1918. július 9.

A vörösöknek, úgy látszik, minden emberükre szükségük van már, mert ma este még a táborőrségünk is a frontra indul. Az állomáson nagy búcsúzás folyik, az 500. rota zenekara, a „művészek" húzzák a talp alá valót. A magyarok közül csak húsznak volt olyan kevés esze, hogy beleugrott ebbe a kalamajkába, a többiek kijelentették, hogy nem mennek el innen. Nem kényszerítették őket, hanem az elmentek helyét oroszokkal kiegészítve, pótolva most vegyes táborőrség oltalmaz bennünket. Állítólag 110 osztrák van az indulók között, de ez kevésbé látszik valószínűnek. Egykori derék pucerunk is maradási szándékot jelentett. Hogy akik mennek, miért mennek, azt úgy gondolom, egyikük sem tudná pontosan körvonalazni. Szerintem azért, mert fogalmuk sincs róla, hogy hova indulnak, s hogy milyen a helyzet. Nem egynek talán igaza lenne, ha azt hozná fel indokul, hogy így, ahogy van, már megunta az életet. A vörösök helyzete előttem egészen reménytelennek látszik. A csehek 87 verszttel álltak Irkutszk előtt a legutóbbi jelentés szerint. Azóta már annyival idébb is lehetnek. Irkutszk eleste egészen biztos, s ezt minden vörösgárdista tudja, legalábbis eddig egyetlenegyre sem akadtam, aki az ellenkező eshetőséget mérlegelte volna. Mindegyik azt beszéli, hogy Irkutszkból mindenkit ki fognak hajtani, s aztán felgyújtják ezt a „burzsujfészket", hogy porrá égjen.

Vacsora után a szokásos sétára indulok Braunnal. Ma a vasút felé tartunk, mert arrafelé látszik leginkább kilátás valami érdekesre. Az állomáson menekülők vonata áll. Nagyszerű Pullmann-kocsikban muszka tovarisok és tovarisnők, akik úgy látszik, nem akarták bevárni Irkutszkban a cseheket. Ők tudják, hogy miért. Az egyik hölgy szép angóramacskát simogat a keblén. Kívánom szegénynek, hogy hamarosan fasírozottá ne váljék, de hát semmi sincs kizárva ezekben a zavaros időkben. Furcsa, de meglehetősen kézenfekvő dolog, hogy az embernek ilyen különös gondolatai támadnak mostanában.

Lemegyünk a Selenga vizéig. A part teljesen elhagyott, mert erre tilos a járás, de azért mi, öreg plennik nem zavartatjuk magunkat. Mi már csak a szuronytól riadnánk vissza, de ebben a végső esetben is előbb egy 5 kopekest, illetve a mai értéknek már megfelelőbb 50 kopeket próbálnánk a szurony elé tartani, s ha ez a varázsszer sem használna, akkor csinálnánk csak „Kehrt euch"-ot. A part menti sekély vízben kedves idillben gyönyörködhetünk. Most szívesen megadnánk az 50 kopeket, mert Vanda, a szép, sőt egyesek szerint egyenesen remekbe szabott lengyel leány, aki néhány hét óta került famíliájával a táborba s tartja izgalomban a plenninépet, s egy nem kevésbé helyes barátnője, cipellőjüket lerúgva s térdig felemelt szoknyácskában sétálnak a vízben. Igen meleg érdeklődéssel kísérjük lépéseiket, s azzal a hő óhajjal, hogy bár egy ballépés következne be hamarosan, például egy kis gödör ott a víz alatt igen kapóra jönne, milyen vadregényes is lenne az ár által elragadott bájdús hölgyeket a Selengából kihalászni és a parton gyengéden élesztgetni. De ilyen szerencse csak holmi Wesselényieknek jut osztályrészül a Jókai-regényekben, mi hiába kibicelünk teljes odaadással. A bájos nimfák, látva, hogy végre megjelent valaki, akinek érdemes az idegein citerázni, még beljebb merészkednek a folyóba, ami a … no, ki kell mondanunk, hisz Szibériában vagyunk… szóval ami a bugyi szárainak megfelelő felhúzását teszi szükségessé. Ettől a mozijelenettől gyenge fogvacogást kapunk, elvégre jó egypár esztendeje élünk már itt, távol, igen távol hasonló látványoktól, s mi tagadás, igen elszoktunk az ilyesmiktől. A lányok addig billegnek, ballagnak jobbra, balra, pompás dresszeikben, míg egyikük csakugyan belezökken egy kis gödörbe, s a rémülten felkapott szoknya alól a fehér bugyogó a maga teljes életnagyságában láthatóvá válik. Ők kacagnak, mi ellenben csuklani kezdünk, ami tudtommal a frász előjele, s azért a mielőbbi gyors elvonulást ajánlom. Meg kell jegyeznem, hogy ezekről a lányokról a rossz szájú plenninépség is bizonyos tisztelettel beszélt, s úrilányok hírében állottak, így egy kicsit furcsának találtuk ezt a kedélyességet, de azért nem haragudtunk érte. Megbocsátottunk nekik, sőt még többet is megbocsátottunk volna szívesen. Egy óriás szerencsénk volt, hogy nem konyítottunk a lengyel nyelvhez, ami igen megkönnyítette a Rückwartskoncentrierungot. A nekünk juttatott kegyes alamizsnáért mindenesetre e helyütt is újból mély hálával mondok köszönetet.