1918. július 23.

A bajkáli frontról érkezett sebesültek közül egy muszka a kórházban ma meghalt, Polányi önkéntestársunk pedig, akit a 74. barakkból vittek el kényszerrel, megvakult. Este a sebesültek közül sokat továbbszállítanak Csita felé. Látom a szomorú menetet a kórházból az állomás felé levonulni. Sok amputált van köztük, többet hordágyon visznek. Egy magyar fiú két mankóval jön, egyik lábfeje be van kötve, s úgy tetszik, részben hiányzik, levágták, lehet, hogy régebbi sebesült. El van keseredve, valószínűleg sokallja az árat, amit fizetett. Haragosan rámordul a menetet néző hadifoglyokra: „Mit bámulnak! De kíváncsiak! Menjenek a frontra, ha sebesülteket akarnak látni!" Majd egy ismerősére akad a nézők között, s ennek ezt kiáltja oda: „No, mi az, Szabó? Még mindig fegyver nélkül? Hát miért nem csap fel már?" A nevezett azonban egy szót sem felel, csak tagadólag lógázza a fejét. Ebben a néma tagadásban azonban annyi határozottság van, hogy a sebesült elfordul, s többet nem szól ő sem. Bajos is lenne itt a miértet indokolni, akármilyen jó érvek vannak az ember nyelvén. Nem jó az elvtársakkal vitázni, de nem is lehet, mert hamar igen nyomós argumentumokat vesznek elő, ezt már megtanultuk.

Visszatérve az állomásról, kit látnak szemeim a barakkunk előtt, mint Rosenstockot, a Monopol egykori vándorló árusítóját vörös katonának, anarchistának beöltözve. Békésen beszélget a régi ismerősökkel, mert hiszen Rosenstock mindig is békés gyerek volt, kivált, ha jól ment a bolt. Kissé nehéz is elhinni, hogy ez nem Rosenstock már, ez egy anarchista. Minél tovább nézem, s minél inkább be akarom magamnak beszélni, hogy ez egy anarchista, legbelső énem annál határozottabban tiltakozik, s annál határozottabban állítja, hogy ez igenis Rosenstock. Ő is érzi, hogy valamit tenni kell itt, hogy az ismerősök elhiggyék, hogy ő egy vérszomjas anarchista, s többek közt ezt a kijelentést teszi szó szerint: „Most van egy új elvünk! Aki nincs velünk, az ellenünk!" − és büszkén körülnéz, valószínűleg azt hiszi, hogy mi ezt még sohase hallottuk. „De itt nem állunk meg!" − folytatja villogó szemekkel −, „aki nem jön velünk, azt legyilkoljuk!!" − és már mutatja is a harakirit, éppen régi üzlettársa, a kopasz Vajda hasának célozva. Vajda lehet, hogy nem éppen bátor ember, de Rosenstockot ismeri, azért még ő sem ijed meg, a többiek meg éppen nem respektálják az elvtársat. Azért egy bizonyos diplomatikus óvatossággal kezelik, mert hát az ember sose tudja, mit kaphat egy ilyen embertől. Akinek egy jó kutyája volt, s egyszerre veszettgyanússá válik, hát óvatosan kerüli, mert nem lehet tudni, mi rejlik benne.

Rosenstock már mint üzletember vörös sapkában járt, de akkor azt hittük, hogy csak a figyelmet akarja ezzel cigarettáira terelni, és íme, kisül, hogy ő már akkor is szimpatizált a vörös színnel s az anarchiával. Mit meg nem él itt az ember? Már május óta tagja a Vörös Hadseregnek. Egy volt bizalmasa megreszkírozza végre a kérdést: „És hogyan gondoljátok ti a hazamenetelt?" Rosenstock kétszer is elengedi füle mellett a kérdést, válasz erre nincs kéznél. Próbálják megkerülni a dolgot. „Hát mi lesz a hozzátartozóddal?" (Jellemző kérdés, de egyébként, mert úgy gondolom elegen maradtak még köztünk, akik a vörös zászló iránti szimpátiájuknak csakis azért nem adtak határozott kifejezést, mert ez a két kérdés lebegett előttük, egyébként azonban nagy hívei voltak annak és nemegyszer árulói a mi megbeszéléseinknek. Egyes barakkbeli urak magatartását csak ezzel tudom magyarázni.) Rosenstock e második kérdésre mégis felel: „Szegény anyám már régen halott, megírták hazulról. Az öcsém, az az olasz harctéren megdöglött! De ha nem így lett volna, én lőttem volna le, mert tiszt volt, a tiszt pedig burzsoá!" Hát ilyen veszedelmes egy ember lett a mi bajtársunkból. Még jó, hogy most jókedvében van, mert bennünket se kímélne talán. A beosztása se tréfa, gépfegyveres egy páncélautón. Bizony, bizony nehéz elhinnem, hogy ha rá kerül a sor, oda talál majd, ahova akar, mert hogy ehhez úgy értsen, mint az üzlethez, hát az ganz ausgeschlossen.