1956 magyar dicsősége

A kommunista diktatúra urai és irányítói a Szovjetunióban már korábban oly mértékű népirtást folytattak, ami józan ésszel nem értelmezhető. Egy olyan gépezet kelt életre ott, ami könyörtelen precizitással emberek tízmillióit „falta fel”, és egy olyan világot teremtett, melyben létezhetett egy felső, hétköznapi világ és egy másik, „alsó”, mely börtönökből, megsemmisítő és munkatáborokból állt. Ugyanakkor a hétköznapi világ szereplői mind-mind, kivétel nélkül bármikor, indok nélkül átkerülhettek az alsó, a földre szállt infernó világába, mely nyomtalanul nyelte el őket.

És ezt a világot elhozták a második világháborúban meggyötört és kivérzett Magyarországra is. Az Andrássy 60. félelmetes épülettömbje és a recski munkatábor a mai napig a jelképe ennek a rettenetes időnek, amikor egy teljesen kiszámíthatatlan terror határozta meg a magyarok mindennapjait.

Ezt az állapotot ép lelkű és épeszű emberek nem viselhetik el, tehát egy ilyen rendszer csak akkor tartható fenn, ha a benne élőket megtörik, tartásukat elveszik és szabadságvágyukat megfojtják a mindennapos félelemmel.

Ám amikor a félelemkeltés nem működik, akkor az emberi lélek szabadság utáni vágya lázadásba, harcba fordul át jelezvén: bármi áron, akár az élete árán is megszabadul ettől az elnyomástól! Mi, magyarok ezt az utat választottuk 1956-ban, vállalván az összecsapást a félelmetes karhatalommal, az ÁVH-val, majd a reménytelen küzdelmet a világ akkori legerősebb haderejével, a szovjet Vörös Hadsereggel.

Miért fogtunk fegyvert 1956-ban? Mert erre kötelezett bennünket a történelmünk. Közismert, hogy a török hódoltság óta a magyar lelkület egyik alapvető alkotója a szabadság utáni vágy.

Az évszázadok alatt a szabadság elvont eszméjéért magyar férfiak tíz- és százezrei adták életüket, tették ezt a legtöbb esetben örökös és nyomasztó túlerővel szemben, kilátástalan helyzetben, hatalmas birodalmak határainál; szembenéztek szultánok, császárok, cárok óriási hadseregeivel, tudván azt is, hogy esetleges győzelmeik után is bármikor fegyvert kell fogni. Ez a csodálatos történet tele van mámorító győzelmekkel, keserű vereségekkel és elszánt talpra állásokkal.

Olyan dicsfény övezte katonák írták tetteikkel és vérükkel ezt a históriát, mint a végvárba zárkózó Dobó István, a végek legendás bajnoka, Thury György, a hősi halált választó Szondy György, a Zrínyi Miklósok vagy Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc fejedelmek, Kossuth és tábornokai, és e hírességek névtelen tisztjei és katonái. Jól látszik hát, hogy a szabadság utáni áhítozás, vagy annak megtartása a vérünkben van. A történelem vasmarka kódolta magyarok generációiba ezt a vágyat és harcos szellemet, mert erre kényszerített bennünket népünk viharos sorsa.

Pedig az élet biztosan felkínálta a kard útjára lépőknek a behódolás és az élet esélyét is, mégsem ezt választották. Ők feltették a kérdést: hogy is lehetne szabadság nélkül élni? És tetteikkel adták meg rá a választ! Ezzel őseink vérükkel írtak egy örökre szóló esküt arról, hogy a magyarok szabadságban fognak élni, és ez az utódokra nézve is kötelező érvényű. Ez lett megmaradásunk egyik legjelentősebb záloga is.

1956 felkelői tartották magukat ehhez az eskühöz, harcukkal pecsételve meg azt. Ezekhez a harcokhoz is mérhetetlen bátorság és konok elszántság kellett.

Fegyveres küzdelmük elbukott ugyan, de áldozatuk nem volt hiábavaló. A kommunizmus akkor megingathatatlannak látszó rendszerén ’56 forradalmárai ütötték az első repedést, beírván magukat így a világtörténelembe is.

Dicsőséggel lehet és kell hát emlékeznünk erre a spontán forradalomra, és az azt követő szabadságharcra. ’56 felkelői olyan példát mutattak és adtak nekünk, mely méltó a legnemesebb hagyományainkhoz, így mi, utódok sem lehetünk méltatlanok azokhoz, akik vállaltak harcot, száműzetést, vagy akár halált is a szabadságunkért.

„Azok viszik előre a történelmet, akik adott pillanatban fel tudnak lázadni ellene”- Albert Camus.