1914. október 25.

Az éjjel elmúlik anélkül, hogy az orosszal valami bajunk lenne. Még csak pirkad, de abbahagyom a próbálkozást az alvással, úgyis hiábavaló. Álmos szemmel üldögélek esőverte nyoszolyámon, és a lassan világosodó, borús eget bámulom, végtelen keserűséggel a szívemben. Ezekben a csendes percekben a gondolatok a múltba szoktak visszaszállni, a gyönyörű múltba, amikor hercegek voltunk mind valamennyien, most szegény Lázárok és páriák. És ismét csak felmerül bennem a kérdés: ki ennek az oka, miért van ez így, és miért is járjuk mi, milliók ezt az őrületes haláltáncot. Nincs itt más megoldás?

Nem sokat töröm rajta a fejemet, hasztalan okoskodni, káros itt gondolkozni. Inkább csak nézegessük a Természet játékait, az ad még egy csöpp vigaszt. Kristálycseppek reszketnek a fenyőfák zöld tűlevelein, s megmosdatva, üdén, a smaragd színeiben pompázik a rét. Messzebb, a völgyben és a hegyoldal fái között nyirkos köd gomolyog, a hajnali szellő keveri őket, mind magasabbra. Mély csend. Még madárszó sem hallik. Fehér pokrócom elölről nagyon is szembetűnő, felszedelőzködöm hát és jobb helyet keresek egy nagy fenyő tövében. Háttal dőlve a hatalmas törzsnek, még egy darabig szundikálok. Vagy két óra múlva megérkezik a felváltó csapat, s visszamegyek a szakaszhoz. Borús, ködös a reggel, de az eső elállt. A menázsihordóink, miknek még az este meg kellett volna érkezniük, még mindig nincsenek itt. Rezerveporciónk nincs, az erdészlakhoz sem lehet már lemenni, így bekövetkezett az az eset, amelyet régen féltem. Aki az ég madarait ellátja, az itt az erdőben nem adott részünkre harapnivalót. Hallottam róla, hogy füveket és gyökereket is evett már valamelyik ősapánk a tatárjárás idejében, de hogy melyik az a fű vagy gyökér, sajnos nem említi a történelem, különben hamarosan kikaparnók a földből. Csak legalább szabadon mehetnénk szeder után.

A szemem előtt fénykarikák kavarognak, s akárhogy erőltetem, néha nem látok messze, s a dolgok körvonalai elmosódnak előttem, mint egy rosszul beállított látcső előtt. Minden zsebemet, kenyérzsákomat, borjúmat kikutatom, hátha valamelyik sarokban maradt még valami harapnivaló, de mindössze egy kis zacskó kávékonzervet és az orosz foglyoktól kapott szárított kenyeret találom bennük. Tegnap még nem sokra becsültem, s ma a legnagyobb kincsem ez a sárszínű kenyérdarabokkal tele zacskó. Csak annyit merek belőle enni, amennyi éhségemet pillanatnyilag csillapítja, a többit féltő gonddal teszem el. A ruhám átázott, libabőrös a hátam. Nagyszerű lenne a talált konzervből egy forró kávét készíteni. De a füst árulónk lenne, s a tűzrakás szigorúan tilos, Elnézem a mögöttünk emelkedő fák fölött a kavargó reggeli ködöt, s úgy okoskodom, hogy a muszka nem fogja észrevenni, ha ebbe egy kis füst is vegyül. A következő percben már ott is vagyok bent az erdőben a patak partján, elég messze a rajvonalunk mögött, és száraz ágak után kutatok. Az elhervadt fű és a korhadt ágak is mind nyirkosak, lucskosak, nem könnyű a munka. Már néhány bajtársnak is ugyanaz az eszméje támadt, mint nekem, és apró máglyákat látok, páran pedig most élesztik a tüzet, nekihasalva és teli tüdőből fújtatva a gallyacskák alját. Soha ilyen keserves munkával nem szolgáltam meg a fekete löttyöt.

Térden állva, vagy háromnegyed órai fáradozás után végre oda jutok, hogy egy parányi lángocska kezd lobogni a gallyak közt. Mihelyt abbahagyom a fújást, elalszik. Vannak, akik egy óra fáradozás után, savanyú képpel abbahagyják a vesződést. Rajtam is csak az segít, hogy egy bajtárs elhagyott tűzhelyén szárazabb gallyacskákat szerzek, s ezekkel végre elérem, hogy a patakvíz lassan melegedni kezd. Felforrni sohasem fog, de végül olyan meleg lesz, hogy a konzervet belédobhatom. Negyedórai főzés még, s végre párolgó ital van a csajkámban. Felmelegít és jókedvre hangol, megérte a fáradságot. Minden emberünknek lehetne jó meleg itala, ha rendes szokás szerint a száraz konzervet, amint kapták, azonnal meg nem ették volna, csak úgy, mint volt, kockacukor módjára. De előregondolni nem magyar tulajdonság. Ellenben az egyik bakából kitör az őszinteség, és gúnyos mosollyal annak a nézetének ad kifejezést, hogy jó sok konzervet „szerezhettem", hogy még most is van belőle. Már feledve van, hogy Bodonyival az éjjel magunk cipeltük a századnak a főtt burgonyát, s hogy patrulomat csaknem naponta elláttam valamivel, a bajtársnak most a kávém is kellene. Vastagon kell felelnem, hogy az emlékezete kissé javuljon.

Mindenki az ételhordókat lesi. Egyik óra a másik után múlik, de csak nem jönnek. Érthetetlen. Talán a konyhák is hátrább vonultak a trénnel, és messzebb kellett menniük? Lehangolódás az egész vonalon, mert a gyomra mindenkinek veszedelmesen korog. Hisz hetek óta korog úgyis, de most már a koplalás csúcsára érkeztünk. Zászlós urat figyelmeztetem, hogy a következő napi élelemért is már el kellene küldeni az embereket, mert újabb késés lesz a következmény. Megbíz, hogy három ügyes embert indítsak útnak. Kiválasztok három fickót, de ezeknek hadnagyunk állása mellett kell elhaladniuk, és hamarosan visszatérnek azzal a válasszal, hogy Kenessey visszaparancsolta őket, mert a konyha felfedezésére Tóth zászlós vezetésével már kiküldött egy járőrt.

Borongós idő. Később kisüt a nap, de már alig melegít. A hegyoldal sáros, a földre ülni nem lehet. Az egész társaság a bokrok közt ődöngő csoportokba verődve beszélget, vagy maga elé bámul. Víg arcot nem látni. A háború csak az ifjúsági regényekben olyan színpadiasan szép valami. Az agyonsanyargatott fizikum a lélekre is hat. Nagyon komolyak a sápadt arcok. Balról a messzeségből, Przemysl alól ágyúszó hallatszik, ez sem vidámító zene. Pokrócom, celtem a fenyőkön szárad, jómagam a talált huszárnyeregben helyezkedem el, és így száraz ülőhelyen írom e sorokat. Fél füllel a bajtársak szavát hallgatom. „Aszongyák, odahaza már kiplakátozták, hogy a szerbbel kibékültünk, a franciák meg megkezdték a béketárgyalást a némettel." Nemigen szólnak már erre a jó hírre sem. Eljő a dél, és a konyha felől még mindig semmi hír. Patruljaink, akiket az ezreddel való összeköttetés végett ki szoktunk küldeni, mint most hallom, két nap óta nem érkeznek vissza. A jobbra kiküldöttek pedig a saját csapataink helyett muszkára bukkantak. Gyanúsan is sandítok mindig a jobbra emelkedő vén fenyvesre, onnan mindig muszka támadást szimatolok. Köröskörül oly túl nagy a csend, mintha közel-távol nem is lenne rajtunk kívül élőlény az egész nagy rengetegben. Valami nincs rendjén, ezt érezzük. Tóth zászlós patrulja azzal a meglepő hírrel tér vissza, hogy az ezrednek hűlt helyét találták, a fedezékek elhagyottak, a visszavonulás nyomaival. Hátul a Hilfsplatz körül is már oroszok vannak. Két muszkát, akik az erdőben kószáltak, elfogtak, s magukkal hoztak, de tovább nagyobb csapatokat vettek észre, s ezért a patrul visszajött.

Le kell vonni a következtetést kérlelhetetlenül. Ezredünk visszavonult a trén után, melynek tegnapelőtti visszavonulásáról már hallottunk, s bennünket itt feledtek, vagy a visszavonulási parancsot fogta el az orosz. Összekötő patruljaink és a konyhához ment embereink is bizonyára a muszka kezébe kerültek. Hol járhat hát az ezred? Valahol igen messze. Kézenfekvő, hogy igyekeznünk kell haladéktalanul utánuk, csak az a kérdés, hogy melyik úton. Ha tőlem függne, úgy egyenesen hátraarcot kommandíroznék, mert ez az út látszik a legrövidebbnek, de Kenessey − mert a Vydalok útjait ismerjük − úgy dönt, hogy a féljobbra mögénk menő erdei úton induljunk el Nedjelnának. Felkapkodjuk a cókmókot, és pár perc múlva már elnyeli az erdő a századot. A szívem vadul dobog. Egyik gondolat a másikat kergeti a fejemben. Mint lesz, hogy lesz, hol van a kiút innen? Míg lábam alatt a kövek ropognak, és ziháló tüdővel kaptatunk a hegynek, az eshetőségeket fontolgatom. Nagy dologról van szó, s közös erővel sokra mehetünk még, mégis jobban bíznék a menekülés sikerében, ha kevesebbedmagammal lehetnék. Úgy érzem, minden pillanatban olyan események adódhatnak elő, melyek jobban próbára teszik ügyességünket, lélekjelenlétünket, mint minden eddigi feladatunk. Egy kis megbeszélés nem ártana, de tény, hogy nincs reá időnk, valóban drága minden pillanat. Olyan iramot is diktálnak az elöl menők, hogy elgyengült lábakkal nem mindenki tudja követni őket. Régóta nem tettünk nagyobb utakat, de nem is ettünk, s így pihent lábakról nemigen lehet beszélni. Kétségbeesett erővel iparkodik mindegyikünk. Mint rostán a szem, úgy válik külön az erős a gyengébbtől. A jó lábúak az élen maradnak, mint a jó szárnyú darvak a húzó csapat elején, a sápadt, gyenge emberek pedig mind hátrább maradnak, s végül a csapat végére kerülnek.

Bodonyit, aki már ezen az úton többször járt, Kenessey előre rendeli vezetőnek, míg az én helyem hátul van, de amint a lassan járók csapata szaporodik, fokozatosan előrébb kerülök. Az út meredeken megy fel a hegynek. Az árnyas részeken az őszi eső és köd síkossá teszi a talajt, és nehezen kapaszkodunk előre, a veríték patakzik rólunk. A konyháért ment emberek borjúit egy darabig cipelik a többiek, fel-felváltva egymást, de a kettős teher olyan nyűg, melyet nem sokáig bírunk. A három borjú csakhamar a cserjék közé repül, s mint a ballasztot vesztett léghajó, most már könnyebben emelkedünk fel a Vydelok csúcsa felé. A félredobott borjúk egyikét felbontom, s egy zacskóban vagy két kiló rizst és egy vadonatúj törölközőt magamhoz veszek belőle. Úgy érzem, ezzel a teherrel megszaporodva még bírom a tempót. Párszor megállunk, mert pihenés nélkül nem megy a retirálás. Feljebb sok helyen akadunk kozáklovak nyomaira. Hangtalanul jár a csapat, de szemünk, fülünk jól nyitva. Egy kanyarodónál, amint megfordulva visszanézünk, ellátunk a túlsó hegyoldal erdővel borított meredekére. A fenyők zöldjével komor, sötét violába játszó rőt lombok váltakoznak. Közelebb a völgyből élénkzöld rétecskék ragyognak. Egészen elhagyottak, de nem tudhatjuk, nem figyel-e ellenséges szem valahonnan a sűrű lombok közül. A távolabbi hegyek már ködben úsznak, onnan már alig látna ide a muszka. A föld ég a talpunk alatt. „Tovább, tovább!" − ezt súgja az ösztönünk.

Nemsokára rátérünk arra az útra, amelyen kétszer is oly rettenetes éjjeli marsot végeztünk. Innen már én is kiismerem magam. A Vydelok tetején ismét megpihenünk egy percre. Pár emberünk csak a többiek támogatásával tudott eddig felvergődni, nagyon le vagyunk gyengülve. Hűvös szél fütyül verítékes halántékaink körül. Beljebb megyek a sűrűbe, hol szélárnyékosabb, s az úttól jobbra jól elkészített fenyősátrakra akadok. Tüzérségi fedezékek vannak a közelben. A mieink tanyáztak itt hosszabb ideig. Ők is visszavonultak. Nem jó jel, gondolom magamban. Kezdem magam nem jól érezni, hogy hadnagyunk ezt az utat választotta. Hisz napokkal előbb hallottuk, hogy éppen ezen a szárnyunkon vonultak vissza először honvédjeink és tüzéreink. Sajnos semmi közöm hozzá, hogy merre vezeti a csapatot. Elvégre az ő dolga, s térképet sem láttam még erről a vidékről, tehát ne kritizáljunk. Mindenesetre nem kellemes, ha az ember olyan valakire kénytelen rábízni a sorsát, akiben egy csöppet sem bízik.

Most valamennyien szegény Rezes hadnagyot szeretnők parancsnokunknak. Eddig abban a hitben voltam, hogy Kenesseynek határozott értesülése van arról, hogy ez az irány a helyes, most azonban kételkedni kezdek ebben, s már azt az eshetőséget latolgatom, hogy Nedjelna is orosz kézben van. Merre tartsunk akkor? Jobbra kellene mennünk a hegykúp tövében, ahonnan vagy három-négy völgyelés is fut lefelé a falunak, s ha ott is a muszka az úr, úgy a hegyélen kell továbbhaladnunk a völgyi úttal párhuzamosan, Turka felé. Nyilván Bodonyi pajtás is így gondolkozik, mert nem vág neki egyenesen a falunak, hanem a hegy oldalán vezeti tovább a csapatot a friss erdőirtáson keresztül. Az összerakott ölfák, fatönkök, szederbokrok közül jól lelátni a falu felé, de még igen messze vagyunk tőle. Pár ház látszik ide az egyik lefelé futó völgy szájánál, de élőlényt nem tudunk kivenni körülötte. Pár percre megállunk, s így végre egészen a csapat elejére tudok kerülni. Tisztjeink is itt vannak mind. Csupa fiatal gyerek, ami nem valami megnyugtató tudat. Binoklijukkal nézegetnek, de semmit sem látnak. Alkonyodik. A nap már a hegyek mögé bukott, és az elénk táruló hatalmas völgykatlanból a napsugaras ősz izzó színei elillantak. Tompa zöld, barna és szürke színek vegyülnek a lejtők oldalain, csak a csúcsokon izzik pirosan pár szikla és vén tölgy, s a felhőkön játszik tündéri rózsaszínt és türkizkéket, halovány lilát és ezüst szürkét a halódó napsugár. A ragyogó égbolt alatt lassan egybefolynak a föld színei. Egy távoli hegyoldalon, a falu irányában pár tehén legelészik egy zöld tisztáson, más élőlényt nem tud szemem felfedezni. Még nagyon jól és messze el lehet látni, s a libasorban vonuló századnak a bokrok takarását kell keresni. Lefelé ereszkedünk. Mind jobban sötétedik. Egyszerre balról a velünk kb. párhuzamosan vonuló hegyélen, mely szintén a falu felé lejt, s melyen valamikor mi is jártunk, pár alakot pillantunk meg. Egy fenyvesliget mögül jönnek elő egymás után vagy harmincan, és eltűnnek a domb hajlatán. Innen parasztoknak látszanak, aki hátukon valami batyut cipelnek. Két lovas jelenik meg most mellettünk, majd még néhány. Tehát mégsem civilek, vagy ha azok is, katonai kísérettel. Elkérem az egyik zászlós binokliját, s nem sokáig kell néznem, hogy határozottan kimondhassam: „A lovasok apró lovon ülnek, tehát kozákok, a gyalogosok, úgy tetszik, teherhordó parasztok."

A völgyben erős a visszhang, és egy-egy kiáltásuk átcseng hozzánk a messzeségből, de bárhogy fülelünk is, nem értünk belőle semmit, nem tudjuk megállapítani, milyen nyelven ejtették. Tisztjeink nem akarnak hinni szemeinknek, de én tudom, hogy jól láttam, és lógó fejjel megyek tovább. Bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartottam, a muszka rajvonal mögött vagyunk, a jó Isten a megmondhatója, milyen messze a mieinktől. Dühbe gurulok. De hát miért kellett nekünk erre jönnünk, mikor egyenesen hátramenve most már régen az országúton lehetnénk? Jobbra tőlünk éppen abból az irányból pár fegyver dördül, majd hosszabb fegyverzaj kél, ott tehát még a mieink vannak. Egészen besötétedik. Kenessey Bodonyit néhány emberrel leküldi, hogy a községet kikémlelje, mi pedig a falu déli kijáratával kb. egy vonalban megállunk és lepihenünk. Egymagamban gubbasztok egy borókabokor tövében, és töröm a fejem. Szeretnék valami mentő ideát találni. Ideges vagyok, s egy perc múlva ismét talpra szököm. Lehoczkyhoz megyek, s figyelmébe ajánlom, hogy az eddigi úton egyenesen továbbhaladva a hegyek közt talán még ki tudnánk jutni a turkai országútra.

Nem győzöm bevárni Bodonyit, és egymagamban elindulok utánuk. Mind sötétebb lesz, és már nem kell olyan óvatosan járni, mint ezelőtt egy fél órával. Csak azt kell néznem, hogy alakom a világos ég hátterére ne rajzolódjon, s a falu felől így fel ne ismerjenek. Hátrapillantva még kiveszem, hogy Kenessey a századdal szintén utánam indul. Alant egy kis fenyves- és borókaliget sötétlik. Pár vízmosáson átmászva észrevétlenül lejutok ide, s utánam a század is leérkezik. Ismét megállunk. Két napja nem ettünk, s azelőtt is csak madárkoszton éltünk, mégis az a hír, hogy a faluban is muszka lehet, mindenkinek végső erejét felrázza. Aki nagyon fáradt, az sem tud sokáig üldögélni. Kisebb-nagyobb csoportok alakulnak, és suttogva tárgyalják a dolgot. A legtöbben talpon vannak. Hadnagyunk binoklijával keresztülvergődöm a borókabozóton a liget túlsó felére, s onnan kémlelem a falut, de már oly sötét van, hogy hasztalan erőltetem szemeimet. Pár lámpafényes alakot és az udvarokon lobogó máglyákat látok csupán.

Visszamegyek a csapathoz. Lehoczkynak az a véleménye, hogy ha itt a muszka nyílt tüzeket mer rakni, akkor az ellenség eleje már messze járhat, s a gyűrűből nehezen tudunk kikerülni. Figyelmeztetem rá, hogy most, amíg némi világosság van, átmehetnénk a szomszédos hegyoldalra, ahonnan holnap hajnalban tovább lopózhatnánk az erdőkben Turka felé, míg ha itt éjjelezünk, úgy a sötétben továbbindulva még a nyakunkat is törhetjük a sziklák közt, s könnyen eltévedhetünk. Ha pedig reggel indulunk, úgy a völgyből az ellenség könnyen felfedezhet, mert egy fél kilométeres úton csaknem egészen nyílt erdőirtáson kellene áthaladnunk. Helybenhagyja okoskodásomat, de úgy látszik, nem tartja fontosnak, mert nem közli Kenesseyvel, s várunk tovább. Végre megjön Bodonyi patrulja. Az emberek megrohanják, s mind úgy csüngnek a száján, mint a Messiáson, de a válasz hideg zuhany: „A falu tele van orosszal."

Jól láttam hát az előbb. A muszka tábortüzek talán már tegnap este is itt égtek az udvarokon, mikor mi mit sem sejtve őrködtünk még a sprinjai völgyben. Most végre megértek sok mindent. Az elmaradt konyhát, az éjjel hallott zajt az erdészlak felől stb., de nem érek rá ezeken törni a fejem. Más kérdés izgat. Mi lesz most? Mint a kelepcébe került vadnak, minden porcikám kimenekülésért remeg. Hogy ezt Kenessey vezetése alatt elérhessük, azt nem tudom hinni. Aki azt nem tudta napokig megállapítani, hogy ezrede az oldala mellől visszavonult, az nem született erre a feladatra. Azon veszem észre magam, hogy már nem azon töröm a fejem, hogyan meneküljünk ki, hanem azon, hogyan meneküljek ki én. Magamban kell már csak bíznom, nem a parancsnokaimban. A fejem zakatol, tervek keringenek benne, sajnos egyik sem éppen életrevaló. Kenessey a tiszteket tanácskozásra hívja egybe. Mérgelődöm, hogy ezt nem a túlsó hegyoldalon tartja meg, s majd vaksötétben kell oda átvergődnünk, de a rövidesen meghozott határozat egészen más szellemben oldja meg a nagy kérdést. Kenessey maga köré gyűjti a legénységet. Szoros gyűrűben veszik körül, és ő halkan és megfontoltan kb. ezeket mondja: „Két nap óta nem kaptunk hírt a konyhánkról, az élelemért küldött emberek nem tértek vissza. Ugyanígy jártunk azokkal a patrulokkal, amelyeket az ezredhez küldöttünk. Hogy ezeket a különös jelenségeket tisztázzam, ma reggel Tóth zászlós úr parancsnoksága alatt egy patrult küldtem az ezred felkeresésére. A zászlós úr a régi fedezékeket üresen találta, s azok körül a visszavonulás nyomait fedezte föl. Hátrább a Hilfsplatz körül ólálkodó oroszokra bukkant, kik közül kettőt, akik velünk vannak, el is fogott, s tovább nem mehetett, mert odébb nagyobb orosz erőket észlelt. Mindezekből kétségtelen megállapíthatjuk, hogy az ezred visszavonult, anélkül, hogy bennünket erről értesítettek volna. Rögtön indulnunk kellett utánuk, s én a Nedjelnára vezető utat választottam, mert ezt már ismertük, de a patrulunk most azzal a hírrel tért vissza, hogy ebben a faluban is már orosz csapatok vannak, sőt, amint látják, már tábortüzeket is mernek gyújtani, amiből az következik, hogy nem is az első csapatok táboroznak itt, hanem valószínűleg már a trén, és mi a saját csapatainktól oly messze maradtunk, hogy helyzetünk egészen reménytelen. Teljesen be vagyunk kerítve. Most már csak két választásunk lehet. Vagy megtámadjuk az oroszt, és a harcban az utolsó szálig elpusztulunk, amivel ugyan nem sokat használunk senkinek, de én hajlandó vagyok ebbe is belemenni, vagy pedig megadjuk magunkat. Én ahhoz tartom magam, amit maguk határoznak, válasszanak hát, mit akarnak."

Hosszú, kínos csönd. Úgy állok, mintha a villám csapott volna le mellettem. A helyzettel régen tisztában voltam, mégis egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az, hogy orosz fogságba kerülök. Addig még soknak kell történni, sokat próbálni, azt hittem, s íme, most parancsnokunk állít egy rettenetes dilemma elé, s rögtöni választ kér. (Ahelyett, hogy parancsolna.) Mindenki önmagával küszködik. A mély csöndet egy dacos hang töri meg először: „Ha még azt se mondták, hogy visszavonuljunk, nem mi hibáztunk, mért essünk el itt mindnyájan, kinek használunk vele."  Ismerem a fiúkat, bízom is bennük, büszke is vagyok rájuk, de hogy a két feltett eshetőség közül józan paraszti ésszel melyiket választják, aziránt semmi kétségem. Senki sem akar támadni. Az agyonkoplalt, elcsigázott emberekben az életösztön él, s a vasfegyelem nem tudja legyőzni azt, hiszen a hadnagy úr szabad választást enged, s nem parancsol, mint az elődje szokott. „Le kell tennünk a fegyvert, nincs más választás" − mondja még néhány. Körülnézek. A legtöbben elgondolkozva hallgatnak. Becsületükre válik. Szégyellik ajkukra venni azt a szót, amelyre sohasem gondoltunk még álmunkban sem: „Megadni magunkat."

Előrefurakodom a hadnagy elé. „Azt hiszem, hadnagy úr, lenne még egy harmadik megoldás. Maradjunk itt, vagy menjünk át még most a szomszéd hegyoldalra, s ott meghálva hajnalban induljunk el Turka felé, talán sikerül mégis átjutni az orosz vonalon." Úgy vélem, hogy a két rosszabbik eshetőségre még aztán is ráérünk gondolni, ha ez a tervem nem sikerül, s a muszka felfedez bennünket, de nagyon rövidesen el vagyok intézve. „Semmi értelme sincs annak, hogy tovább próbálkozzunk, az úgyis teljesen hiábavaló erőlködés lenne. Egész biztos, hogy lent az országúton is az orosz az úr." Egyik zászlós jobbról, a másik balról kapacitál. Néhány bakánk, akik minden további küzdéstől visszariadnak, mert halálosan fáradtak vagy gyávák, éhesek, betegek, szintén kijelentik, hogy el se tudnának menni az országútig. Hátraarcot csinálok. „Tegyetek, amit akartok hát" − gondolom magamban. Még csak Pisch szakaszvezető szólal meg egy kissé gúnyos hangon: „De hadnagy úr, lehetséges az, hogy mi csak úgy egyszerűen letesszük a fegyvert? Nem lesz ebből valami bajunk?" Kenessey a leghatározottabban kijelenti, hogy erről szó sem lehet, mert a felelősség kizárólag őt terheli. Erre aztán nem szól többet senki. Otthagyom a társaságot, és ledőlve egy borókabokor mellé, töprenkedem, hogy mit tegyek. Csak legalább néhány nyomorult konzervünk lenne, úgy akadna talán pár fiú, akivel nekivághatnék a hegyeknek. De gyengék vagyunk, mint az őszi légy. Egyik lábam, mely már régóta dagadt térdtől bokáig, a mai utat is megsínylette, s lefelé már igen keservesen jöttem. Roncsok vagyunk, semmihez sem foghatunk. „Hát mi lesz?" − kérdem. „Lehoczky zászlós úr egy ruténül beszélő tanítóval és a két orosz fogollyal már régen elment a faluba, hogy bejelentse fegyverletételünket."  Ezt kapom válaszul. Micsoda szégyenletes forma. Mi üzenünk az ellenségnek. Jó, hogy sötét van. A könny szemembe szökik. Annyi dicső és emberfölötti küszködés után ez a csúf vég. Ezért harcoltunk hát étlen-szomjan, álmatlan, féldöglötten, utolsó csepp erőnkig, körömszakadtig, hogy ide jussunk? Bodonyit keresem, abban reménykedem, hogy velem tartana, hogy kettesben nekivághatunk a magunk külön útjának, de a már teljessé váló sötétben hasztalan tudakozódom utána. (Később sokszor mondogattuk, hogy ha akkor találkozunk, talán kikerültük volna Szibériát.)

Egyszerre egy bolygó, himbálózó fénypont jelenik meg lent a falunál. Összerezzenek. Hát már jönnek is, semmi időt sem hagynak, hogy valami mentő gondolatom támadhatna? Egy haragos hang azt súgja bensőmben: „Mit akarsz tenni egymagadban, ha senki sem tart veled? Törődj bele abba, ami történt, nem te vagy a hibás." A himbálózó lámpa könyörtelenül közeledik. Mindjárt itt lesznek. Nincs menekülés. Egy csúnya káromkodással tör ki belőlem a düh és szégyen, és megadom magam a sorsomnak. Így volt megírva, teljesedjék hát. Egy darabig zakatoló fejjel üldögélek, aztán észbe kapok. Le kell tennünk majd a felszerelésünket, és ki tudja, mit hagy meg nálunk a muszka: lehet, hogy mindenünket elszedi. Jó lesz felkészülni erre az eshetőségre. Pillanat alatt lehányom magamról a borjút, köpenyt, blúzt, inget, és a borjúból egy téli inget veszek elő, majd arra egy tiszta fehér inget húzok, téli alsóruhám többi darabjait pedig derekam köré csavarva és a sátorlapba takarva igyekszem biztosítani. A borjúban végül csak két nyári ruhadarab és pár zsebkendő marad. Pénztárcámban csak egy kevés aprópénzt hagyok, mintegy hetven koronát kitevő összvagyonomat pedig zsebkendőm sarkába kötöm. A lámpafény mind közelebb ér, majd megállapodik, és egy hang azt kiáltja felénk a sötétből: „Fegyvert, bajonettet, patronokat letenni, egyéb felszerelés maradhat", majd kisvártatva: „Tisztek kardjukat megtarthatják".

Fegyvereinket gulyába kell raknunk. Megsimogatom még egyszer derék Mannlicheremet. „Kerülj vissza mielőbb magyar kézbe, és bosszulj meg" − ezzel a kívánsággal támasztom oda a többihez. A töltények csörögve hullanak egy hatalmas halomba. Ha ennivalóval is úgy el lettünk volna látva, mint patronnal, úgy talán másként fordult volna a sorunk. „Négyes sorokban előre" − hangzik a parancs, és nekiindulunk a völgynek. 160 vagy 200 patronnal könnyebb a borjúnk, s jobb vállamat sem nyomja a fegyver. Könnyedén lépkedünk, és szabadoknak érezzük magunkat most, amikor a fogságba megyünk. Keserű iróniája a sorsnak.

A lámpavivővel hét orosz katona jött elénk, köztük egy zsidó káplár, aki rettenetes galíciai zsargonban kezd el velünk tárgyalni. Csaknem a második szavában már azt hangoztatja, hogy ő nagyon jól fog velünk bánni, csak kérjük a parancsnokságtól, hogy ő kísérhessen tovább bennünket. „Így vagyunk?"  − gondolom, hisz ez kellemes, a pasas úgy látszik, jobban a kezünkben van, mint mi az övében. Szeretne a fronttól távolodni, fogolykísérő címén. Posztok közt folytatjuk tovább utunkat, s a faluban egy ház mellett megállunk. Útközben úgy értettem a muszka altiszt szavaiból, hogy a tisztek a legénységtől el lesznek különítve, s most, mikor a legénységet továbbvezetik, állva maradok a tisztek csoportja mellett. Azon a véleményen vagyok, hogy mint officiersaspirantnak, ehhez jogom van. Kenessey hadnagy, Lehoczky, Tóth, Herbert zászlósok, Bodonyi, Götz és orosz tolmácsunk, Bauer tanító vannak rajtam kívül a csoportban.

Egyenesen annak a zsidónak a házához tartunk, ahol annak idején tisztjeink laktak, s melyhez engem is egy nagyszerű gulyásvacsora és rumos tea emléke fűz. (Október 16.) Amint belépünk, a jámbor galíciáner csaknem leül ijedtében, jóllehet Lehoczkynak megérkezése, aki itt a szobában vár, már előkészíthette a következőkre. Amily előzékeny és barátságos képpel járt-kelt körülöttünk röviddel azelőtt, éppoly zordon és elutasító ábrázattal fogad bennünket most. Sehogy sem akar ránk ismerni. Sőt, mikor szólok hozzá, kisül, hogy még németül is elfelejtett. Fél szemmel folyton az oroszok felé kacsingat. Ott is hagyom szegényt, nehogy a félelemtől még valami baja essék. A hölgyeket nem látom sehol, azokat úgy látszik, biztonságba helyezte még idejében, de szép zsidó lányoknak nem is lett volna tanácsos itt maradni. Odabent egy igen intelligens képű orosz hadnagy fogad bennünket úgy, ahogy úriembereket fogadni szokás, kifogástalan udvariassággal. Perfektül beszél németül. Bemutat oroszul a többi tiszteknek, egy alezredesnek, kapitánynak s egy másik hadnagynak, miközben pucerje, egy zsiványképű fickó, vigyorogva végigtapogat bennünket, akár a vadak. Különösen a tiszti binoklik érdeklik, s úgy kell csendes erőszakkal félretolni a frátert. A hadnagy mentegeti, hogy csak kíváncsi a kis ártatlan. Azután hellyel, majd cigarettával és teával kínál meg a hadnagy, s elmondja, hogy ő is tartalékos tiszt, civilben mérnök.

Kenessey elmeséli történetünket. A hadnagyocska homlokára üt, hisz ő látott bennünket úgymond, mikor a hegyélen lefelé jöttünk, mert a másik oldalon ő jött a falu felé, de nem is hederített oda, annyira nem gondolt ellenségre itt, messze a front mögött. Megerősíti, hogy a front már nagyon messze van, és a trén állomásozik itt s tartalékcsapatok. Az országút is az ő kezükben van. A mi csapataink mindenütt hátrálnak. Az orosz csapatok teljesítményeiről ellenben csodákat regél. A háború végeredményéről is úgy beszél, a győzelem oly biztos hitével, hogy nagyon el kellene szomorodnunk, ha komolyan vennénk. De megvigasztalom magam azzal a jó közmondással, hogy „jön még a kutyára dér". Szerinte a szerbek Zimonyban, a montenegróiak Szarajevóban vannak, s ha nem is tagadja azt a tényt, hogy a németek behatoltak Franciaországba, de Párizs ellen irányuló hadműveleteiket egészen elhibázottaknak és meghiúsultaknak minősíti, úgyhogy most már hamarosan kénytelenek lesznek onnan kivonulni. „A mi hadseregünk nemsokára a Kárpátok túlsó oldalán lesz" − mondja könnyedén. Mosollyal fogadjuk ezt a kijelentést. Mi úgy tudjuk, hogy mi vagyunk benn Belgrádban és Párizsban, és az igazság legföljebb a kettő között van. Kenyérrel és pár sült burgonyával kínálnak meg bennünket, más állítólag nekik sincs.

Rövid diskurzus után a hadnagy az ezredes elé vezet bennünket, ki nem messze, a községi iskolában lakik. Kissé kimértebben, de szívesen fogadja ő is német bemutatkozásunkat. Kenesseyhez a hadnagy tolmácsolásával kérdéseket intéz, és a válaszokat feljegyzi, közben egy térképet böngészget. Kenessey mindent nagyon is hűen bemond, már tudniillik, amit tud. Szerencsére nem sokat tud, hisz valószínűleg éppen ezért vagyunk most itt. Az ezredes elismerését fejezi ki hadseregünk iránt, s mikor észreveszi, hogy fogságba jutásunk igen mélyen érint bennünket, azzal vigasztal, hogy bőségesen eleget tettünk kötelességünknek. Tudtunkra adja, hogy a szomszédos iskolateremben lesz szállásunk, s udvariasan elköszön. Átmegyünk egy jó nagy terembe, ahol az ezred telefonállomása van. Egy telefonista trónol a katedrán, és fülén állandóan a kagylóval lesi a jelentéseket. Kint az udvaron szakadatlanul tüttöl valami jelzőkészülék, különös melankóliájú hangján csak két hangot adva, s e rövid és hosszú, magas és mély hangok variálásával adva le valahova a jelzéseket.

Orosz ezredes beszéli, hogy hallották lövöldözésünket előző napon, s nem értették, mit lődöznek azon a tájon, hol csapataink rég elvonultak.
A szobában néhány padot hagytak, ezekre fáradtan letelepedünk. Orosz bakák hamarosan néhány nyaláb szalmát hoznak, s a fal mellé terítik, kész az ágyunk. A nagy téglakályhát befűtik, és egy szál gyertyát is kapunk. A melegedő szobában végre magunkra maradunk, s átadhatjuk magunkat gondolatainknak. Oly hirtelen történt ez a színváltozás, hogy egy kissé hihetetlennek tetszik. Bár álmodnék csak. Pár perccel előbb még étlen-szomjan, elcsigázva, viharverten ugyan, de kezünkben a fegyverünkkel, szabadon, mint Petőfi farkasai. És most, megbékült gyomorral, szalmán, fűtött szobában, kényelmesen, de megfosztva fegyverünktől és szabadságunktól, mint Petőfi kutyái.

Csak most van időm elmélkedni azon, hogy mit jelent sorsomban ez a változás. Minek megyek elébe? Hová kerülünk? Mi lesz ennek a vége? Az ellenséges tisztek olyan barátságosan fogadtak, hogy nincs okunk igen rosszra gondolnunk. Hálásan gondolok szívességükre, mellyel megkönnyítették az átmenetet az új életbe, s örömmel állapítom meg, hogy ha éppoly állati módon marcangoljuk is egymást kint a harctéren, mint ősapáink tették, de a hadifoglyokkal való bánásmódban mégis van haladás, és a kultúrember nem tagadja meg magát. Gondolataim egymást kergetik, a fantáziám zűrzavaros képeket idéz elém, mikor a jövőt próbálom találgatni, s egy félig-meddig lázas állapotba esem. Füleim égnek, a szobalevegőtől régen elszokott arcom kipirul, kissé kóvályog velem a világ. Az izgalmak utóhatása talán csak az egész. Egy zománcos lavórban zúzott burgonyát hoz be egy muszka legény. Körülüljük, és pár perc alatt már a lavór fenekén járunk. Utána teát kapunk (ők „csáj"-nak hívják), persze cukor nélkül, de szerencsére az van még néhány szem mindegyikünknél. Eközben utánunk hozzák cókmókunkat, amit ott kellett hagynunk előző stációnknál. Úgy látszik, kikutatták. A tisztek revolverei és binoklijai hiányoznak. Tőlem csak az orosz celtet vették el, „vagyonom" többi tárgyai meghagyattak. Bodonyi rosszabbul járt, tőle a saját pokrócát és celtlapját is elszedték. Nyilván a zsiványképű puceré lett.

Egy másik orosz tartalékos tiszttel beszélgetünk még egy darabig. Szintén igen szimpatikus fiú. Nagyon szívesen kínálja cigarettáit. Általában szokásnak látszik rögtön cigarettával kínálni egymást, eddig legalábbis ezt láttam. A muszka cigarettái a mieinknek éppen negatívjai, tudniillik a dohánnyal töltött rész oly rövid, mint a mieink szopókája, a szopóka pedig annál kétszer hosszabb. Pár szippantás után vége van egy cigarettának. Meg kell ismerkedni a szokásokkal s a nyelvükkel. Annyit már értek, hogy a folyton előforduló „tilifona" telefont jelent. Megtanuljuk a rendfokozatok jelzéseit, s a podporucsik, porucsik, praporcsik, kapitán, stabszkapitán szók értelmét, s a számlálást, mely csaknem egyezik a tóttal. A hadnagy szerint ma kb. 300 landsturmot is foglyul ejtettek.

A szobánk már jó meleg. Leterítem a szalmára celtemet s pokrócomat, és a köpenyemmel takarózva lefekszem. Tegnap egész éjjel nyugtalan érzékekkel lestem a muszkát Sprinja előtt, nagyon álmos és fáradt vagyok. Dagadt lábamról a bakancsot is lerúghatom, és oly nyugodtan szunnyadok el, mint otthon. Félálomban összehasonlítást teszek a két helyzet közt, s arra az eredményre jutok, hogy hiszen valami nagy szerencse ért. Az idegeimen mintha lassan valami csöndes megnyugvás simogatna végig.

Nagy dátum ez a mai. Bodonyi rizskását készített.