Menekülni reggeltől-estig, nyers birkabelet enni, egy aprócska csónakban sodródni a végeláthatatlan tengeren, miközben alattunk egyre nagyobb halak árnyékai gyülekeznek – mindez nem egy kalandfilm néhány jelenete, hanem valós emlék. Dr. Bali Tamás ezredessel, az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis parancsnokhelyettesével beszélgettünk a SERE kiképzésről.
Az elmúlt hetekben ismét átestek a Survival, Evasion, Resistance, Extraction („túlélés, elkerülés, ellenállás, kiemelés”, azaz SERE) kiképzésen az MH Ludovika Zászlóalj honvéd tisztjelöltjei. A gyakorlati képzésnek ma is kulcsfontosságú szerepe van a tisztjelöltek életében, hiszen ezek kovácsolják őket bajtársakká, egy csapattá.
„A SERE túlélő kiképzés háromszintű, van A, B és C szintje” – avat be a részletekbe dr. Bali Tamás ezredes. „Az A szintű kiképzésnél a katonák azokat a technikákat tanulják meg, amelyek segítségével képesek az alapvető életfunkcióikat fenntartani. Elsajátítják, hogyan tudnak vizet, illetve táplálékot találni a természetben, miként lehet tüzet gyújtani, illetve menedéket építeni, ahol meghúzhatják magukat addig, amíg meg nem mentik őket. B szinten előrébb lépünk, itt már nem csupán a létfenntartás a cél, hanem az, hogy a katonák megtanuljanak aktívan együttműködni a mentésükben. Megtanulják, hogyan juthatnak el olyan helyekre, ahonnan kiemelik őket, hogyan tudnak kommunikálni a kimenekítő erőkkel, mi az azonosítás pontos menete. Ehhez fontos elsajátítaniuk a megfelelő tájékozódást, a rejtett menetet, illetve az úgynevezett személymentési eljárást. A B szintű képzés elég hosszú, összetett folyamat, amelynek befejezésekor helikopterrel mentjük ki a résztvevőket a gyakorlótérről. A C szintű kiképzés erre épül. Megtanulják, hogyan kell viselkedni elfogáskor, amikor valakit kikérdeznek, milyen információkat, milyen formában lehet megadni. Azokat a technikákat is elsajátítják a katonák, miként tudnak menekülni, kiszabadulni ezekből a helyzetekből. Ennek az a három szintnek a képzése a Magyar Honvédségen belül folyik. Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison A és B szintű képzést hajtunk végre” – mondja, majd azt is elárulja, kinek van szüksége a képzésre.
„Hasonló foglalkozásokat 2005 óta tartunk, akkor történt az első vízi túlélő kiképzésünk, amely az akkor még MiG-29-es harcászati repülők képzése volt. Arra készítettük fel a katonákat, miként éljenek túl a jeges vízben, ha az Északi-tenger felett katapultálniuk kellene. Ezt követően a Magyar Honvédség helikopteres fegyverneme olyan feladatot kapott, amely alapján meg kellett kezdeni Afganisztánban az afgán haderő pilótáinak mentorálását. A túlélő kiképzés ekkor került abba a mederbe, amelyben ma is folyik. Azoknak a repülő-hajózóknak és repülő-műszakiaknak, akik missziós területen szolgálnak, ezt a képzést el kell végezniük. Emellett, minden katonának rendelkeznie kell ilyen, általában A szintű képzettséggel. Akik műveleti területre tervezettek, azok a B szintű képzést kapják, akik pedig közvetlen kontaktba kerülnek az ellenséges erőkkel, azok a C szintű kiképzést kell teljesítsék. Például a helikoptervezetőknek, akik az ellenséges erők felett repülnek, vagy a különleges erőknek, akik napi szinten az ellenség közt járnak, ilyen képzettséget kell szerezniük. Gyakorlatilag az egész Magyar Honvédséget felöleli a túlélő képzés szükségessége” – mondja.
Döntően Táborfalván hajtják végre a képzéseket, azonban abban az esetben, ha ott nem tudják elvégezni a feladatokat - mert például éleslövészettel van egy időben -, áttelepülnek az MH Ludovika Zászlóalj ócsai gyakorlóterére.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem azon légijármű-vezető szakirányon tanuló fiataljaira, akik a jövőben helikopter pilóták vagy harcászati repülők lesznek, a harmadik évben, a képzési programjuk részeként vár a túlélő kiképzés.
„1996-ban, Törökországban végeztem el mind a szárazföldi, mind pedig a vízi túlélő kiképzésem. Akkor még ez a fajta képzést nem honosították meg Magyarországon. Ez a NATO-csatlakozásunk idején jelent meg, amikor még hazánk Partnerség A Békéért-tagország volt. A törökországi képzés tapasztalatai újszerűek voltak számomra. Amikor kimentem, vadásztak rám: softball-fegyverekkel lőttek, azonban azok is fájdalmat okoztak. Érezhető volt az alájátszó ellenséges erők jelenléte. Arra sem voltam felkészülve, hogy olyanokat kell ennem és innom, amiket azelőtt soha. Soha nem felejtem el azt az estét, amikor egy egész napos menekülés után, mialatt mesterlövészek lőttek rám, megérkeztem a kiemelési pontra, ahol meg lehetett pihenni. Nem volt enni- és innivalóm. Kérdeztem, hogy van-e valamilyen étel. Mondták, hogy már vártak engem, majd hoztak egy zsák birkabelet, hogy ez lesz a vacsorám. Úgy, nyersen, ahogy volt, legyestül, mindenestől, megkaptam. Arra nem álltam készen” – idézi fel a parancsnokhelyettes. Azonban nem ez volt az egyetlen maradandó emléke.
„Meghatározó élmény volt, amikor a vízi kiképzésemen az Égei-tengeren voltam, egy gyakorlatilag lavor méretű, puhafalú mentőcsónakban. Helikopterrel repültek ki velem a nyílt tengerre. Alföldi emberként, mikor már húsz perce repültünk befelé, megkérdeztem, hogy milyen mély ott a víz, van-e cápa? A válasz röviden annyi volt: Allah akarata, hogy jön-e a cápa, úgyhogy ugorjak bele a tengerbe. Megtettem, megvárták, míg felfújtam a csónakomat, beleültem és magamra hagytak. Azt mondták, fogjak magamnak halat, ha tudok, egyek, amit tudok, igyak, amit tudok, a sós tenger közepén. Nagyon érdekes élmény, amikor egy apró csónak van kint, a nyílt vízen, és az alatta lévő árnyékban megjelennek először a kis halak, azután jönnek a nagyobb halak, amik megeszik a kis halakat, utána pedig jönnek azok a halak, amik megeszik a nagy halakat. Nem jó érzés, amikor az ember ott hánykolódik, kinéz oldalra, és akkora árnyékokat lát elúszni maga alatt, amik háromszor nagyobbak a csónaknál, amiben ül. Teljesen egyedül vagy. Kétszer is kijöttek helikopterrel szólni, hogy a cápariasztót dobjam be a vízbe, mert cápák vannak a környéken. Hajnalban vittek ki a tengerre. A cél az volt, hogy késő éjszaka előtt kiérjek a partra. Lényegében mindegy volt, hogy ezt mennyi idő alatt teszem meg. Megtörténhetett volna az is, hogy két-három napot is igénybe vesz. Rajtam múlt. Az első napon az éjszaka közepén értem ki a szárazföldre, de másnap hajnalban megint vittek, és ez így folytatódott egy hétig, minden nap.”
„Miután hazajöttem, meghonosítottuk Magyarországon a túlélő kiképzést. Gyakorlatilag az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis, illetve az akkor még MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj (ma már MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár) összeült Szolnokon, és közösen kidolgoztunk egy olyan tematikát, amely megfelelt a NATO előírásoknak, majd elindultunk az úton. A kiképzéseinket amerikai mentorok felügyelete mellett végeztük közel három éven keresztül, ezt követően megkaptuk azt az auditációt, ami alapján már önállóan is kiképezhetjük a katonákat” – meséli az ezredes, és azt is elárulja, hogy kiképzői szemszögből mik voltak a legkülönlegesebb tapasztalatai.
„Nagyon érdekes, hogy miket látunk az alvásmegvonás következtében. Ha valaki nem tudja magát megfelelően kialudni komoly fizikai terhelés mellett, akkor többek között kényszerképzetei lehetnek. Elképesztő történeteket hallottunk kialvatlan emberektől. Látni véltek például ellenséges csapatokat, akik követték őket, beszéltek földönkívüliekkel. Amit pedig kiemelnék a fiatalokkal kapcsolatban: az a digitális környezet, amelyben ők élnek, illetve az a tudás, amit ez a világ megkövetel tőlük, tejesen eltér attól, mint amit mi kérünk a túlélő kiképzésen. Mi korlátozzuk az okostelefonok használatát, nincs például GPS támogatás. Már az önmagában problémát szokott okozni, hogy elvágjuk őket az online élettől, akár tíz napra is. A digitális nomádság, ami kialakul, megüli a fiatalabb korosztály gyomrát. Ez egy nagy nehézség. Emellett gondot szokott okozni a fizikai felkészületlenség is. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy ne legyenek a végletekig túlterhelve a képzésben résztvevők. Nyilván a túlélő kiképzés magában hordozza, hogy azt túl kell élni, nem pedig végigmosolyogni könnyedén. Itt sok izzadság lecsorog az arcokon. Arra készülünk, hogy ha olyan sérülést szenved a gép, amely miatt kényszerleszállást kell végrehajtani ellenséges területen, akkor magunkra életben kell maradnunk, illetve el kell jutnunk a kimenekítési pontra. Ezért szituációs lövészeteket tartunk. A képzésben résztvevők elsajátítják a rejtett menet végrehajtását nappal és éjjel. Azt is fontos tudni, hogy útközben mit lehet megenni, meginni. Amilyen növény és rovar elérhető, azt kell elfogyasztani. Minden arról szól, hogy az ellenséges területen el tudjunk jutni a kimenekítési pontra.”
