1918. február 14.

Az állomáson áthaladó vonatról valaki ledobja az „Irkutszkaja Zsizn" egy példányát, s abban a következő hírt olvassuk: „Oroszország kormánya tudtul adja Ausztria, Magyarország, Németország, Bulgária, Törökország és az összes harcoló és semleges államoknak, hogy a háborút a maga részéről befejezte s összes haderejét leszereli. Tekintettel Németország hódító céljaira, békét nem köthet." Átolvassuk tízszer is ezt a furcsa hírt, de nem leszünk okosabbak. Mi is ez hát, béke vagy nem béke? Megint csak azt kel mondanunk nagy búsan, hogy nem így képzeltük mi ezt valamikor. Hogy még azt se tudjuk megállapítani hogy béke van-e vagy nincs, ez mégiscsak furcsa valami. Ha Oroszország befejezte a háborút és leszerel, akkor bennünket mindenesetre haza kell engednie, ez világos, ha formális békét nem is írt alá. Ebben megnyugszunk. De hol van az a világrengető ujjongás és hozsannázás, amit évek óta magunk elé képzeltünk, ha majd a béke és szabadulás híre jön? Sehol. A béke nem jelenti egyúttal a szabadulást is. Ez majd valamikor később jön el, s lehet, hogy csak annak, aki szárnyakkal bír. Milyen gondos is a Sors, hogy megóv bennünket attól, hogy a túlságos nagy öröm valahogyan meg ne ártson. Jómagam legalább elfelejtek ujjongani, s a többiek is inkább savanyú képet vágnak. Te jó Isten, mikor nézel hát már egyszer felénk is?