1918. július 10.

Irkutszk felől három vonat érkezik a Vörös Hadsereg magyar csapataival megrakva. Itt fognak állomásozni egy hétig, így mondják. Piros fedelű sapkájuk van, a huszároknak pedig piros forgójuk. Pirospozsgás, egészséges a képük is, és ez a jól táplált sereg bizony nagyon elüt a táborbeli halovány arcoktól és bágyadt tekintetű foglyoktól. Teli szájjal handabandáznak, háryjánoskodnak, dicsekednek, de a sok szó között ki kicsúszik néhány olyan is, amiből aztán az igazságot kb. meg lehet állapítani. Elbeszéléseik igen ellentmondók, de az megállapítható, hogy magyar parancsnokuk volt, akit azonban a muszkák elfogtak, leváltottak, az okot azonban az elvtársak nem mondják meg. Voltaképpen ők is le lettek váltva, szerintük rezervában vannak. Állítólag 250 emberrel vették fel a harcot a csehek ellen, és vagy 80 halottat s 100-on felüli sebesültet vesztettek. A jelenlegi számuk ennek az elbeszélésnek nemigen felel meg.

Egyikük elmondja, hogy tüzérségük faképnél hagyta az ágyúkat, s úgy inalt el, mert a csehek a síneket kezdték már felszedni mögöttük, úgy kellett nekik is kerülővel visszafordulni ismét a szibériai vasútvonalhoz. Szép kis pánik lehetett ott Irkutszk körül, ami arra legalábbis jó volt, hogy az elvtársakat a lóról kissé leszállítsa. Sokkal szerényebbek már, mint azelőtt, ez megállapítható, s igen jólesik nekünk, bár vannak még, akik amint kifújták a futás izgalmait, már kezdik a régi nótát. Egyikük pl. így vigasztal egy „földit": „Hát tudod, pajtás, mi nem kényszerítünk senkit sem fegyverfogásra, csak hát mindig egy kicsit meg-megszorítjuk a kosztot!" És ezt olyan nagy megelégedéssel mondja, mintha egy nagyszerű diplomatafogásról csevegne. Eddig is éreztük az elvtárs által kifejtett nemes elvnek hatásait, tudtuk az éheztetés célját is, de most egészen világos, hogy csakugyan ilyen aljas szándékkal történtek a kenyérmegvonások stb. Szóval választhatunk: vagy éhen döglünk meg, vagy a csehek kötnek fel. Mert ennek a hadseregnek, ahogyan a helyzetet látom, más vége nem lehet, s ha felcsapnánk közéjük, csúnya végnek néznénk elébe. Választhat ki-ki gusztusa szerint. Hiszen ha csak a csehek ellen kellene menni, s ha azoknak a leverése segíthetne rajtunk, erre igazán nem kellene nagy biztatás. Ez az egy mindenesetre összefűz bennünket valamennyiünket, a cseh pimaszok elleni gyűlölet, s szívünk a harcban a csehek ellen küzdőkkel van.

Csúnya játéka a Sorsnak, hogy ilyen vegyes érzelmekkel kell küszködnünk. Valóban dilemmában vagyunk. A csehek elvonulása s a vonal felszabadulása szabadsággal kecsegtet, s így az ő győzelmüket kell kívánnunk, holott a poklok fenekére kívánnánk őket. De hát a másik félnek, az elvtársaknak szerepe se éppen szimpatikus, s az idézett kellemesen üdítő mondások megkönnyítik, hogy régi elvünkhöz hűek maradjunk, nekünk ezekhez a harcolókhoz, ezekhez a harcokhoz s ezekhez az érdekekhez, melyek itt összeütköznek, semmi közünk, bennünket hagyjanak ki ebből a játékból, s eresszenek utunknak, mi teljesen semlegesek akarunk maradni. A szabadság eszméjének hirdetői olyan terrorral dolgoznak, hogy ilyet csak a középkor láthatott talán. A megfélemlítés még mindig hat egyesekre, s még mindig akad, elvétve bár, olyan balek, aki beugrik nekik.

Egy másik kellemes hír, mely szájról szájra futótűzként terjed, hogy hurcolkodnunk kell. Bataillonunkhoz hozzá akarnak csapni még néhány száz embert valahonnan, a szokás szerint olyan kiváló muszka megoldással, hogy nem minden századhoz adnak ezekből annyit, amennyinek ott helye van, hanem először bennünket akarnak összeszorítani, s aztán a megürülő barakkokba betenni az újonnan jövőket Sokan már 2-3 éve laknak egy helyen, összeszokva egymással és a helyükkel, s berendezkedve az itteni nyomorúságos viszonyok szerint, de mégis valahogyan igyekezve lakályossá tenni kuckójukat, s most kiverik onnan az embert egy feldúlt, lakatlan barakkba, ahol elölről lehet mindent kezdeni. Mindenki dühös és izgatott, elkeseredett. A muszka csakugyan sorakozót rendel, hogy létszámunkat megállapítsa, aminek egyelőre az a rossz következménye, hogy két Strohmannunkat törölnünk kell a barakklistából, pedig ez a két név igen jól szolgálatot tett nekünk. A rájuk eső kenyérporció (napi 2 font) fele a barakkszolgáké volt, fele pedig a barakk kasszát gyarapította a cukor- és szappanjárandósággal együtt. Jó és a muszkához méltó plennikitalálás volt.