényt tapostak a fűben. Feljebb egy kőgáton bukik át a víz. Jobbról magas part, tetején hatalmas szálfákból álló lomberdő. Jobban kémlelődve és sokkal óvatosabban járunk, mert erre már mi vagyunk az elsők a muszka nyomában. Előttünk egy falu tűnik fel, és ennek közelében találkozunk először pár krumpliszedő paraszttal. Igen megkülönböztetett tisztelettel köszöntenek.

Elérjük az első házat, ennek lakói is alázatos hajlongással jönnek elénk és valami harapnivalót nyújtanak felém. Elfogadom és menet közben rágcsálni kezdem. Annyit meg tudok állapítani, hogy ez a lepény zablisztből készült, és hogy a tetejére kentek ujjnyi vastag réteg krumplit, de valami olyan förtelmes íze van, hogy nem vagyok képes belőle enni. A falu közepe táján megáll a század. Hármunkat hadnagyunk felküldi egy közeli magaslatra, hogy onnét biztosítsuk a csapatot, egy másik csúcsra pedig szintén patrullt küld. Amint megindulunk a kapaszkodón, kezdem érezni, hogy tegnap dél óta talpon vagyok evés nélkül. Remegő inakkal ballagunk feljebb-feljebb, s a kijelölt helyre érve lihegve és megizzadva dőlünk le pár borókabokor alá, az őszi dértől még nedves, sziklás földre. Messze ellátni a szemközti hegyekre, de nemigen van most érzékünk a természet szépségei iránt. Inkább elővesszük a kapott krumplis málét, és azzal próbálkozunk. Az undorító ízű krumplit lekaparva a lepényt ehetőnek találjuk. (A falu Nedjelna volt, ahol később fogságba kerültem.)

Hadnagyunk odalent a tisztekkel betér egy zsidó házába, és ott körülbelül fél órát időzik, azután indulunk a századdal, előzőleg azonban egy patrult küld előre a hegyre. Ez annyit jelent, hogy nincs még pihenés. Az átmarsolt éjszakát úgy kell vennünk, mintha átaludtuk volna. Menet közben megtudjuk, hogy célunk az előttünk emelkedő 805 méter magas Vydelok-hegy kikutatása, melyet esetleg még a muszka tart megszállva. Hirtelen emelkedő után lassú léptekkel mászunk felfelé. A fölöttünk levő erdőirtásos hegyoldalt és a szomszédos gerinc fenyő- és borókaligeteit kémleljük. Élőlénynek nyoma sincs semerre, de annál inkább kell ügyelnünk, a túlságos csend mindig gyanús. A század egy tömegben van, amiből azt kell értenünk, hogy tán még sincs komoly eshetőség arra, hogy az orosszal hamarosan szembekerüljünk. A nap süt, a hólé erősen csörgedez mindenütt, és a hó már csak az árnyékos oldalakon fehérlik. Borókabokros, vízmosásos helyeket kerülünk el, majd egy zabtarlót, azután enyhébben emelkedő úton feljutunk az irtásig.

A dércsípte bokrok között szederindák szövevényében, ledőlt és korhadt fatörzsek között sok ölfarakás magaslik itt. Erre már több a hó, és mindjobban szaporodik, amint a csúcshoz közeledünk. Akadályul azonban nem szolgál, mert az erre járt muszkák kemény utat tapostak benne. Az előre küldött patrul lábnyomát kutatva két emberemmel a század előtt járok. A szöges bakancs és muszka csizma nyomát éppoly biztosan meg tudjuk különböztetni már, mint a huszárló és a kozákló patkónyomát,  és jó darabig fennakadás nélkül megyünk a nyom után. Hadnagyunk folyton siettet bennünket, s fújva és csuromvizesen érkezünk fel az erdőszélre.

Az ezred egész párafelhőt fúj a hűvös levegőbe. Itt utolérjük a patrult és 10 perces pihenőt kapunk. A század a hó közt heverő fatörzsekre telepszik, mi hárman az erdő bejáratánál ülünk le egy óriási korhadt tönkre. Az idő délután két óra felé járhat, éppen 24 órája lehet, hogy a borjút felvettük. Innét libasorban haladunk tovább, a mély hóban csak egy ember részére van csapás. Legelöl megyek, utánam két emberem, és rögtön mögöttünk hosszú láncban a század. A sziklás erdei útra ömlenek a hegyoldal forrásai, s itt-ott víz és sár van a hó alatt. Egy-egy harangvirág lila csengettyűje előkandikál a hó alól, és ez jelzi csak, hogy októberben vagyunk és nem karácsony táján.

Mély csönd ül a fenyők között, csak a hó ropog a bakancsok alatt. Egyszerre megtorpanok. Jobbra fent egy cserjés ritka vesszői között barna foltok emelkednek a hólepelből, egészen közel, úgyhogy első pillantásra felismerem a friss földhányást, a muszka keze nyomát. A század is megpillantja a fedezéket, és a fegyver önkéntelen is a vállról a kézbe kerül. Ha most onnét fegyver dörrenne, parancs nélkül indulnának rohamra a fiúk, mert innét nincs más választás. A fedezékek azonban üresek. Sokáig dolgozhatott rajta az orosz, mert alaposan vannak elkészítve. Futóárkok kötik össze az egyes vonalakat, és hatalmas sáncokat hánytak az ágyúk részére. Jómagam még nem is láttam ilyen gondosan elkészített árkokat. A tetőn vagyunk. Innét lomberdőben visz tovább a csapás, de már nem úton járunk, csak ösvényen, mely lassan lefelé fordul, s ismét a kocsiútra vezet. Pár száz métert teszünk a hegy túlsó oldalán, és egy kutya fut elénk, majd egy civil ruhás férfival találkozunk. Vadőrnek mondja magát, Hadnagyunk egy rutén tolmácsot kerít közülünk, és megmagyaráztatja neki, hogy Sprinja községet akarja elérni, mely valahol a hegy túlsó tövében fekszik. A vadőr szerint annak sokkal rövidebb útja van, mire hadnagyunk felszólítja, hogy kalauzoljon bennünket. A kötelet előre is megígérjük neki arra az esetre, ha netán félre próbálna vezetni bennünket. Esküdözik, hogy esze ágában sincs az árulás.

Visszafordulunk és egy kevés utat téve hátrafelé új irányt veszünk, s azután gyorsan haladunk lefelé abban a reményben, hogy odalenn a pihenés vár ránk. Erdőben járunk ismét, sziklás kocsiúton, melyben a hólé csörgedez. Ahol az út vízszintesen megy, meg is áll a víz és óriási tócsákat képez. A kozáklovak nyomaival mindenütt találkozunk. A cserjék összeborulnak az út fölött és árnyékos, sötét lugasokat alkotnak. Éppen egy ilyen alagútban kanyarodunk lefelé, mikor alulról a sziklához koppanó patkók zajára leszünk figyelmesek, és lövésre kész fegyverrel maradunk állva. A gallyak közül azonban nem a várt kozáksipka bukkan elő, hanem egy piros nadrág villan meg először, és a következő percben egy huszárpatrul tűnik elénk. Lassan kapaszkodnak fel a hegynek, egy zászlós vezetésével. Örömmel üdvözöljük egymást. Hadnagyunkkal kicserélik tapasztalataikat, és megtudjuk, hogy Sprinjára nem mehetünk, mert ott kozákpatrulok cirkálnak, és valószínűleg gyalogság is táborozik a faluban. A huszár méltatlankodva panaszkodik hadnagyunknak, hogy azt a parancsot kapta, lovagoljon be Szomborba és hozzon jelentést. Szombor talán jelenleg még orosz főhadiszállás, és így mindenesetre kissé furcsa volt az a parancs.

Ismét elválunk, mi tovább folytatjuk utunkat lefelé, hogy a falut megközelítve az ellenséget kileshessük. Egy útkanyarodónál pompás kilátás nyílik a falura. Hadnagyunk sokáig szemléli a binokliján keresztül, s végül megállapítja, hogy nem kockáztathatjuk a továbbmenést. Visszafordulunk. Az idő délután 5 óra felé járhat. A nap közel jár már a nyugati hegykoszorúk erdős pereméhez. Amíg világos van, baj nélkül haladunk, bár a borjú súlya mind tűrhetetlenebb, hisz tegnap délután két óra óta cipeljük hegynek föl, hegynek le, a 800 méteres Vydeloknak föl, másik oldalán le, és most újra vissza. Ez az előre-hátra való mozgás, a vele járó óriási erőpocsékolás nemcsak az izmokat, de az idegeket is még erősebb próbára teszi. A bajszuk alatt káromkodnak a bakák. Csak csigamódra haladunk felfelé.

A nap lenyugszik, és ismét a tegnapi éjjeli marshoz méltó rettenetes út kezdődik. Pár perc alatt az erdőre teljes sötétség borul. Lefelé válogathattuk az utat, a sárosabb szakaszokat elkerültük úgy, hogy az út mentén, a fák és bokrok között kerestünk ösvényt, most azonban nem térhetünk le, a szó szoros értelmében vakon, vízen, sáron keresztül kell azt követnünk. Szemünknek csaknem semmi hasznát sem vesszük. Kinyújtott kezekkel tapogatózva haladunk egymás nyomában. Csak akkor vesszük észre, hogy rossz irányt követünk, ha nekimegyünk a bokroknak, a fenyőgallyaknak vagy a mély út sziklafalának. A lépést nem lehet kiszámítani. Hol belerúgunk egy sziklába, hol mély gödörbe lépünk, csak csetlünk-botlunk, és lábainkkal éppúgy tapogatózni kell, mint kezeinkkel, ha el akarjuk kerülni a lábtörést. Kinyújtott kezünk néhol a mély út sáros oldalába akad. Az út egyúttal a hólének medre. Minden gödör vízzel van tele, és folyton latyakban gázolunk. Az előttem járó bakancsainak cuppogása jelzi, hogy a szikla után sár következik. Érzem, hogy mindig mélyebben süllyedek. Csúnya káromkodások hangzanak előttem. A bajtársak nagyon belekerülhettek a pácba. Hogy kikerüljem, elszántan nekivágok a bal oldali partnak, és az útszéli cserjékbe kapaszkodva sikerül valahogy kikerülni az iszapfürdőt. Oly sötét van, hogy a közvetlen előttem járót sem látom, s ha az egyet-egyet fújtatva megáll, nekimegyek. A mögöttem jövő viszont az én borjúmba öklel bele. Egymás köpenyét fogjuk, így összekapaszkodva valamivel biztosabb a járás. Igazán vaktában megyünk. Szótlan megadással ússzuk meg az arasznyi mély sártócsákat. Még az a jó, hogy nem látjuk, mi történik a térdünktől lefelé. Megtörténik aztán az is, hogy mind mélyebbre süllyedve a sárba, egyszer csak térdig állunk benne és így kecmergünk előre vagy tíz lépést, alig bírva magunk után húzni lábainkat, míg végre kijutunk a sártengerből. Közben csak arra ügyelek, hogy el ne vágódjam valahogy. Ismét felfelé fordul az út.

Most síkos agyagon kell felkapaszkodnunk. Hol térdre bukunk, hol a mögöttünk jövő karjaiba csúszunk vissza őt is magunkkal rántva, s alig tápászkodunk fel, már ismét négykézláb vagyunk. Egy esésnél fegyverem is ellódul kezemből s míg azt tapogatózva megkeresem, belevájkálva a sárba, lemaradok az előttem menőktől. Sietnék utánuk, de csak úgy siethetek, ahogy egy vak képes. Tízszer oly erőfeszítésünkbe kerül ez az út, mintha egy csepp fény világítana előttünk. Több, mint 24 órája gyalogolunk, és ha esem, már nem tudom egyensúlyomat egy kis erőfeszítéssel fenntartani, sőt feltápászkodni is alig tudok. Mindig abban a hitben kelek fel, hogy több erőfeszítésre már nem vagyok képes. Mindig lassabban járunk, mindig hosszabb pihenőt tartunk, és mind türelmetlenebbül tör elő hol itt, hol ott egy-egy türelmetlen kiáltás. Hasztalan minden csitítás, ha valamelyik baka jobban lemarad, nem képes megállni, hogy el ne ordítsa: „A hátulja lemaradt, eleje megállj!" A bakák már semmivel sem törődnek, és hadnagyunk joggal csikorgatja a fogát, hisz a muszka közvetlen közelben is lehet. Végtelennek tetszik ez a keserves kálvária. Mintha száz éve másznánk erre az átkozott hegyre.

Ismét elvágódok – talán ötvenedszer – és úgy érzem, leghelyesebb volna úgy maradnom, ahogy vagyok. A megfagyás megváltásnak tűnik fel. Felkelek, mert a mögöttem jövő belém rúg. Mindenki erejének végére jár. Hadnagyunk tízpercenként megállítja a csapat elejét, hogy a hátsók felzárkózhassanak, így pár pillanatig pihenhetünk. Rettenetes álmosság gyötör. Szeretném lehunyni a szemeimet, történjen bármi. Most minden mellékes. Lehunyt szemekkel, fegyveremet a borjú alá támasztva vagy egy-egy fenyőtörzsnek dőlve, állva bóbiskolok. Egyszer el is alszom, s mire felébredek, a velem egy csoportban járók jól elhagytak már, s az ismeretlen hangokból értem meg csak, hogy egy másik szakaszunk emberei közé keveredtem. Igyekszem előre ahogy tudok, egy-egy újabb megállásnál nem tartok pihenőt, hanem továbbmegyek, végigtapogatózva emberek során, s így sikerül vagy félóra múlva utolérni embereimet.

Szánalmas vergődés, erőtlen támolygás már csak, amit csinálunk. Mind sűrűbb és mind keservesebb sóhajtások, fohászkodások hangzanak, és amit eddig soha (és ezután sem) hallottam, a káromkodások nemegyszer kétségbeesett, elcsukló hangokba fúlnak, valamelyikünknek könny szaladt a torkára tehetetlen dühében. Százszor könnyebb meghalni, mint két ilyen napot átélni. Vállaim csaknem leszakadnak, minden energiámat össze kell szednem újból és újból, hogy magamat előre kényszerítsem. Egy pihenőnél az, az érzésem, hogy semmi a világon nem ér annyit, mint ha itt békén fekve maradhatnék, és egy pillanatra az a gondolat fut át rajtam, nem lenne-e a leghelyesebb a Mannlicherrel elintézni ezt a problémát. De nem, ennyire még nem vagyok, felrázom magamat, s fogaimat összeszorítva küszködök tovább. Nem lehet már messze a tető − ez a gondolat ad mindig új erőt. Egy kis fakápolna mellett vitt el utunk, amikor lefelé mentünk. Egy erdei vágás mellett, mély árnyékban, vén fák alatt állott, pár ócska szentképet helyezett el benne valami jámbor lélek.

Végtelen megkönnyebbülés fut át rajtam, mikor az égre rajzolódva megpillantom a vén fákat, s megértem, hogy a vágásba értünk. A kis kápolnánál megpihenünk. Pázsit terül el körülötte, s a fiúk úgy zuhannak le rá, mint a zsákok. Kinyújtózva pihenünk, a lihegő mellkasok lassan elcsitulnak, de a veríték csurog rólunk. Ez is baj, mert a csúcs közelében erős hideg szél jár, és halántékaink körül jegessé válik fuvallata. Lehunyt szemem elé egy békés kis szoba képe tűnik, barátságos lámpafény, duruzsoló kályha, s az asztal körül azok, akiket szeretek. Vajon sejtik-e, miben van részem? Mikor lehetek köztük? Ott leszek-e még valaha? Egy szó visszaránt a valóságba. „Tovább!"

Felcihelődünk. Mintha fából lennének tagjaim. Megállni is erőfeszítésembe kerül. Nem egy társunknak nincs annyi lelki ereje, hogy parancsolni tudjon magának, s képtelen arra, hogy felkelni akarjon. Egyikükbe belebotlom. „Miért nem kelsz föl? Valami bajod van?" − kérdem. „Semmi. Hagyjatok. Majd megyek" − mormolja. „Megfagysz itt" − megrázom. „Hagyjatok" − ismétli, s szavaiból kiérzik, hogy a pihenés és az álom végtelen gyönyört nyújtanak neki, és a megfagyásba nagyon szívesen beleegyezne. Gorombáskodni kell vele, míg végre fog rajta a szó, s némán tovább indul a többiek után.

A tisztek villamos zseblámpái egy-egy pillanatra felvillannak a sor elején, de hátrább mi ismét teljes sötétben baktatunk. Amint azonban az erdőből kiérünk és az út is lefelé kezd fordulni, végre kivilágosodik. A hegynek ezt az oldalát enyhe holdfény világítja be, teljes ködben úsznak a bokrok, és az utat jól látjuk. Hosszú lépésekkel tartunk lefelé. A lámpák zsebbe kerülnek, és azt a parancsot kell továbbítanunk, hogy mindenki fokozottabb mértékben figyeljen és a legnagyobb csendben legyünk. A parancs oka ismeretlen, talán elöl észlelhettek valamit. A gyepen és a felpuhult földön nem hallatszik a lépés, csak néha zörren meg egy-egy fegyver. Borókabokros területre jutunk. Mély vízmosások keresztezik utunkat. A síkos agyagoldalon fegyverünkre támaszkodva ereszkedünk le, és egymást húzva, tolva kapaszkodunk fel a túlsó oldalon. Aki megcsúszik, képtelen megállni. Egy ember mellettem siklik el, és fejjel előre bukik le egy gödrös sziklás fenékre. Mozdulatlanul fekve marad, de mire elérem és felsegítem, már magához tér. Nagyon megüthette magát, mert káromkodni is elfelejt. A muníciós lovak velünk küszködnek, szegény párák. Ők is agyon vannak terhelve, és a meredeken lefelé az óriási súly mind az első lábukra jut, úgyhogy nemegyszer térdre buknak, s felkelni képtelenek segítség nélkül. Reszkető inakkal, remegő térdekkel állnak fel. Rossz nézni az állatoknak ezt a hangtalan küszködését.

Végre túljutunk a vízmosásokon, és az út egy domb hátán csaknem vízszintesen, sekély lejtéssel megy tovább. „Kozákok!" − hallatszik egyszerre egy halk kiáltás. Néhányan fegyverüket lekapva jobb felé futnak, hogy túllássanak pár alacsony borókabokron, egy nagyobb tisztás vagy szántóföld felé. Egyik baka izgatottan mutogat arra, és azt állítja, hogy vágtató lovasokat lát. Lehasalok a földre, hogy tán az égre rajzolódó alakokat így én is megpillantom, de biz semmit sem látok. Alant a völgyben mintha valami árnyék húzódna sebesen. Lehet köd vagy valami apró felhő árnyéka, lehet muszka is, bár semmi zaját nem hallani a csapatnak. A felázott föld nekik kedvez. Pár magányos bokor, néhány fenyőnek a holdfényben hintázó sötét lombja csak zavarják a tájékozódást. Akinek egy kissé élénk fantáziája van, az hamar kozákot láthat itt. Egy bajtárs már lőni készül. Megfogom a fegyvert, mire egy kissé kijózanodik, s bevallja, hogy maga sem tudja, mit lát. Csapatunk eleje mindebből mit sem észlelt, már jól elöl jár valahol, s egy meggondolatlan lövés sok zavar forrása lehetne. Kissé le is maradtunk a kozákvadászat miatt. Sietve megyünk tovább, és az előttünk járókat csakhamar utolérjük. Egy csoportban állnak. Hadnagyunk s a tisztek a csapat legelejével előrébb járnak, s az elszakadtak most arról tanácskoznak, hogy a hegyélről a jobb vagy bal oldali völgybe kell-e leereszkednünk, hogy a falut elérjük. Mind hangosabb lesz a vita, s néhány szentet kell segítségül hívnom, hogy lecsillapítsam kissé. Három embert jobbra, kettőt balra küldök, s hamarosan kiderül, hogy balra kell mennünk.

Hadnagyunkat s a többieket tíz perc múlva utolérjük. Koromsötét völgyecskében várakoznak reánk. Ismét úttalan utakon bukdácsolunk lefelé, a hegyek árnya mindent eltakar, de valóságos jókedvvel megy mindenki, aki még menni képes, mert a falu itt van valahol a közvetlen közelünkben. Néhány sövényt és kerítést mászunk keresztül, melyek szántóföldeket szegélyeznek. Innét látszólag sima út visz tovább. Gyanútlanul ballagok, míg egyszerre csak lábaim alól elvész a talaj, s hatalmas zökkenővel érkezem le. Vagy egyméteres lépcső nyílik itt hirtelen előttem, s az előttem járók úgy okoskodnak, hogy ha ők legurultak, guruljon le más is. Figyelmeztetem a mögöttem jövőket, de hátrább már ismét az eddigi nemtörődömséggel viseltetnek az emberek, és mindenki csak magával törődik. Nagy puffanások és még nagyobb káromkodások esnek, de jó az Isten, a nyaka senkinek sem törik ki. Mindenki erejének végén jár, de összeszedi, ami még megmaradt, hisz csak még egy kevés kitartás kell.

Háromnegyed 11 óra táján végre elérjük a falut. Hadnagyunk és a tisztek ahhoz a zsidóhoz szállnak, akinél ma reggel tudakozódtunk, a mi szakaszunk pedig egy rutén legény kalauzolása mellett egy másik hitsorsoshoz kerül. Ez szívesen lát bennünket, illetve van annyi esze, hogy azt mutassa. Egy szobáját és konyháját rendelkezésünkre bocsátja, gyertyát és lámpát hoz, s fát, de jó pénzért, hogy begyújthassunk. Két napi szabadban tartózkodás után a szobalevegő így is igen melegnek tetszik. 33 órai menetelés után végre egy nagy sóhajtással lelódítom vállamról a borjút. Vállam csaknem egészen a levegőbe szökken a nem várt könnyítésre, s egész furcsa érzésem támad, mely nem kellemes. Némi átmenetet kellett volna betartanom. Lábaim is pehelykönnyűnek érzik súlyomat, de mégis támolygok egy kissé, és valami furcsa rosszullét fog el. Lezökkenek egy konyhai padkára, és bakancsaim szíját megoldom összetört lábaimon. Talán senki se tudná megmondani, hogy éhesebb-e vagy fáradtabb. Két napja koplalunk, s az óriási erőfeszítéseket semmi táplálékkal nem tudtuk pótolni. Borjú nélkül maradt annyi erőnk, hogy valami harapnivaló után nézni még képesek vagyunk.

Házigazdánktól vásárolunk burgonyát, és két tűzhelyen nekifogunk a főzésnek. A dohányosok még gyufát is vehetnek, egy kissé uzsorás áron ugyan, 5 krajcárért, de minden pénzt megadnánk érte, hisz már napok óta úgy takarékoskodnak vele, hogy egy szál gyufával gyújt rá minden dohányos a században. Fölös ágyakat látok, s mivel a gazda megesküszik rá, hogy poloskamentesek, kialkuszom egyet két koronáért. Burgonya és egy konzerv a vacsoránk. Só helyett sós vizet ad hozzá a gazda. Itt ez a divat, úgy látszik, valami sóbánya vizét használják. A szobában melegebb van, mint ahogy jólesnék. Lerúgom végre a bakancsot, s a kemence mellé helyezem száradni, blúzom is lekerül, levetkőzni nem szabad, és köpenyem alatt végre végignyúlok az ágyon éjjeli fél 11 órakor október 14-én, 44 órai ébrenlét után. (Akkor azonban bizony nem tudtam én, hogy mennyi ideje is jártunk, mióta nem aludtunk, mert a fáradt agyvelő nem számított, nem okoskodott. Csak egyet tudtam, hogy rettenetesen, halálosan fáradt vagyok, s egy gondolatom volt, hogy ilyen őrületes erőfeszítést nem viselhetünk el nyom nélkül.)

Heverek, mint egy hulla, és a fejemben millió gondolat és kép kergetőzik, melyeket hasztalan próbálok elhessegetni. Tudom, hogy aludnom kell és tudom, hogy mit jelent ha erre nem vagyok képes, azért kétségbeesett erőlködéssel erőltetem magamra az álmot, de nehezen sikerül. A szobalevegőtől szoktam-e el vagy lázam van talán: a fejem forró, az arcom ég, és valami kiállhatatlan idegesség kergetőzik ereimben. Egyszerre két napot kell kipihennem, s az a tudat, hogy erre máris kevés az idő, csak fokozza nyugtalanságomat.