1918. június 25.

A legújabb szenzáció a „Weltrevolution" 21. száma, melyben a vezércikk helyén „húsvéti üdvözlet" cím alatt az alábbi, állítólag Vilmos császártól és Károly királytól kibocsátott s hozzánk intézett kiáltvány foglaltatik. Hogy ezt a szöveget miért hozza éppen egy vörös lap a mi tudomásunkra, az csak úgy magyarázható, hogy a vörösök a rájuk vonatkozó passzusok kigúnyolása céljából tették közhírré a kiáltványt, illetőleg az elvtárs plennik között gyűlöletet akartak hinteni a két uralkodóval szemben, és a nekik kilátásba helyezett hazai büntetésektől való rettegéssel akarták az eltévelyedetteket még jobban maguk mellé láncolni. Az oroszból németre visszafordított kiáltványt lehető hűséggel igyekeztem magyarra fordítani, a néhol hihetetlenül hasra esett szöveget tehát kérem nem a fordítói munkám rovására írni.

„1918. Minden német, osztrák−magyar tisztnek, tisztjelöltnek és legénységi állománybelinek, aki orosz területen hadifogságban van! 1. Mindazok a hadifoglyok, akik az orosz forradalomban nem vettek aktív részt, hazájukba való visszatérésük után a világháború legnagyobb hőseihez fognak számíttatni, mert olyan napokat éltek át a hadifogságban, melyek egy emberéletben az elképzelhető legnehezebbek. Ezért megparancsoljuk, hogy ezen férfiakra a lehető legnagyobb gond fordítassék, és további életpályájukon nekik különös kiváltságok nyújtassanak. 2. Az esetben, ha fent nevezett személyeknek hazájukba való visszatérésekor a háború még nem fejeződött volna be, mindegyiküknek 2 hónapi szabadság jár, és ezen idő leforgása után csak 4 hónap múlva küldhetők a frontra. 3. Mindazok, akik az orosz forradalomban aktívan részt vettek, a hazába való visszatérésük után a hadbíróságnak adatnak át és a katonai fegyelmi törvények teljes szigorával büntettetnek. Azok a forradalmárok, akik a technikai (személyzethez?) tartoznak, mint mérnökök, technikusok, gépészek, útépítők s más ily kategóriába tartozó személyek, teljes amnesztiát kapnak, mert ők hazájukban szívesebben fognak a kultúra előmozdításán dolgozni, mint egy idegen állam területén.(?) 4. Azok a személyek, akik az orosz forradalomban nem vettek aktívan részt, hazájukba való visszatérésük után visszamenőleg kárpótlást kapnak. Erre a célra 300 millió márka van előirányozva. Ezenkívül azokat a tiszteket, akik a hadifogságban nem kapták meg az őket megillető fizetést, hazájukba való visszatérésük után kárpótolni fogják. 5. A hadifoglyok kicserélése dolgában kormányunk intézkedett, s megparancsoljuk a kicserélés minden vezetőjének e rendelkezések leggyorsabb keresztülvitelét. Berlin, 1918. április 23. Vilmos. I. Károly"

A lap hozzáfűzi, hogy ezen irat hitelességéhez erős kétség fér, mert Wilhelm neve után hiányzik a szokásos I. R., viszont Károly I.-nek van aláírva, holott mivel mint magyar király e néven a negyedik, ezt nem szokta így írni, csak Károlyt ír. A szöveg nagyon naivul hangzik ahhoz, hogy elhiggyük hitelességét, de hát akkor miért jelent meg, és mi célja volt annak, aki közzétette? Mindenesetre nem a vörösök érdeke az, hogy mi ezt a szöveget megtudjuk, mert talán többen gondolkozóba esnek, s a vörösgárdába való belépésüket meggondolják e sorokat olvasva, a vörösek pedig igen toboroznak, nagyon kell az ember a csehek ellen. Mi ezt a szöveget a vörös lap nélkül valószínűleg sohasem olvashattuk volna. Jólesne hinnünk, s megnyugtatna kissé, hogy talán mégis van valami alapja az egésznek, s odahaza érzik és belátják rettenetes helyzetünket és dolgoznak visszatérésünk gyors lebonyolításán. Legtöbben ugyan egy kukkot sem hiszünk az egészből. Elszoktunk már a hittől, a reménytől, no meg a szeretettől is.

Érdekes, hogy a vörösök csaknem a fenti sorokkal egyidejűleg éppen ma egy felhívást bocsátanak ki egy „nemzetközi légió" megalakítására. Felszólítanak bennünket, hogy minél nagyobb számban lépjünk be. Annyi hangzatos nevű csapat van már, hogy a legvadregényesebb fantáziájú emberek is válogathatnak a hátborzongató címekben. A cél az lenne, hogy fegyverrel segítse a légió a hazai forradalmat, melynek napját közelinek vélik. Állítólag havi 75 rubel járna minden belépőnek. Ezzel szemben az nincs világosan megjelölve, mire kell kötelezniük magukat, de a csehek elleni harc alighanem magától értetődőnek látszik a felszólítás fogalmazói előtt. Az eredmény azt hiszen, nem fogja kielégíteni a várakozásokat, mert akik akartak, azok már úgy vélem, elpályáztak mellőlünk. A fiúk egykedvű közömbösséggel olvassák a felhívást, mi, akik még együtt tartunk, már döntöttünk magatartásunk felől, és ilyen felhívások nem hoznak ki sodrunkból. Kétségtelen azonban, hogy néhány jelentkező fog akadni, mert mindenre akad plenni, ez is igaz.

Az erdők ismét égnek körülöttünk, mint tavaly, s ég körülöttünk a harc is, mint tavaly. Nincs, aki oltsa, csak gyújtogatók vannak. Ha körültekintek a szemhatáron s a menekülés útját keresem, nem sok vigasztalót látok. Ismét csak az az érzésem, mint tavaly, nyomorult nyulak vagyunk egy nagy és véres körvadászat fegyvertüzében, és a biztos menedék roppant messzeségben van. Egyedül gyengébb az ember a leheletnél, összefogásról és közös akcióról pedig szó sem lehet. Az emberek nagyobb része gyáva hozzá, de az is igaz, hogy semmi valószínűsége sincs a sikernek. Ha valami isteni csoda vagy ezer fegyvert nyomna a kezünkbe, talán még akkor sem akadna ezer kéz, mely meg merné azt markolni. Egészen kilátástalan a helyzetünk.

A Szemenoff fronton állítólag győztek a vörösök s ott véglegesen leszámoltak, de nyugaton a csehekkel szemben nem boldogulnak, s ez az út teljesen el van zárva előttünk. Kelet felé most talán mehetnénk, bár ott is Vladivosztok előtt a csehek az urak, de a hazatérést mégiscsak nyugat felé kell remélnünk, s ha keletnek megyünk most, lehet, hogy éppen nagy bakot lövünk vele. Ha mégis indulhatnánk, katonaszökevénynek tarthatna bennünket akárki. Ma is térképemet bújtam egész nap. Ha minden kötél szakad, mégiscsak a csónakút látszik előttem a legjobbnak. Ha kifogy itt a kenyér, csak erre futhatunk. Az idő sürget, ha a meleg napok elmúlnak, ez a tervem is befagy. Nyáron csak megél valahogy gyökerekből, bogyókból, szederből, áfonyából, halakból, vadmadártojásból a kóborló ember, de télen az első napon vége az embernek, mihelyt élelem nélkül marad. Úgy határozom, hogy megvárom július 15-ét, és ha addig sem dől el jobbra vagy balra ez a lehetetlen helyzet, nekivágok a legnehezebb feladatnak. Még egy tél Berezovkán most, hogy a nyár is ilyen körülmények között telik el, elképzelhetetlennek tetszik előttem. Egymást nem ehetjük meg. A helyzet lassan, de biztosan állandóan rosszabbodik. Innen minden körülmények között el kell mennem, ezt érzem. Az Amur északnak futó roppant félkörét is latolgatom, mert végül is délnek fordul, és Vladivosztok fölött ömlik a Japán-tengerbe. Vagy a homokon futó karavánút legyen? Kétféle megoldást is látok, de rút lehetőségek, mindegyik rosszabb a másiknál.

Ma a tükrömbe néztem egy kicsit, s el kellett képednem azon, amit láttam. Az ősz hajszálaim úgy megszaporodtak, hogy nem akarok hinni a szemeimnek, az arcom sovány sápadt és gyűrött. Tíz évet vénültem! Jobb, ha az ember nem néz tükörbe, mert aki onnan visszanéz rá, az rossz tanácsokkal látja el. Megint csak azt kell mondanom, nem kell csodálkozni, hogy annyi bajtárs lép be a vörösökhöz, s óvatosan kell ítélni. Ha az ember érzi, hogy a legszebb esztendőit vitték vásárra, hát nem csoda, ha rúgkapálózik ellene.